Amongst the Catacombs of Nephren-Ka (1998)

A neten hozzáférhető elismerő írások mellett jó néhány blődséget olvastam már erről az albumról különböző lemezismertetőkben, de talán meg sem kellene lepődnöm ezen. Olyan „gyengékről” beszélnek egyesek, mint a korong rövidsége (33 perc), vagy az a tény, hogy „túl hirtelen” kezdődik a lemez. Ennyi erővel azt is kifogásolhatná valaki, hogy nem hallja ki a dalszövegeket a hörgés miatt, érvnek az is éppen annyira nevetséges volna. Akik pedig kivehetetlen zajmasszára panaszkodnak, és a grindcore-hoz hasonlítják az itt hallottakat, azok semmit sem tudnak az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka albumról.


A death metal történetében sorsdöntő és meghatározó pillanat volt az idén 20 éves Amongst… megjelenése. A dél-karolinai Nile első nagylemeze egymaga reformálta meg a death metal műfajt, történelmet írt, és lavinát indított el. Mások is játszottak gyorsan, mások is tudtak technikásan gitározni, de a Nile mindenkire tíz kört vert, ráadásul úgy, hogy minden nyersesség és brutalitás ellenére irdatlanul fogós, megjegyezhető dalokat komponáltak. A műfaj ezen ágazatának legkiválóbb szerzeményeit írták lemezre, amelyeknek párja azóta sincs. Elsőrangú albumok jelentek meg Nile név alatt a későbbiekben is, és a színtér is kitermelte a maga gyöngyszemeit (pl. a Dying Fetus Reign Supreme lemeze megunhatatlan!), de az Amongst… lemezhez fogható tömény esszencia etalon értékű a technikás/brutális death metal világában.

A 90-es évek második felében a death metal igencsak lesoványodott, 1998-ra már számos banda ellőtte a puskaporát, kifulladt, feloszlott, stílust váltott, finomított, vagy egyéb átalakuláson ment keresztül – én nem is gondoltam volna akkoriban, hogy a death metal reneszánszáról beszélünk majd, amely irgalmatlan mesterműveket tartogatott még számunkra. Ami a 80-as évek végén és a 90-es évek elején forradalmian új volt és félelmetes, az már ’95 után kezdett kevésnek bizonyulni. Sokkal inkább volt potenciál a black metalban, vagy a dallamosabb műfajokban, mint a brutalitásban. Érthető is volt, hiszen addigra már számos klasszikus anyag megjelent a műfajon belül, így sokan azt érezhették, a death metal korlátai között nem vezet előre út. Persze, mindig akadtak, akik makacsul folytatták a megkezdett ösvényt, jelentek meg jó lemezek, de mérföldkövek nem születtek. Ehhez képest a Nile a trendek szöges ellentétében hitt, és az eldallamosodás kellős közepén jelent meg ezzel az ultrabrutális, eget-földet megrengető istencsapással, amelybe belepréselték az egyiptomi istenek összes dühét és kegyetlenségét.


Emlékszem az érzésre, amikor 1998 nyarán először hallottam ezt a remekművet. Valódi döbbenettel álltam az akkori munkahelyem egyik helyiségében egy vacak kazettás magnó előtt, és alig akartam hinni a fülemnek. Fel sem fogtam, amit hallok, mivel minden apró részlet majd csak jóval később rajzolódott ki, de már első néhány nekifutásra érezni lehetett azt az elsöprő erőt és fenyegető hangulatot, amitől még a mai napig is megborzongok és értetlenül állok. Később aztán a sokáig követhetetlennek tűnő dobképletek és pár másodpercenként változó témák összefüggő képet alkottak, és minden kikristályosodott. Ezen az albumon minden egyes hangnak értelme, jelentése, betöltendő funkciója van, mint apró puzzle-darabok, elengedhetetlenek a nagy képhez. Mindez persze önmagában nem eredményezne mást, mint egy jól működő, ám lélektelen robotot, azonban Karl Sanders zsenialitásának szikrája varázspálcaszerűen lehel életet és pumpál embervért minden egyes dalba. EZ (!) az, amiben sok brutális death metal lemez képtelen felvenni a versenyt, ugyanis ez taníthatatlan. Úgy kell ezt elképzelni, mintha valami felsőbb erők érintése révén megelevenedne az élettelen test, és abban a pillanatban, ahogy az ember elkezdi hallani a csodát, minden a helyére kerül, és tökéletes lesz a harmónia lemez és hallgatója között.

