Phlebotomized
Clouds Of Confusion

boymester
2023. április 10.
1
Pontszám
9

Visszakeresve a Forgács hasábjain feltűnt, hogy csak én írtam, híreztem a holland zenekarról, így bátran kijelenthetem, hogy különösen kedvesek a szívemnek. Egy nagyon különc, hányattatott sorsú csapatról van szó, akikről itt is leírom, ahogy a jónéhány éves előző cikkemben: gyökereik a 80-as évek legvégéig nyúlnak vissza, amikor lázadozó tiniként tolták a death/grind egyveleget. Ebből a 90-es évek végére aztán egy nagyon egyedi hangulatú, már-már progresszív erényeket is felvillantó death metal alakulat lett időnként gótikus, doomos lassulásokkal. Ez nem meglepő, hiszen saját akkori meghatározásuk szerint a Paradise Lost és a Morbid Angel erényeit próbálták meg egyesíteni egy kifejezetten intelligens halálfém képében. Két pozitív visszajelzéseket kapott lemez után azonban földbe álltak és 2014-es újrázásuk sem volt zökkenőmentes. Maga a ténylegesen zenekarrá válás is évekig tartott nekik, viszont 2018-ban már magabiztosan hozták össze a Deformation of Humanity című anyagot. Ennek kapcsán elmondtam, hogy egy évtizedeket csúszott zenei anyag modern verzióját látom benne és nincs ez másképp az újabb sokat várt folytatás, a Clouds Of Confusion esetében sem. A Phlebotomized esszenciáját, különlegességét most is az adja, ahogy az old school világ keveredik a mai hangzással, a megjelenő billentyűkkel és merészebb dalszerkezetekkel. Egy falusi óvodáscsoportank megfelelő létszáma ellenére mindezt most is letisztult és átgondolt formában tálalja a csapat azok számára, akik szeretnek a hangjegyek között bogarászni.

Változások persze most is akadnak, de úgy néz ki, az átjáróház effektus véget ért (a kezdetek óta több, mint egy tucat zenész fordult meg a projektben) és az amúgy is népes, hat fős banda még bővülni is tudott még egy gitárossal Thijs van der Sluijs személyében, aki eddig leginkább a hard rock világában kamatoztatta tehetségét (The Frontiers). A főnök persze továbbra is Tom Palms gitáros, aki egyedüli tagként képviseli az elmúlt évtizedek emlékezetét, viszont vezető szerepe, elképzelései most is egységessé kovácsolják a friss anyagot, ami hamisítatlan Phlebotomized őrület lett remek hangzással és pofás külsőségekkel karöltve. A csapat évtizedekkel előtt megnevezett két példaképét most sem szabad félvállról vennünk, mivel manapság is egyfajta fúzióként válnak egyedivé. Hegedű, érzékeny és monumentális, néhol szimfonikus méreteket öltő billengyűk vastag szövevényébe ütközünk hallgatás közben, amit hullámokban csapkod a nyers death metal. Ugyan akadnak dallamos pillanatok, nyomokban kórusok és finomabb megmozdulások, de összességében a mély, jól hallható hörgés az úr vokál terén a teljes játékidő alatt.

A lemez elég érdekesen kezdődik, mivel a nyitó Bury My Heart, Alternate Universe és rövidre vágott Lacrimae tételek érzésem szerinte egyetlen egységet alkotnak, amit végül feldaraboltak. Ennek oka nem csupán a hangulati egység, hanem az, hogy ha lejátszás közben kivesszük a szünetet, észre sem vesszük a tételek közötti váltást. Több helyen is éreztem ehhez hasonló dolgot, főleg, hogy azért a zenekar jóval hosszabb dalokban szokott gondolkodni. Ettől függetlenül nagyon jól szól minden, csupán a tracklisten mutat furcsán, hogy egyes részletek alig egy perces dalként vannak felsorolva, míg a leghosszabb közel 7 perces.

Koncepciót sejtek a dolog mögött, hiszen a Bury My Heart is visszatér a lemezen kibővített, módosított formában. A dalszövegek azonban nem sarkalltak különösebb utánajárásra, mivel megmaradtak az előző korongon is hallható, társadalmat ekéző, kissé filozófiai jellegű, de nem túl mély gondolatok. Ezt minden esetre most sem tartom negatívumnak, mivel a Phlebotomized még a ’90-es években is inkább kérdezett, mintsem a tutit akarta megmondani a világmindenségről. Kérdéseik ott vannak bennünk is és nagy eséllyel sosem kapunk rájuk választ…

De térjünk vissza a nyitó hármashoz, melyek közül az Alternate Universe instant kedvenc, hiszen ez a trió csúcsa. Tipikusnak nevezhető a zenekar diszkográfiájában, amit a megjelenő kórus tud igazán feldobni. A dal különlegessége szerintem, hogy roppant egyszerűnek, letisztultnak hat, miközben nem az. A szimfonikus átvezetés, a látszólagos nyugalom után bombaként robban a Desolate Wasteland, ami szintén felvezetésként szolgál a jóval pörgősebb Destined To Be Killed számára. Ez nálam instant klasszikus lett első hallásra, akárcsak a nagyszerűen tekergő, progos Pillar Of Fire. A már említett Bury My Heart (Reprise) vágja ketté a lemezt, mintha innen egy új fejezet kezdődne. Érkeznek a valamivel több doomot tartalmazó, lassabb tételek, amikben azért bármikor elgurulhat a gyógyszer.

Ilyen a Death Will Hunt You Down a kísérteties billentyűfutamokkal, majd az A Unity Your Messiah Pre Claimed, amiben sokadszori hallgatásra is folyton találok valami újat. Szintén kedvenc lett a Dawn Of Simplicity, ahol a hagyományos orgona művel érdekes dolgokat, végül pedig a Context Is For Kings (Stupidity And Mankind) állítja csatarendbe a zenekar összes erényét.

Nem egyszerű feladat ezeket az erényeket listába fogni, összeszedni nektek, ezt meg kell hallgatni nagyon sokszor, úgyhogy vissza is térek a koronghoz. Egyelőre még az elődjénél is jobban tetszik, de a kerek ponszámot nem tudom odaadni neki. A lemez első felén a dalok indokolatlan vagdalása, megakasztása annyira nem jött be, még ha tudatos okok is állnak mögötte, de ez legyen a legkisebb bajom. A Clouds Of Confusion hivatalosan május 26-án jelenik meg, érdemes várni rá.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.