White Horse Hill (2018)


   Rich Walker gitáros alapította 1990-ben a Solstice névre keresztelt epikus doom metal hordát, mely az angol doom igazán kultikus produkciójává nőtte ki magát, ami valóságos csodának tekinthető, ha azt nézzük, Walker milyen intenzitással vesz be valakit és rúg ki a bandából, ha egyáltalán ezt lehet bandának nevezni. Az évtizedek alatt az archívum szerint 23 ember járta meg ezt az utat és ez még nem biztos, hogy a teljes, pontos lista. Köztük voltak olyanok, mint Diccon Harper (Pagan Altar), Simon Matravers (Mourn), Tom Philips (While Heaven Wept), Shaun Taylor-Steels (My Dying Bride, Anathema) és még nagyon sok név, akik megfordultak Walker kiadója, a The Miskatonic Foundation háza táján. Hogyan sikerült mégis odáig eljutni, hogy az epikus doom rajongók epekedve várják egy esetleges új lemez érkezését? A válasz nagyon egyszerű, két hibátlan remekművet kellett ehhez készíteni, mint az 1994-es Lamentations, valamint a 98-as New Dark Age, melyek az északi mitológiával foglalkozó doom kiadványok egyértelmű alapvetései, amiket manapság is próbálnak utolérni, néha több, máskor kevesebb sikerrel.
 



   Két viszonylag hasonló hangterjedelemmel rendelkező, messze nem virtuóz, ám annál őszintébbnek ható énekes teljesítménye is hozzájárult Walker dalszerzői vénájához, első lemezüknél Simon Maravers, később pedig Morris Ingram kapaszkodott bele a mikrofonba a hegyek tetején, nehogy magával ragadja a tomboló széllel érkező hóvihar. Ennek a két embernek a nagyszerűsége és zenéhez passzoló orgánuma lett egyben a veszte is a felfelé ívelő pályának, a növekvő népszerűségnek, ugyanis Walker jó szokásához híven igen hamar menesztette őket, mondván, hogy most valami másra van szüksége. Nem okozna gondot felsorolni még legalább öt-hat énekest, aki megfordult még a Solstice 90-es éveiben, de az együttműködés minden alkalommal rövidnek bizonyult, így nem is készült el több lemez, ráadásul a bizonytalanságnak híre ment, egy idő után üres maradt a próbaterem, ezért 2002-ben a zenekar gyakorlatilag megszűnt.
   Éhező rajongók maradtak csak hátra és a már emlegetett utánpótlást jelentő zenekarok (gyakorlatilag egyenes ágú leszármazott az Atlantean Kodex, Cromlech és a nemrég debütáló Gatekeeper). Nem kis meglepetést okozott, amikor 2007-ben a Reverend Bizarre, Spiritus Mortis, Tortured Spirit és Griftegard mellett megjelent a nevük egy rövidke, feldolgozásokat tartalmazó split lemezen. Ismét aktív státuszba került a projekt, melyet kisebb-nagyobb példányszámú válogatások és feldolgozások megjelentetése követett egymás után. A tényleges visszatérés valójában 2013-ban történt meg a Death’s Crown Is Victory EP formájában, mely tudatta a világgal, hogy Walker nem felejtette el, hogyan kell epikus viking doomot készíteni, ráadásul az Arcane Sunból átcsábított Paul Kearns énekes is jól teljesített elődei után, bár túlzottan polírozott, operába illő hangja engem valamelyest irritált és nem passzolt a Solstice világáról felépített képembe. Új lemez helyett azonban ismét válogatások, demók kezdtek el záporozni elveszettnek hitt felvételekkel, melyek érdekesek, de ezer éves demó mivoltuk miatt értékesnek nem nevezném ezeket a gyakorlatilag kazettákról újramelegített dalokat.
 

