Altarage
Endinghent (2017)

   Nem kertelek, kimondom, hogy friss és szenvedélyes kapcsolatot ápolok jelen kritikám anyagával, ugyanis eddig valahogy mindig elkerültem a bilbaói brigád szerzeményeit. McFrost1977 forgácsosnak köszönhetően pörögtem rá az albumra, ugyanis a „Mit hallgatsz most?” topikba bevágott borító egyből rabul ejtett. Mély, sötét anyagot sejtett az elsőre kaotikusnak tűnő kép, mely az előző albumból kiindulva minden bizonnyal Nick Keller keze munkáját dicséri, bár ez csak most egy bizonytalan állítás a részemről, ugyanis semmi ezt alátámasztó bizonyítékot nem találtam a neten. Na, majd ha megérkezik az eredeti lemez, remélhetőleg fel lesz tűntetve az alkotó neve. Mindenesetre érdemes ettől függetlenül is utánajárni az új-zélandi fickó munkásságnak, aki a Weta Workshop-nál grafikus tervező, illetve a szerintem zseniálisan sikerült idei Vampire album cover-je is tőle származik. Szóval a borító kecsegtető őrületet ígért, no de milyen maga a zene?
A nevüket homályba-, arcukat csuklya mögé rejtő spanyolok eredetét szintén a bizonytalanság sűrű fátyla fedi, ugyanis mélyen hallgatnak minden személyes információt illetően, alakulásuk éve is kétséges, de annyi biztos, hogy az elmúlt időszakban nem ültek tétlenül. A 2015-ös demójuk után rögtön egy évvel a világra szabadították NIHL-re keresztelt első nagylemezüket, majd közel másfél évre rá megérkezett az Endinghent.


   Stílusukat tekintve a black/death metallal lehet legkönnyebben belőni a banda zenéjét, de persze ennél kissé rétegeltebb a dolog. A Season of Mist előszeretettel dobálózik néhol elnagyolt, néhol teljesen banális jelzőkkel a lemezek műfaja kapcsán, de most szerintem telibe találtak az Altarage-nél. Kaotikus death black metal olvasható a webshopjukban a CD alatt, és szerintem ezzel sikerült tökéletesen belőniük az egész anyagot. Fortyogó, örvénylő, sűrű fekete hangzásvilág jellemzi az albumot, amit képesek voltak egy kifejezetten egyedi formába önteni zenészeink. Érdekes példákat találtam a neten, hogy mely formációkhoz hasonlították az Altarage által életre hívott káoszt, ahol felmerült a Gorguts, az Ulcerate, sőt, még a Meshuggah név is. Maximum annyiban érzem helytállónak ezen párhuzamokat, hogy az előcitált bandák is egyedi módon, összetéveszthetetlen, markáns jegyekkel prezentálják azt a fajta „külső”, „idegen” metalt, melyek valamely alapműfaj határmezsgyéjén keltek életre és tobzódnak még mindig a zsáner peremén. Mindhárom banda képes volt egy rájuk jellemző struktúrát vinni a zenébe, amely baromi idegennek és rendezetlennek tűnhet a kísérletezős fémet kerülő hallgatók számára, nem úgy a szemfülesebb, türelmesebb, nyitottabb közönségnek, akik az anyagok mélyére szeretnek ásni. Ettől függetlenül, ha ajánlanom kéne hasonszőrű bandákat, akkor egyértelműen az ausztrál Portal-t és a 335. Hangpróbán is megmérettetett The Ominous Circle-t mondanám; olyan bandákat, akik a nehezebbik oldalról közelítik meg a műfajt és hajtják azt igájukba.


   Itt kanyarodnék vissza a borítóra, amely számomra tökéletesen lefesti azt, amit a banda be akar mutatni a zenéjén keresztül. Alapvetően imádok elmerülni a coverek mögöttes tartalmában és jelentésében, értelmezni és továbbgondolni azokat, így mindig nagy öröm számomra, ha olyan művekbe futok bele, amik érezhetően tartalmat és értelmet akarnak az albumot borító képbe tölteni, nem csak valami random brutalitást vagy elnagyolt gonoszságot megjeleníteni. Itt pedig a borítón azt látom, ami maga a zene. Lovecrafti hangulattal átitatott, az idő és tér pereméről világra szabadult káosz csápjait, amelyek elménk legmélyére kívánnak nyúlni és oly mély érzelmeket előhozni, melyeket rég elfeledettnek hittünk. Örvénylő, szuroksötét vizeket, melyek alig várják, hogy a feneketlen mélységbe húzzák az ember lelkét. Megzabolázatlan, érintetlen, vad szirteket és meredélyeket, amorf sziklákat, melyet nem taposott emberi láb és nem formált emberi kéz. Mértani testeket, melyek értelmet, logikát, felfoghatóságot visznek ennek a borús zűrzavar közepébe, s egy fénysugarat, amely a mélyből tör elő az égi vortex felé, mintegy kettéhasítva az egész elborult világképet.
   Ez a borító egyszerűen olyan tökéletesen lefesti képileg azt, amit zeneileg nyújt az album, hogy komolyan mondom, ritkán érzek ilyen mértékű összefüggést külcsín és belső tartalom között. Mert lényegében ez történik az Altarage zenéjében; egy hektikus, behatárolhatatlan forgatag van némileg betörve és keretek közé kényszerítve, de éppen csak annyira, hogy élvezhető, felfogható és feldolgozható legyen, de eredeti értékeiből ne veszítsen semmit. Mindezek után alig várom, hogy belelapozhassak a bookletbe és elmélyedjek a dalszövegekben, mert szerintem ez a kirakós utolsó darabkája, ami számomra hiányzik, hogy teljesen egészében befogadhassam és feldolgozhassam a művet.