A DALOK (így, csupa nagybetűvel) több száz (!) hallgatás után is képesek lenyűgözni. Ahányszor beteszem a CD-t, kiver a víz, és ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy fizikailag leutánozzak minden egyes hangot a képzeletbeli hangszereimen, maximálisan átadva magam a katakombákat őrző szellemek akaratának. Az egyiptomi szál ma már kötelező védjegye a Nile-nak, és ha rossz akarnék lenni, azt mondanám, hogy kényszer, ami korlátok közé szorítja a zenekart, de az Amongst… megjelenésekor ez meglehetősen újszerű volt, idegen, félelmetes és roppant hatásos. A titokzatos egyiptomi mitológia hátborzongató árnyoldala úgy telepszik rá a dalokra, mint egy halotti lepel. Akárcsak valami méreg, áthatja az egész albumot a delejező, lélekfacsaró hangulat. Előbb magához vonz, beszippant, majd porrá zúz.



Az album változatosságáról pedig, túlzás nélkül, oldalakat tudnék írni. Nem is értem, hogyan lehet 33 percben tízlemeznyi briliáns ötletet felhalmozni. A Serpent Headed Mask bő két percében annyi váltás villámlik és mennydörög, hogy abból mások évekig megélnének. Ahogy fennebb írtam, mindez semmit sem érne (ultratechnikás témahalmozó bandák ezrével vannak), ha a megfoghatatlan, összetartó spiritusz nem lihegne az ember nyakába minden másodpercben. Monumentális pillanatok (Ramses Bringer of War), lassú és végzetes momentumok (Stones of Sorrow) a sebesség ellenére is akadnak bőséggel. Az utóbbiban hallható megveszekedett, bömbölő vokáltól mindig kiráz a hideg. Mintha a lélek távozását a katakombák mélyén megtapasztalni maga lenne az iszonyat. A dal csúcspontját gyönyörű szóló oldja, valami hihetetlen! A Die Rache Krieg Lied der Assyriche-hez foghatóhoz pedig addig sem, és azóta sem volt szerencsém. Ennek az elképesztő rituálénak a hallatán én magam is megbabonázva vonulnék csatasorba, hogy rettenetes isteneimnek hódoljak, hiszen ez a dal egyszerre varázsol el és ad végtelen erőt.

Az akkor még háromtagú Nile Karl Sanders mellett Chief Spires énekes/bőgősből és Pete Hammoura dobosból állt. A három megszállott mellett vendégzenészek is közreműködtek, akik nemcsak meghatározó dolgokat tettek hozzá a lemezhez, hanem hatalmasságában, őszinteségében és aurájában is növelték a lemez eszmei értékét. Tibeti szerzetesek kórusa, gongon, emberi lábszárcsontfurulyán és emberkoponya-dobokon játszó zenészek teszik még színesebbé, félelmetessé a végeredményt. Az Opening of the Mouth ékesen bizonyítja, hogy death metal képes kővé dermeszteni, majd sivatagi homokká morzsolni az embert. A dal végzetesség szempontjából egyenértékű a Morbid Angel legjobb pillanataival. Nem véletlen, hogy éppen Trey Azagthoth zenekarát említem, hiszen a Nile a Morbid Angel szellemiségét gondolta tovább ezen a lemezen. A Trey Azagthoth-féle egyedi gitárharmóniák hatására Karl Sanders sivatagi, fojtogató, az ókori Egyiptom hangulatát idéző témákat eszelt ki. Ebből kifolyólag a baljós, átokszerű hangulat ádáz módon fészkeli be magát az ember agyába.