   A háttérben azonban megindult a tényleges munka, elkészült néhány új dal, amiből párat meg is mutattak, de a hivatalos folytatásig egészen mostanáig kellett várnunk. Sikerült, elérkezett a White Horse Hill ideje. Nemes egyszerűséggel megtartották a 2014-ben megjelent White Horse Hill single borítóját és egyetlen dalát címadónak, kiegészítették a To Sol a Thane EP dalaival és megszületett az új lemez, ami a nem túl bizalomgerjesztő külsőségek ellenére újfent a stílus csúcsteljesítményei közé kerül, ebben már most biztos vagyok. Chris Smith lemezborító stílusa már a korábbi kiadványok folyamán sem vált a kedvencemmé, de a zene segít félre tenni a macskát bámuló szőlőembert...
   Hiába maradt az elsőre irritáló Kearns is a mikrofon mögött, modorosságát otthon hagyta az album felvételeinek időpontjában. Hangja továbbra is tiszta, de sikerült a régi idők szellemiségével átitatni. Konkrétan Maxim „Agyl” Andrianov , a Scald elhunyt énekesének teljesítménye óta nem hallottam hasonlóan lüktető, hullámzó és mégis simogató férfi énekhangot, úgyhogy üdvözítem Walkert, miszerint kitartott a srác mellett, ennek köszönhetően a lemez végére már nem is hiányzott annyira a korábbi anyagok nosztalgiája. A White Horse Hill egy kötelező, már-már sablonos hangulatfokozással nyit, hogy aztán az említett EP címadójával, a To Sol A Thane kellemes dallamaival fonja maga köré minden epikus doom metal rajongó lüktető vénáit, hogy aztán többé el se engedje. Erre, amit itt hallhatunk, csak a While Heaven Wept, a Scald és a Solstice voltak képesek, senki más és ez úgy néz ki, a nagyszerű követők ellenére is így marad. A Beheld, A Man Of Straw közjátéka vezeti fel a címadót, ami a 2014-es változatához képest az éneknek köszönhetően elég sokat változott. Csodálatos a 7 perces epikus ballada is, amely For All Days, And For None címre hallgat, akárcsak a végtelen ideig elhallgatható, egyébként 12 perces Under Waves Lie Our Dead, ami egy instant epikus doom klasszikus. Pillanatok alatt elérünk a lezáró Gallow Fenhez és ráeszmélhetünk, hogy háromnegyed óra telt el, mégsem vettük észre. Jöhet az újrahallgatás…
   Magam sem számítottam egy ilyen erős kiadványra, ráadásul túl sok előjel, bármiféle információ nélkül, de a White Horse Hill egy újabb ékkő a Solstice néven megjelent lemezek sorában. Még nem tettem oda lelkileg a Lamentations és New Dark Age mellé, mivel azokhoz képest jóval visszafogottabb, érettebb lemezhez van szerencsém, de minden egyes nekifutás után egyre jobban közeledik egymáshoz az a közel 20 év különbség…
    A projekt összes kiadását, újrakiadását és természetesen az új lemezt is meghallgathatjátok a bandcampen. 
 
Solstice_White_Horse_Hill_2018
Kiadó:
Stílus:
epikus heavy/doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Átlagos
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.III (02:54)
2.To Sol A Thane (08:15)
3.Beheld, A Man Of Straw (02:45)
4.White Horse Hill (08:51)
5.For All Days, And For None (07:21)
6.Under Waves Lie Our Dead (12:48)
7.Gallow Fen (04:00)
Írta:
boymester
2018. március 18., vasárnap, 14:01
Facebook:
Mordor - Darkness... (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 19:45
Runemagick - Evoked from Abysmal Sleep (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 14:38
Battleroar - Codex Epicus (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 19., csütörtök, 09:37
Internal Void - Standing on the Sun (1993)
Kritika, boymester @ 2018. június 22., péntek, 16:17
Wishdoom - Helepolis (2011)
Kritika, boymester @ 2018. június 19., kedd, 21:12
Black Wizard - Livin' Oblivion (2018)
Kritika, boymester @ 2018. június 19., kedd, 20:26
Koncertek
What Happens Next Tour 2018
július 23.,
Barba Negra Track
Firepower Tour
július 24.,
BudapestArena
Twisting European Tour 2018
július 24.,
Dürer Kert - Kisterem
FEZEN Fesztivál 2018
július 25.,
MÁV Pálya
július 28.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.066 seconds to render