Fuoco Fatuo
Backwater (2017)
    Én olyan zenehallgató vagyok, akit könnyen elcsábítanak az olyan kozmikus, végtelen, feneketlen anyagok, amik áthágják kissé a műfaji besorolásuk határait. Ezen albumok általában olyan éteri, földöntúli erőt képviselnek és közvetítenek, amik túlmutatnak az érzékelésen, amiket nem tud egy-két hallgatás után teljességgel feldolgozni és kiismerni még a figyelmesebb fülelő sem. Hogy megemlítsek pár, számomra ebbe a kategóriába tartozó bandát, ilyen például a black/death metalban utazó belga Kosmokrator, a jelenlegi hangpróbán is szereplő német Venenum és jelen kritika tárgya is, az olasz Fuoco Fatuo.


    A talján zenészek pályafutása 2011-ben kezdődött és az idők során több műfajba is belekóstoltak (doom, death, sludge), valamint ezeket beillesztették egyedi stílusukba. 2017-ben, több EP, egy split, egy válogatás és egy nagylemez után a Backwater-rel tették le az asztalra az eddigi legmasszívabb szörnyetegüket. A funeral doom jegyében fogant bestia még eme kegyetlen műfajon belül is az egyik legzordabb teremtmény, amivel eddig találkoztam. A keserves, elnyújtott gitártémák görcsösen fonják körül a hallgatót, aki szinte szabadulni vágyik a szorításukból. A gyászos dobtémák rendületlenül diktálják a maguk sötét ütemét, mely ritmus minduntalan akkor törik meg, mikor már éppen eggyé válna a hallgató ezzel a feszültséget keltő, idegen lüktetéssel. A kozmosz pereméről érkező hörgések lökéshulláma tovább kavarja ezt a kaotikus ősmasszát, amit még az éteri, kísérteties szintitémák is megszíneznek. Mindezek mellett pedig folyamatosan jelen vannak az albumon a háttérben minduntalan zúgó húrosok, amik megágyaznak ennek a bús, borús hangzásnak. Nem látom értelmét annak, hogy belemenjek egy track-by-track kritikába, ugyanis a meglátásom szerint az egész album egy egységet alkotó, lassan hömpölygő, sűrű, fekete kátrány, ami lassan ellepi az embert, magába rántja, eltömíti a pórusait, beszivárog a hallójárataiba, sőt, szépen lassan egészen a tudata mélyéig vagy még a mögé is beférkőzik. Lassan, módszeresen elzárja a levegő útját, amihez csak azokban a röpke pillanatokban jut az ember, amikor véget ér az egyik szám. Ilyenkor vesz a hallgató egy mély lélegzetet, majd újra lebukik a sötét víz alá, és tovább úszik ebben a ragacsos, gonosz mocsárban.
    Amilyen sűrű ez a fertőző láp, legalább annyira sűrű maga a keverés is. Minden hangszer módszeresen végezte a maga dolgát a stúdióban, majd a felvételek végével összeeresztették őket, s szinte látja maga előtt az ember, ahogy egymásba kapcsolódva és illeszkedve, mint egy kirakós, megtörténik a fúzió, és létrejön ez a kegyetlen hangorkán, ami a kozmosz olvasztótégelyében forr egybe igazán. Számomra ez precíz, előre ki- és átgondolt dalszerzői képességekről tesz tanúbizonyságot, amit sosem lehet eléggé értékelni.

 

   Ki szeretnék még térni a borítóra, ami tökéletesen illik a lemezhez. Az ember láthatja benne a bolygótüzek tükörképét, amint megcsillannak a mocsár olajos vizében, ahogy magukhoz csalogatják a gyanútlan utazókat, hogy aztán a fertő végleg a poshadt gyomrába zárhassa a szerencsétleneket. De látható a borítóban a csillagok elmosódott, haldokló fénye is, amiket lassan elnyel a világűr végtelen feketesége. Az a rideg feketeség és sötétség, amiből az album maga is táplálkozik, és amit közvetít a befogadó hallgatók számára, miután évszázadokon keresztül emésztette azt a gyomrában.
  Aki szereti a súlyos, mázsás és sűrű gyászos doom zenét, az igazi kincsre fog lelni ebben az albumban. A szellős, megjegyezhető témák kedvelői viszont kerüljék messzire, különben hamar bele fognak veszni a hangszerek kaotikus kavalkádjába. Háttérzeneként sem állja meg a helyét, ez tipikusan olyan album, amire oda kell figyelni, kizárni a külvilágot és hagyni, hogy teljes erejével hasson az emberre. Engem is a Balaton egy mocsaras szegletének szélén, egyedül ücsörögve talált meg a lemez, és úgy érzem, kellett ez a helyszín, ez a hangulat, ez a „feeling” ahhoz, hogy ennyire megkedveljem, magaménak érezzem ezt az anyagot. Saját példámból kiindulva magabiztosan állíthatom, akkor működik igazán a Backwater, ha a hallgató elvágyik egy távoli, ismeretlen világba, ahol minden egyes újrahallgatás új érzelmeket ébreszt benne és új kérdéseket vet fel. Tegyetek vele egy próbát, hogy titeket is képes-e magával húzni a mélybe a Fuoco Fatuo legújabb albuma, vagy pedig ellent tudtok-e állni fojtogató erejének.



Fuoco_Fatuo_Backwater_2017
Kiadó:
Stílus:
Funeral Doom Metal
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Sulphureous Hazes (15:52)
2.Rainfalls of Debris (16:05)
3.Perpetual Apochaos (13:20)
4.Nemesis (16:55)
Írta:
Weide
2017. június 5., hétfő, 18:13
Facebook:
Weide 2017. június 6., kedd, 15:35
Weide
Csatlakozott:
2016. március 24.
Hozzászólások: 492
Válasz nascence üzenetére:

Fasza lett az irasod. Jobban tetszik, mint a zene (hrhr)


Köszi! (yes)
nascence 2017. június 6., kedd, 15:34
nascence
Csatlakozott:
2010. november 27.
Hozzászólások: 724
Fasza lett az irasod. Jobban tetszik, mint a zene (hrhr)
Koncertek
Maximum Evocation Tour 2017
október 26., 20:00,
Barba Negra
Igorrr, Broken Note
október 26.,
Dürer Kert
Anathema - The Optionist Europe 2017
október 27.,
Dürer Kert
20 Years Of Plays Metallica By Four Cello
október 27.,
Művelődési Központ (MOM)
The Wrong Tour to Fuck With Europe 2017
október 27.,
Supersonic - Blue Hell
Airbourne, Desecrator
október 29.,
Barba Negra
Back to the Roots Part II.
október 30.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.032 seconds to render