A Mother Named Death (2017)


    A Solitude Productions és a BadMoonMan Music saját és közös kiadványai jó ideje szolgáltatnak csámcsogni valót a lassú zenék kedvelőinek, főként ami a death/doom metal vonalat illeti, ami idestova 30 éve hasítja ki a maga szeletét a metal képzeletbeli tortájából. Mindezt meglehetősen nagy érdeklődés, rajongótábor mellett teszi annak ellenére, hogy az eltelt évtizedekben gyökeresen nem változott a műfaj, a zenekarokat legtöbbször death metal és a doom közötti spektrumon való elhelyezkedésük különbözteti meg egymástól, valamint a dallamok alkalmazásának mennyisége. Az időnként felbukkanó gótika pedig már csak érdekesség, akárcsak a női énekesek bevonása, akik egy-egy szikár hörgés mellé próbálnak kontrasztot csempészni. A két kiadónak tehát van miből válogatnia még annak a tudatában is, hogy a világot már nem fogják megváltani, de biztos kézzel terjeszthetik az általánosan jónak mondható zenekarok sokaságát. Ezen a jól bejáratott folyósón, útvonalon keresztül került hozzám most a spanyol Evadne zenekar harmadik nagylemeze, amit A Mother Named Death címmel készítettek el, érezhetően egy meghatározott réteg számára.
    A 2000-ben indult, de Evadne névre csak 2003-ban keresztelt banda egyértelműen fel kívánja helyezni Valenciát a death/doom térképre és ezért mindent elkövet. Ennek eredménye az esszenciális műfaji felfogás, valamint az irtózatosan hosszúra sikerült lemez, amiben bevetik a súlyos riffek, mély hörgés, tiszta ének és melodikus, melankolikus utazások sokaságát. Női vendégénekes, billentyűs búbánatkeltés és törekvés a tempók változatosságára (ez kevésbé jött össze), szóval minden, amiért egy jó melodikus death/doom lemezt szeretni, élvezni lehet. Ugyanakkor ez az érezhető törekvés, zabolátlan teljesítési kényszer, mondhatni megalománia nyomja rá a végső ítéletet is a kiadványra, miszerint ez nem több, mint egy sablonos tucattermék, amit ugyanakkor bármilyen kockázat, csalódás nélkül bátran fogyaszthatunk. Az Evadne tehát mindent tud a műfajról, amihez végső soron nem tesz hozzá semmit, pusztán éltet, nem hagy a feledésbe merülni.
    Ennek megfelelően a kiadvány természetesen a célközönségnek lesz a legértékesebb, aki már a nyitó 9 és fél perces Abode Of Distress meghallgatása után nem érez ingert a folytatásra, annak nem is ajánlom, mert ugyanezen az úton haladunk tovább még egy óra hosszúságban. A szemfülesek viszont már itt megtapasztalhatják a zenekar által prezentált időtlen szépséget, az örök gyászt, ami tiszteletet és figyelmet parancsol, valamint a testünket borzongással átjáró lelki fájdalmat, mely a mezőny sajátja. Minőségi és első osztályú itt minden egyes hang, legyen szó az érzelmekkel teli tiszta énekről, a málhás tempókról, vagy a valóban szívbe markoló dallamokról, amit az akusztikus betétek és a gitárok éppúgy hoznak, mint a billentyűk. Lelkesen csúcsra is járatnak minden elképzelést, ötletet, így nem csoda hát a meglehetősen hosszúra nyúló dalok és lemez, sokkal érdekesebb az, hogy minősége okán én sem hagytam volna le egyetlen dalt sem. A szintén hosszú Scars That Bleed Again például jóval agresszívebb felfogásban, ugyanakkor sötétebben folytatja a lemezt, míg a Morningstar Song már a szépségre és harmóniákra épít. A Heirs Of Sorrow mindhárom dal erényeit elegyíti különösebben ismétlődő elemek nélkül, a számomra a lemez csúcspontját jelentő Colossal pedig nem szégyell funeral doom lassúságig ereszkedni, valamint a már említett gótikát is becsempészni a jól működő gépezetbe. Az albumot záró két, szintén erősre sikeredett monstrumot vezeti fel zongorával és kórussal a rövidke 3 és fél perces 88.6 című tétel, ami után a Black Womb Of Light gyorsabb kezdése valóságos robbanásnak tűnik, de ez persze nem tart sokáig. A lemez talán második legjobb dala zárja ezt a depresszív utazást, ez a The Mourn Of The Oceans, ami egy első osztályú lebegést kínál fel a bánat óceánjának tetején.
    Nehéz túlzottan hosszú gondolatokat megfogalmazni az Evadne produkciójáról, mert gyakorlatilag nem nagyon kaphattam fel a fejem rá, nem cuppantotta rá becses fülkagylóimat egyetlen hangszóróra sem, ugyanakkor a háttérben folydogálva mégis jó érzéssel töltött el, kikapcsolt és azt sugározta, hogy minőségi produkciót hallgatok. Valahogy így tudok elképzelni egy jól sikerült látványfilmet is, amiben egy csontig lerágott sztorit adnak el ismert színészek élvezhető kivitelezésben, hangyányi tanulsággal, de nem képes annyira megérinteni, hogy hetek múlva is fel tudjam idézni legmélyebben szántó pillanatait.


Evadne_A_Mother_Named_Death_2017
Kiadó:
Stílus:
melodikus death/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Abode Of Distress
2.Scars That Bleed Again
3.Morningstar Song
4.Heirs Of Sorrow
5.Colossal
6.88:6
7.Black Womb Of Light
8.The Mourn Of The Oceans
Írta:
boymester
2017. június 26., hétfő, 15:07
Facebook:
Descend Into Despair - Synaptic Veil (2017)
Kritika, boymester @ 2017. október 1., vasárnap, 15:46
Crypt Of Silence - Awareness Ephemera (2016)
Kritika, boymester @ 2017. július 19., szerda, 17:00
Self-Hatred - Theia (2016)
Kritika, boymester @ 2017. július 16., vasárnap, 11:53
Fuoco Fatuo - Backwater (2017)
Kritika, Weide @ 2017. június 5., hétfő, 18:13
The Bloody Earth - Inevitable (2017)
Kritika, boymester @ 2017. június 1., csütörtök, 16:51
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Dürer Kert
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.012 seconds to render