Brotherhood Of The Snake (2016)


     Értékelni sokféleképpen lehet. Viszonyítani szoktam az adott banda múltjához, esetleg jobb lemezeihez, a saját stílusán belüli más zenekarok teljesítményéhez, legvégül pedig az általam kreált belső mérce szerint. Ezen szubjektív skála azonban a legfontosabb, ebben ütközik ki minden ember egyénisége, személyisége. A Testament új lemezénél már csak ismertségük okán is könnyű dolgom lesz az első két lépcsőfokot alaposan kivesézni, hogy magán jellegű minőség mágnesem milyen eredményt hozott, azt a pontszámokra tekintve könnyedén kitalálhatjátok.
    A Testament egyike a még ma is aktív, farmerba tokosodott thrash legendáknak, miközben saját közönségüket megtartva és elszórakoztatva mégsem váltak ténylegesen tömeggyártási termékké. Míg nálunk Fabulon reklámok tarkították a tévéműsort, addig ők a nyolcvanas években a fő áradatba kapaszkodva készítették el kiemelkedő lemezeiket. Albumaik között mindig megadták maguknak az időt a minőségi munkához, közben nagyokat vedeltek és tomboltak. Olyan neveket emlegettek velük kapcsolatban, mint a Metallica, a Slayer vagy az Anthrax. Ők köszönték szépen játszották tovább azt, ami belülről fakadt, kiélve a thrash metal zenekar életmódjának, életérzésének összes örömét. Ennek az ízére aztán vegytiszta drogként rákaptak  és lenyomva az idő vonalán a „STOP” gombot az előző században maradtak. Sorra gyártották a jó, átlagos, közepes lemezeket váltakozva. Gyakran olvasni a visszatérésükről, de igazából az albumok között eltelő átlagosan 6-7 év miatt ők nem visszatérnek, hanem exhumáltatják magukat és kieresztik a pokolban töltött idejük gőzét. Ez a gőz a hétköznapok, a minket zavaró apróságok sokaságának gyűjteménye, így bárkinek jól eshet hallgatni a megfelelő hangulatban. Ez még mindig a farmernadrágos, lázadó korban lévő szeplős kölyköknek szól, csak épp néhány évtizeddel később. A lemez szövegeiben előforduló titkos társaságok, a sumer mitológiai ihletés mindez mellett csak okos díszlet. Ezt semmiképp nem nevezhetjük önismétlésnek sem, mások majmolása pedig végképp szóba sem jöhet, mert a Testament tizenegyedik nagylemeze is a legjobbjaik szűk körébe emelkedett. Vannak, akik a zenekarnak brutálisabb, vagy időnként sötétnek nevezhető korszakát kedvelik jobban, de nekik is bőven ajánlom az ismerkedést, de egészen más szemmel, mint idáig.
    A Testament tehát megint kibújt nyughelyéről és előző, véleményem szerint szintén jól sikerült Dark Roots Of Earth lemezük után még feljebb tekerték a hőfokot. Már négy évvel ezelőtti kiadványukon is kísérleteztek a modernebb hangokkal, természetesen csak repertoár bővítés céljából, de a végeredmény még nem győzött meg teljesen arról, hogy az lesz a helyes út. Végül lehet nekik lesz igazuk. A Brotherhood Of The Snake szövegvilágában ugyan tartalmaz még valamit a misztikumból, nem erről szól a lemez, sokkal inkább a lendületről, haragról és a dalszerzés, az életerő diadaláról. Chuck Billy bandája összeszedte azt, amit a kezdetekben thrash metalnak éreztek és modern, bivaly hangzással megdobva, friss aprításokkal tűzdelve gyúrták össze a folytatást, olyan erényt csillogtatva, amiért a fiatal bandák sokszor ölni tudnának, a rutint.
    Mire számíthatunk tehát? Egy tisztességgel odatett, a zenekar múltjához méltó lemezre, ami éppannyira épül a sok évvel ezelőtt lefektetett alapszabályokhoz, mint a modernebb igények kielégítéséhez. A lemezt nyitó címadóban rögtön egy legendától elvárható témával indulunk és a gyújtóbomba is nagyot robban. Chuck a keményebb hangjával ugrik neki és odamondja, amit gondol múltról és jövőről kígyóbőrbe csomagolva. A rövidnek mondható dalban már minden ízlelőbimbónkat megcsiklandozzák, amik keménységre, fogós témákra, iskolázott gitárszólókra és vadulásokra van kifejlődve villás nyelvünkön. Ehhez készítettek egy egyszerű, de a dal súlyosságát tökéletesen visszaadó szöveges videót is.


