Az Avatarium zenekar egészen közel áll hozám, amióta csak a Moonhorse című dalt meghallottam. Leif Edling nagyszerű szerzeményei és Jennie-Ann Smith kiemelkedően szép hangja, csodás dallamai egyszerűen verhetetlen párosítást nyújtanak. Nem tudom, más hogy van vele, de Jennie-Ann hangját hallgatni olyan érzés, mint gyerekként elővenni a kedvenc játékodat. És ha már itt tartunk, minden albumon fellelni olyan szövegeket, amelyek egyfajta gyermeki, ártatlan naivitást hordoznak magukon. Jennie-Ann olyan érzéssel énekli meg ezeket, hogy ennél élethűbb már aligha lehetne, minden sor egy-egy vizuális élmény, amelyekbe legalább olyan jó érzés beburkolózni, mint a meleg paplanba egy hideg reggelen.
A szóban forgó lemez is csalódásként indult, ahogy a Girl with the Raven Mask is, az elején alig tudtam beleszeretni, de idővel (ahogy reméltem) beértek a dalok. A kezdeti csalódás persze az elvárások csapdájából adódik, keresi az ember a következő Bird of Prey és Moonhorse dalokat, aztán meglepődve tapasztalja, hogy sehol sem találja. Ahogy a Girl with the Raven Mask is kicsit más volt, mint az első, úgy a Hurricanes and Halos is tett egy lépést előre. Ez a legkevésbé metal lemez a három közül, és a legkevésbé doom is egyben. Rockosabb, szellősebb, olykor pszichedelikusabb az előzőeknél, ugyanakkor több a tempósabb dal rajta, mint bármikor korábban.
Érdekes, hogy bár Leif Edling a háttérbe vonult, a bandafotókon már nem is szerepel (inkább a szintén remek dalokkal előálló The Doomsday Kingdom dolgaival foglalkozik), mégis hat dalt a nyolcból neki köszönhet a csapat. A Medusa Child és egyik-másik dal témáit le sem tudná tagadni. Egy-egy doom riff akkorát üt, hogy szinte kinyomja a digipak CD oldalát (amely egyébként nagyon szépre sikeredett). Igaz, ezúttal sokkal kisebb mértékben jelennek meg a súlyosságok, viszont annál jobban felfigyel rájuk az ember.
Furcsának tűnhet, de a tempós nyitó dal után ismét egy gyorsabb tétel következik, sőt, a Sky at the Bottom of the Sea is egy igen pörgős darab. Az utóbbinál szinte harapni lehet a lüktető energiát (élőben, egyszerre vették fel a dalt a stúdióban). Mindhárom nótát teli torokból lehet énekelni. Ezenkívül azt is fontos megemlíteni, hogy a három lendületes nóta mind más-más tempójú. Egyébként kijelenthető, hogy az Avatarium soha korábban nem volt ennyire változatos, mint ezen az albumon. Elsőre persze hiányoznak a súlyos doom metal tételek, mint amilyet a már említett Medusa Child-ban és az A Kiss-ben hallani (ezeknek is csak részeiben), de aztán előkerülnek egyéb erények, amelyek eleddig vagy hiányoztak, vagy csak színező jelleggel voltak jelen. A több dalban is felbukkanó Hammond orgona hangja például igen szembeötlő, az elszállósabb zenei megoldásokra szintén felfigyel az ember. A The Starless Sleep például egy Luciferian Light Orchestra dalnak is beillene zeneileg a doom-rockos beütése miatt. A Road to Jerusalemben pedig a folk rockos oldalát mutatja meg a csapat. A dal olyan, mintha a sivatagi szél perzselte volna a tagokat a felvétel közben. A dal utolsó harmada kimondottan magával ragadó, de minden számban van valami, ami elkap és felemel, akárcsak Mary Poppinst a szél.
A szomorú When Breath Turns to Air finom dallamai és az A Kiss valamelyest emlékeztetnek a korábbi két albumon felénekelt melódiák némelyikére, de a hasonlóság igen illékony, alig érhető tetten. Az előbbi az elmúlásról szól, és különösen megérinti az embert. A Medusa Child című dalt már harmadjára említem, nem véletlenül, hiszen a lemez legjobb tételéről beszélek. A fejet leszakító doom riff, a csörgőkígyóra emlékeztető hangok, a gyerekek által szívhez szólóan elénekelt sorok mind telitalálat. Az embernek szinte könny csordul a szemébe, amikor az „I just want to be a child” és az „I just want to dream and play” sorokat hallgatja ‒ még akkor is, ha a dal egy démoni gyermekről szól ‒, mivel eszébe jut, hogy az időt nem forgathatja vissza, bármennyire is szeretne. Ugyanakkor ezek a kiragadott sorok lelkesítenek és buzdítanak arra, hogy visszaszerezzen valami játékosságot, némi ártatlan naivitást és kíváncsiságot fiatal önmagából, hogy úgy tudjon ismét lelkesedni dolgokért, mint egy gyermek. Persze, lehet, hogy mindezt csak én látom bele, de éppen ez a szép az egészben. Mindenesetre Jennie-Ann hangja óriási szerepet játszik abban, hogy minél bensőségesebbnek éljem meg az énekdallamait.
Egyedül csak az instrumentális címadó hagy némi hiányérzetet, bár levezetésnek teljesen alkalmas és hangulatos darab. Mindenesetre, az egyensúly kedvéért, a Hurricanes and Halos című dalból én egy hosszabb, súlyos doom tételt faragtam volna (már ha én lennék Marcus Jidell vagy Leif Edling). Na, nem filozofálok tovább, nem is vesézem tovább a lemezt. Számomra az Avatarium bebizonyította, hogy harmadjára is képes nagyszerű tételekkel előrukkolni. Ha nem ragaszkodsz görcsösen az első vagy második lemez dalaihoz, hanem nyitott vagy egy valóban új Avatarium korongra, hozzád is utat találnak majd ezek a szerzemények. Szeptember 30-át pedig tessék bevésni a naptárba!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