   Most, hogy az album rejtett, mélyebb rétegein átrágtuk magunkat, térjünk rá a konkrét zenére. Az anyag keverése végtelenül tömény és sűrű, így a hangzás pontozásánál némiképpen bajban is voltam. Párszor már kifejtettem, hogy imádom a kristálytiszta, modern hangzást, ahol minden hangszer teret kap és élesen elkülönülve képeznek egy harmonikus egységet, itt viszont ennek szöges ellentétjét tapasztaljuk. Viszont egyértelmű, hogy ez a koncepció része, máshogy egyszerűen nem is működne a káosz atonális orkánná keverése, így muszáj fejet hajtanom ezen megszólalás előtt is. A zavaros, masszív mixelés teremti meg lényegében azt az atmoszférát, amivel operál a zenekar, és ami egyértelmű jegye az Altarage hangzásvilágának. Hosszú távon persze megterhelő lehet kitenni magunkat eme kaotikus fergetegnek, de a nyolc szerzeményt felvonultató, 37 perces anyag hossza tökéletesen megfelelő. Nem túl hosszú ahhoz, hogy a hallgató elvesszen benne és beleunjon, de nem is túl rövid, hogy ne lehessen kellőképpen átszellemülni és elmerülni benne.

   Az albumot az Incessant Magma nyitja, ami nem hazudtolja meg címét. Egy szüntelenül ömlő, kegyetlen lávafolyamot kapunk, ami magába ránt, ellep, megforgat s végül csontjainkat a száraz, kietlen, letarolt litoszféra földjére köpi. Muszáj kiemelnem a basszus baromi okos használatát –ami amúgy az album egészén megfigyelhető-, hogy olyan fifikásan építik be a többi hangszer megszólaltatott rétegei közé, hogy ez képes egy állandó, mély és gonosz vibrálást gerjeszteni, mintegy aláágyazva a többi hangszernek, kiegészítve azok játékát. Végre nem a magában brummogó, külön életet élő basszus erőteljes csattogását vagy elnyomott, néhol-néhol felsejlő dünnyögését lehet élvezni, mint megannyi produkciónál, hanem a zene ténylegesen szerves részeként kell tekinteni rá. A dob mélyről szól, kegyetlen hullámokat verve a disszonancia tengerén, ügyesen kihasználva a cint, az ének pedig mintegy negyedik hangszer csatlakozik az előbbiekhez. Karcos, sivár, mégis mélységes gonoszsággal és gyűlölettel teli.
   Ezután követik az egyik kedvencem az albumról, a Spearheaderon, amihez egy mérhetetlenül idegtépő videót is sikerült összerakniuk a spanyoloknak. A kegyetlenül indító gitárnyúzós riff rögtön az ember zsigereibe kapaszkodik, s a szám feléig ki is tolja ezt a feszültséget, hogy ott aztán egy újabb oldalról kezdje borzolni az idegeket –óh, az a basszus!-. Majd megkezdődik a monoton, ismétlődő, elnyújtott riffelés, amit egyszerűen imádok, engem kilóra meg tudnak venni az ilyen elemekkel. Hasonló túlborulás hallható a Jordablod - A Sculptor of the Future számának végén, vagy éppen a Ghost BathAmbrosial végefelé is. Ezek a túltolt, ismételt dallamok engem mindig képesek a fejem tetejére állítani és kegyetlenül behúzni az adott szám ritmusába.



