A Life To Die For (2013)
Meglepődtem, mert azt kaptam, amit vártam! Ellentmondás van ebben a kijelentésben? Ugyan! Elmesélem miért nincs:

A választ és ezzel együtt a teljesen szubjektív élménybeszámolómat azzal kezdem, hogy töredelmesen bevallom, a ’89-ben alakult dán symphonic/prog/heavy/power csapatot nem a ’92-es Land of Broken Hearts debüt óta ismerem, követem, hanem deréktájon kaptam el a királyi vadászok egészen kivételes munkásságát. Egészen pontosan az ezen évezred első lemezét, a The Missiont hallottam tőlük először, arról is a Surrender dalukat, az ejtett rabul – reménytelenül hozzájuk láncolva a folyton szépre éhes énemet. Szerelem első hallásra! Az idők folyamán beszereztem az első öt lemezüket is, csakúgy, mint a folyamatosan utána érkezőket. Nem éreztem soha megingást, bármelyik korszakuk termését is vettem elő, az maximálisan elszórakoztatott. A két évvel ezelőtti Show Me How to Live viszont mégis úgy megszédített, mintha egy harci lázban tomboló viking hős csapott volna meg a harci pörölyével. Honnan rántotta elő Andre Andersen mester azokat a dallamokat? Hogyan lehet valaki ennyi lemez, nóta után még ennyire fantáziadús, miközben minden egyes általa megírt perc azonnal felismerhetően Andersenes? (Talán a társakon is múlik…?) Nem is tudtam kihagyni a 2012-es budapesti koncertjüket, pedig csak nagyon kevés élő fellépésre tudok elmenni. (Itt olvasható is róla beszámolóm. Előre szólok, hogy okulásképpen tettem be a gyorselérést, ugyanis tavaly nagyon kevesen voltunk jelen a sajnos előzenekar nélkül érkező Royal Hunton, nehogy valaki lemaradjon a 2014. március 13-i A38-as fellépésükről, mert ha a múltkori formájukban adják elő az új lemez dalait, akkor bizony könnyen lehet, hogy az év koncertjét szalasztja el!)
Egy ilyen, a tökéletességet is megfejelő, újradefiniáló album után félve, de annál lelkesebben vártam a folytatást. A világturné után nem sokkal már novemberi hópelyhekként szállingóztak is a hírek, hogy íródnak a dalok, készül a borító, majd humoros stúdióvideókban csippenthettünk fel pár muzsikafoszlányt magunknak. A lovagos lemez színvonalát reméltem, habár pesszimista énem azt sugdosta kisördögként a fülembe, hogy az megismételhetetlen, egyszeri volt. „Nézd csak meg a borítót! Mit látsz? Sötét, tompa tónusú szürke, zölddel keverve. Zsákmányt jelző farkasvonyítást hallasz magadban a kihalt lakótelepet reménytelenséggel szemlélő kisfiú perspektívájából. Hol van a vérvörös élénkség, a lovagias becsület, a küzdésre buzdítás, a jövőbe vetett hit?” Efféle mondatok terelték lelkesedésem árját gigászi gátak közé. Aztán eljött december 6-a, és a postás „okosan” belegyömöszölte a hatalmas FRAGILE pecsétes kincset rejtő puha borítékot a levelesládámba, ami egyenesen a kiadótól érkezett! Bontás, hallgatás, de iziben! Fellélegeztem; mintha egy süllyedő hajó roncsaiból szabadulva hosszú percekig tartó felszín felé úszás után beleharaptam volna az éltető levegőbe. Estére már csak puttókák ültek a vállamon, miután messze elkergették az addig kétkedő mondatokat szavalgató ördögfattyakat. Erre azért nem számítottam - csak reméltem! Az A Life To Die For lemez méltó ékköve az Andersen-művekként is emlegethető Royal Hunt-nak!
Az meg hab a tortán, hogy kaptam mellé egy majd’ 1 órás DVD-t is, a következő tartalommal: 
I. Half Past Loneliness (Söul, Korea)
II. Hard Rains Coming (Söul, Korea)
III. Age Gone Wild (Moszkva, Oroszország)
IV. Far Away (Madrid, Spanyolország) (utcán előadva - hihetetlenül szimpatikus a csapat!)
V. Step by Step (Ekaterinburg, Oroszország)
VI. Interjú André Andersennel
Azt hiszem ezzel ki is bogoztam az első mondatomban lévő látszólagos ellentétet-fonatot.
7 dal 46 percben; ez eddig beleillik a folytatás kategóriába. Producer, zenei rendező és dalíró: Andre Andersen; még mindig stimmel. Az alapfelállás változatlan (DC Cooper – ének, Jonas Larsen – gitár, Andre Andersen – billentyűs, Allan Sorensen – dob, Andreas Passmark – bőgő); a körítés viszont jóval nagyobb! Kenny Lubke és Alexandra Popva vokalisták mellé Michelle Raitzin kapott szerepet egy kurta szólóéneklésre (tessék több teret engedni neki!), Jacob Kjaer gitárszólóra, de vonósok, rézfúvósok, fafúvósok is hallhatók, csakúgy, mint egy komplett kórus! Az ötlet nagyszerű és kézenfekvő, de nem érzem, hogy merőben újat hozott volna a már eddig is vérprofi hangzáshoz. Igaz, nem is vágytam éles váltásra! Ha jobban kiemelkedtek volna a klasszikus hangszerek és nyomatékosabban adták volna elő a harmóniáikat, akkor bizonyosan más kategóriába sorolhatnánk a munkásságukban, de hangsúlyozom, nekem kivételesen ez nem is hiányzik!

