Mammal (2011)

Azoknál a zenéknél, amikben sokáig nem történik semmi, amikor végre igen, akkor minden hirtelen változás elementáris erővel bírhat. Ezzel most azt szeretném kinyögni, hogy egy mozgalmas lemezt hallgatva, annak a feléhez elérkezve, már elvesztjük egy kicsit a figyelmünket, és nem veszünk észre meglepő fordulatokat. Vegyünk például egy buszutazást! Nagyon jól lehet aludni egy monoton, rázós úton, ha egyszer be tudjuk a testünket támasztani. Viszont, ha ezt megpróbáljuk egy autópályán, amin 10 percig csak a tükörsima felületen futnak a kerekek, majd ott megyünk rá hirtelen egy repedésre, biztos fel fogunk ébredni. Vagy elegánsabb példa Hitchcock filmjeit felhozni, amiknek az eleje rendszerint dögunalmas.
Persze az ilyesfajta zenei élmények sokszor még a legtürelmesebbeket, és a furcsa megoldásokra leginkább vevőket is maguk alá gyűrik, hogy aztán szitkozódva tépjék ki a korongot a lejátszóból, és egy mozdulattal állítsák azt röppályára a szemétkosár irányába. Kár. Rá tudja magát szoktatni pedig a zenehallgató az ilyetén művészet befogására, amilyent például ez a háromfős ír csapat művel 5 éve.
Ezt a korongot a Róka koma ajánlotta be a tavalyi utolsó Hangpróbára, és nálam azóta kedvesen látott vendég.

Szinte az első hangokból levehető a lényeg, hogy post metalban lesz részünk. Ennek a műfajnak ugye követelménye a reverb és egyéb effektek hatékony kihasználása, amit a tremolós, félhangos, vészjósló gitárkezdés szépen meg is tesz. Passzol a randa hangzáshoz, és a meditatív lüktetéshez ez az artikulátlan üvöltözés is, 
James Kelly nem bonyolította agyon a vokalizálást. Viszont ráhúzták az effekteket szépen a hangjára, hogy kellően éteri legyen. A lemez második felében hallható kántálás meg valami vérfagyasztó. No meg lesz fémnyikorgás is. Halál. A végefelé hallható ének mindezek tetejében végtelenül szomorú, fájdalmas. Öregség, nyomorúság, de bölcsesség, és béke érzését is kelti egyszerre.
Akik a szorgos riffjátékot kedvelik, illetve azokat a műfajokat, amikhez komolyabb technikai tudás is szükségeltetik a ráérzésen kívül, jobban teszik, ha elkerülik a Mammalt, különben a fent említett diszkoszvetésben fogják továbbfejleszteni magukat, mielőtt a lemez végigmenne.
Igen.
Az első három és fél percben alig történik valami érdemleges, aztán egy hangnemváltás azért csak előjön, de a hatodik percben már megérintő hangulat uralkodik el a lemezen. Egyben van értelme ezeket az alkotásokat végighallgatni, és közben minden zavaró tényezőt kizárni, hogy legyen lehetőségünk a benyomásainkat részletesen megfigyelni.
A tizedik perc után belassul (többedjére) a hangfolyam, majd a kedvenc váltásom érkezik 12:11-nél. Ez például egy olyan momentuma az anyagnak, amiről az elején beszéltem. Zöldesszürke ködben tapogatózunk előre, majd hirtelen eloszlik az, és egy zakatoló gyárban találjuk magunkat, ahol szédítő, ósdi, mohalepte fogaskerekek darálják a biomasszát. A dal végkifejlete pedig valami robbanással ér fel nálam. Valahogy az Altar of Plagues zenéjét hallgatva a természet és a technika rendellenes összenövése tárul a szemem elé. A kiállások, és ambient befáradások a lehető legjobb helyeken történnek. Ürítik, mossák ki az elmét, hogy az újra befogadóképes és aktiv lehessen az elkövetkező újabb mozgalmasabb részeknél.
A lemez befejezése gyönyörűséges, lehengerlő, mesteri.
A hangzás teljesen rendben van, ez semmit nem érne egy szépre hangolt köntösben (úgy tényleg unalmas lenne egy kicsit). Én különösen érzékenyen reagálok azokra a hangzásokra és instrumentális megoldásokra, amik atmoszférával bírnak, jól bezengik az étert, hiszen valamelyest a térbeli elmozdulás szabadságát keltik, abban a térben, amelyben a fény, a színek is terjednek. Hiába van egy ilyen zenében kevesebb téma, mégis élvezhetőbb, mivel azokat az agyam kiegészíti, kibővíti. Amikor az elme túlságosan ki van szolgálva egy túldíszített zenével, meg van vonva tőle, hogy maga alkosson. Egy technikai hangvételű zenében puszta befogadó fél vagyok, viszont én szeretnék a zenehallgatás közben alkotni is - MAGAMNAK. Nem tudom, hogy ez mennyire érthető, de remélem, hogy az. A post-metal, a doom és főleg a funeral doom zenék ehhez mindent biztosítanak. És persze monotóniájukkal a klasszikusabb black metal műfajok is.

Nagyon örülök neki, hogy az Altar of Plagues a Candlelightnál van, hiszen egy nagyobb kiadónak számít. 2011. április 25-én jelent meg a Mammal.
Ajánlót meg nem írok, mivel sikerült ezúttal rendesen kifejtenem szerintem a benyomásaimat erről az anyagról. Esetleg annyit, hogy ha hasonlót keres Ön, akkor az idei évben megjelent Al Azifot ajánlanám a francia The Great Old Onestől vagy a Wolves in the Throne Room lemezeit.
És tessék, valaki volt annyira okos, hogy az egész lemezt egyben feltolta a Tubera:

Altar_of_Plagues_Mammal_2011
Kiadó:
Stílus:
atmoszférikus post/black metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Neptune is Dead (18:44)
2.Feather and Bone (11:42)
3.When the Sun Drowns in the Ocean (08:18)
4.All Life Converges to Some Centre (13:15)
Írta:
Nagaarum
2012. június 14., csütörtök, 07:28
Facebook:
apolo 2012. június 14., csütörtök, 18:09
apolo
Csatlakozott:
2011. szeptember 6.
Hozzászólások: 242
Remek zenekar!
Koncertek
Beyond Creation, Virvum
június 28.,
Dürer Kert - Kisterem
Alpárfeszt 2017
június 29.,
Régi Tüzép
Gojira - The Magma Tour 2017
július 5.,
Barba Negra Track
Rockmaraton 2017
július 11.,
Szalki-sziget
Masters of Rock 2017
július 13., 10:00,
Masters Of Rock
Gothoom Open Air Fest 2017
július 20., 16:00,
Revištské Podzámčie
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.065 seconds to render