   Nem igazán szeretem a track-by-track kritikákat, és most sem célom végigmenni az összes számon, bár majd mindből ki tudnék emelni figyelemreméltó momentumokat. Érdemes odafigyelni, mennyire ügyesen képesek formálni a tagok a számok ütemét és hangulatát, hogyan tud egy finom, hátsó lüktetést adni a dob az egyik percben, majd egy blast-tel felkorbácsolni és szétzúzni az addigi struktúrát. Hogyan képesek sodró, hánykódó folyammá vagy éppen hegyes, pengeéles tövisekké alakulni a gitárfolyamok. Figyelemreméltó, változatos dalokat és „dallamokat” lehet lépten-nyomon elcsípni ebben a háborgó zűrzavarban, így mindvégig érdemes nyitott füllel járni.



   Az album végén az egyik legsúlyosabb szám, a Weighteer foglal helyet, mely belassulós, csipetnyi doom-mal meghintett riffjeivel utat találhat bármely végzet-hívő szívéhez, hogy aztán egy ambient-zörejes levezetővel átadja helyét a záró Barrier-nek, amely valóban egyfajta akadályként fogható fel, ugyanis ebből a ragacsos rémálomból nem nyújt kiutat és szabadulást, csupán a földbe döngöli azt is, ami elhasznált lelkünkből és érzéseinkből megmaradt a 32. perc végére. Ugyanakkor felfogható gátként is, ami megfékezi a végtelen tombolást, lezárja az Endinghent univerzumát és véget vet a káosz tombolásának. Zseniális helyre pakolták ezt a számot, én egyfajta fricskaként fogtam fel, de emellett ékes bizonyítéka annak is, mennyire érzik a csuklyások, mit hova kell helyezni. Süt az egész lemezről az átgondoltság, világos a cél, a koncepció és az irány, amerre halad a banda.
   Remélem, méltóképpen sikerült kiveséznem ezt a tömör, éjfekete monolitot, ami irányfényként magasodik ki a disszonáns black/death metal káoszából. Én jó utat kívánok minden merész kalandornak, aki el szeretne merülni ebben a kátrányos masszában és átélni a spanyolok rémálmait, a trve arcoknak pedig javaslom, ruházzanak be a kazettára, úgy lesz igazán autentikus a hangzás és az élmény.


Altarage_Endinghent_2017
Kiadó:
Stílus:
Black/Death Metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Incessant Magma (05:58)
2.Spearheaderon (03:56)
3.Cataclysmic Triada (03:33)
4.Fold Eksis (03:03)
5.Rift (04:56)
6.Orb Terrax (04:06)
7.Weighteer (06:31)
8.Barrier (04:38)
Írta:
Weide
2017. október 24., kedd, 23:55
Facebook:
BlackZone 2017. október 28., szombat, 17:44
BlackZone
Csatlakozott:
2013. november 23.
Hozzászólások: 170
Válasz Weide üzenetére:



Én még a Cloak To Venomous Depths albumát várom nagyon, az előzetesen közzétett dalok igencsak kecsegtetőek. Te miket vársz még?

Blaze Of Perdition, Blut Aus Nord (bár ez megjelenés előtt kiszivárgott, így már nem várom, hanem tudom, hogy zseni), Vénen (ez csak 2018-ban jön), Desolate Shrine és persze amiket a következő hetekben fogok ajánlani még HP-ra. (whistle)
Weide 2017. október 26., csütörtök, 08:32
Weide
Csatlakozott:
2016. március 24.
Hozzászólások: 561
Válasz BlackZone üzenetére:

Remek lemez, éppen erről fecsegtem a mostani HP topicban, hogy most jönnek az izgi lemezek.


Én még a Cloak To Venomous Depths albumát várom nagyon, az előzetesen közzétett dalok igencsak kecsegtetőek. Te miket vársz még?
BlackZone 2017. október 25., szerda, 19:09
BlackZone
Csatlakozott:
2013. november 23.
Hozzászólások: 170
Remek lemez, éppen erről fecsegtem a mostani HP topicban, hogy most jönnek az izgi lemezek. Ez volt az egyik, amire gondoltam. Az előzőt is szerettem (majdnem én ajánlottam anno), de itt most tovább léptek. Az még valóban a Portalhoz állt közelebb, ez pedig már az önálló megoldások és ötletek kiteljesedése. Amikor kijött a Spearheaderon lefostam a bokám a közepén az álló harmóniától és tudtam, hogy ez egy jó lemez lesz.
Weide 2017. október 25., szerda, 08:23
Weide
Csatlakozott:
2016. március 24.
Hozzászólások: 561
Válasz boymester üzenetére:

Szuper írás lett! Kérek még! (gun)


Köszi szépen! (yes)
boymester 2017. október 25., szerda, 07:13
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3217
Szuper írás lett! Kérek még! (gun)
--
Youtube csatorna
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
Gloryhammer, Civil War, Noctis
január 8.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.033 seconds to render