    Az energia úgy áramlik tovább a The Pale Kingre, hogy fel sem eszmélünk, de már megint bólogatunk. Elődjéhez képest dallamosabb ének lep meg minket a gitárokban és a klasszikus thrash gyönyörökben elveszve, de azért ne gondoljunk a tagadhatatlanul nagy hatással bíró Metallica utánzására. Szerintem amúgy is nagyobb feelinggel lett megáldva a refrén, mint amit Hetfieldék mostanában összehoztak. Ez egy hordába kapaszkodva énekelhető, minőségben sem szégyenkező thrash himnusz a kötelező elemek izgalmas összerendezésével párosítva. Még a dal végére is akad egy akkora adrenalindús cowboy riff, hogy szerintem koncerten a csajok fele hímtagot növesztene tőle… A Sronghold újra begyújtja a rakétákat, ökli magából a verejtékfacsaró tombolnivalót csorda kiáltásokkal és némi hörgéssel is párosítva. A refrén ez mellett a körítés mellett igazi megaslágernek hat, már-már rádióbarát csemegefalat, ami egy nagy tálnyi agressziófasírton díszeleg. A leginkább középtempóval operáló Seven Seals is beindul néha, a dal második felében pedig egy remek gonosz menetelést kombinálnak nekünk finom megoldásokkal. Ahogy a lemez több dalába, leheletfinoman bekúszik a dalokba egy kis progresszió, ami fejtörést és sikító frászt nem okoz, de eléri, hogy az egész kiadvány úgy tekeregjen és fenyegessen, mint a megvadult csörgőkígyó. Valamivel lassabb a Born In A Rut is, de a feszültség ugyanúgy megtalálható benne és semmivel sem kíméli jobban a nyakcsigolyákat, mint elődei. Személyes kedvencem lett a Centuries Of Suffering, itt megint a harag és a sebesség dominál, a tipikus gitárnyúzások és a dallamosabb refrén keveréke pedig telitalálat lett. Nem kevésbé lett húzós dal a Black Jack sem Chuck morgós énekével. A Neptune's Spear odamondogatós éneke kellemes időutazás a stílus hőskorába, a Canna Business pedig a legkeményebb nyitó riffekkel fektet két vállra még a lemez vége felé közeledve is. A méltó befejezésről a The Number Game gondoskodik, ami nagy valószínűséggel sok mutatót kiakasztana, ha lenne tesztoszteron mérő.
    Végezetül csak egyetlen negatívumot tudott felhozni önmaga ellen a Brotherhood Of The Snake, méghozzá a viszonylag hosszú játékidőt. Mivel alkalmi thrash fogyasztónak tartom magam, 45 perc talán csak nekem okoz kihívást ebből az olajozott gépezetből, egy rajongó azonban gond nélkül megbirkózhat vele és nagykanállal habzsolhat. Minden esetre egyben legyűrni a veszélyességig felturbózott vérnyomással és lendülettel nem volt olyan könnyű feladat, viszont a megfelelő időpontban a kiadvány aranyat érhet, még a régi klasszikusok mellett is.


Testament_Brotherhood_Of_The_Snake_2016
Kiadó:
Stílus:
thrash metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Brotherhood of the Snake
2.The Pale King
3.Stronghold
4.Seven Seals
5.Born in a Rut
6.Centuries of Suffering
7.Neptune's Spear
8.Black Jack
9.Canna Business
10.The Number Game
Írta:
boymester
2016. október 29., szombat, 23:16
Facebook:
McFrost1977 2016. október 30., vasárnap, 08:13
McFrost1977
Csatlakozott:
2015. augusztus 28.
Hozzászólások: 910
Jó írás!
Első metal pólomon a Souls of Black borítója volt.
Nincs meg az összes lemezük gyűjteményben, de ebben a stílusban őket bármikor szívesen hallgatom!
--
Én gyönyörű életem,
szarvas, vidd tovább.
Én csodaszép életem,
róka, vidd tovább.
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Dürer Kert
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.029 seconds to render