Aki a trappolósabb, ugrálósabb dalokat szereti, az bizonyára az A Bullet’s Tale, One Minute Left to Live kettősében talál kedvencet. Aki a nagyívű dallamokkal előadott merengést középtempóban üdvözli, az a Hell Comes Down From Heaven és a Won’t Trust, Won’t Fear, Won’t Beg (micsoda dal, szinte csak refrénből áll – nem semmi!) között fog folyton lépegetni. Lesz, akinek a beteljesülés zenei megformálásának hallgatása jelent boldogságot, ő a Running Out of Tears és a Sign of Yesterday nótákban lel leginkább társra. Aki pedig a nem túljátszott, de a komoly technikai tudást is megcsillantó gitárszólókra gerjed, annak még válogatnia sem kell. Az igazat megvallva szerintem mindegyik oldal tökéletesen fekszik nekik, de igazán felejthetetlent a címadó dallal alkottak! Az, kérem, felteszi a lemez által megrajzolt „i”-re a pontot! De még mekkorát! A lemez végére nemhogy elfáradnánk, inkább egyre jobban bepörgünk, az A Life to Die For refrénjére pedig a katarzis szivárványának összes színét magunkba szívjuk. Legtöbbször azt veszem észre magamon, hogy órákig dúdolom még a strófát – megunhatatlanul.

Még mielőtt meghallgattam volna a lemezt úgy gondoltam, hogy egy mérleget fogok szavakkal megjeleníteni, aminek tányérjaiba külön szortírozom majd a tetsző és visszatetsző elemeket. De hamar beláttam, hogy a végeredmény annyira suta mérleg lett volna, hogy Jusztícia rápillantva valószínűleg lányos zavarában előléptetett volna udvari bolondnak. Így marad a póriasan kurta magyarázat a két tized levonására: vannak ötletek, amik nekem az édesség túlcsordulásának határán mozognak. Pár pillanatnyi csupán, de akad. Ez hozzá tartozik az igazsághoz, a teljes képhez.

Mit mondhatnék összegzésül? Méltó szavakat én úgysem találok. Álljon itt inkább a (sajnos) lerövidített címadó nóta. És ne feledje senki: ha a koncertjükön csupán a két utolsó lemez kerül terítékre, akkor is tökéletes élményben lehet részünk. Abba meg bele sem merek gondolni, hogy mit élek majd át, ha az előző tízről is hoznak igazgyöngyöket…

Találkozzunk a koncerten!


 
Royal_Hunt_A_Life_To_Die_For_2013
Kiadó:
Forgalmazó:
Stílus:
symphonic metal
Értékelés:
 
Pont
: 9.8 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Hell Comes Down From Heaven (9:27)
2.A Bullet’s Tale (5:54)
3.Running Out of Tears (5:31)
4.One Minute Left to Live (5:49)
5.Sign of Yesterday (6:02)
6.Won’t Trust, Won’t Fear, Won’t Beg (4:58)
7.A Life to Die For (8:38)
Írta:
bahon
2013. december 9., hétfő, 21:48
Facebook:
Royal flush volt a kezükben - Royal Hunt, Cloudscape koncert az A38-on
Koncertbeszámoló, Mindenholottlevo @ 2014. március 16., vasárnap, 19:47
Royal Hunt - 2012. 05. 27. – PeCsa Music Club
Koncertbeszámoló, bahon @ 2012. május 30., szerda, 22:41
Koncertek
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
Death is Just the Beginning...
október 23.,
Barba Negra
Rise of the Underground Tour 2018
október 23.,
A38 Hajó
Uriah Heep
október 23.,
Akvárium Klub
20 Years of Chaos European Tour 2018
október 23.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.039 seconds to render