Pete Hammoura dobjai még a dalokon belül is külön élményt nyújtanak. Játéka maga az őrület, ugyanakkor zenei és követhető. Eszelős pörgetései, cintányér-leütései drámaiak, amelyekkel a dalok intenzitását, nyughatatlanságát és változatosságát domborítja. Az albumon hallható emberi hangok pedig a death metal vokálozás Mekkájával egyenlők. Bár hörgést hallunk, ezt ennyire változatosan és félelmetesen senki nem csinálja. A mélység, a földöntúli erő és a téboly hangjai ezek, az eredmény pedig ennek megfelelően hátborzongató és veszedelmes.

Egy tökéletesen megírt albumot az választ el egy példátlan mesterműtől, hogy az utóbbihoz elengedhetetlen a józan észt meghaladó fanatizmus. Az ilyen ember nem éri be azzal, hogy kihozza magából a legtöbbet, hanem arra törekszik, hogy a felső határnak tűnő teljesítmény fokát akár ép ésszel be nem vállalható erőfeszítések árán is feljebb tekerje. Legyen szó akár intenzitásról, vagy a kreatív munka folyamatáról. Az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka ekképpen született (egyébként a Dead Congregation hasonló hozzáállással készít lemezt). Az album utolsó néhány pillanata is elég, hogy mindezt bebizonyítsa. A Beneath Eternal Oceans of Sand végén hallható tébolyult hangorkán minden alkalommal ízekre szaggat. Az ókori Egyiptom gonoszságának teljes repertoárját zúdítják Sandersék az emberre, mintha az összes elátkozott lélek egyszerre rontana rá áldozatára.

Végszóként elmondanám, hogy ez a korong egyike a leghallgatottabb lemezeimnek, és a rám legnagyobb hatást gyakorló albumok között az első tíz között van. Harminchárom percével diadalmasan ül a technikás/brutális death metal trónján már húsz éve és fog is az idők végezetéig.


(Ezt az írást Csiszár István barátom emlékének dedikálom, akit az említett 1999-es koncerten láthattam utoljára. Nyugodjék békében!)
Nile_Amongst_the_Catacombs_of_Nephren_Ka_1998
Kiadó:
Stílus:
technikás/brutális death metal
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Smashing the Antiu (02:18)
2.Barra Edinazzu (02:47)
3.Kudurru Maqlu (01:05)
4.Serpent Headed Mask (02:18)
5.Ramses Bringer of War (04:45)
6.Stones of Sorrow (04:17)
7.Die Rache Krieg, Lied der Assyriche (03:13)
8.The Howling of the Jinn (02:34)
9.Pestilence and Iniquity (01:54)
10.Opening of the Mouth (03:39)
11.Beneath Eternal Oceans of Sand (04:17)
Írta:
farrrkas
2018. június 22., péntek, 21:36
Facebook:
McFrost1977 2018. június 23., szombat, 15:08
McFrost1977
Csatlakozott:
2015. augusztus 28.
Hozzászólások: 1491
Ez egy szuper kis írás, egy fantasztikus albumról!
Én azt gondolom, hogy technikás csapatok voltak addig is, pl. egy Gorguts, a 2. Deicide vagy korai Atrocity (első 2 lemez) is volt ilyen szinten. Az áttörést az hozta meg, hogy nem az addig nagy %-ban megénekelt hullázós témához nyúlt, hanem egy kultúrához, egy néphez, egy mitológiához és nem csak szövegileg, hanem zeneileg is. Addig ilyet death metalban nem sokan csináltak.

Kár, hogy ellaposodott a Nile a pályafutása mostani szakaszára.
--
És ha eljössz, világvége, itt találsz majd engem,
nyárfák közt a szélben zúg, csak zúg a lelkem.
farrrkas 2018. június 23., szombat, 12:21
farrrkas
Csatlakozott:
2015. január 8.
Hozzászólások: 411
Válasz Necron üzenetére:

Köszi az áttekintőt, ennek a ma már klasszikusnak számító mesterműnek! Valóban, igazi mérföldkő, mely aztán számtalan zenekart inspirált. Emlékszem, amikor kiskölyökként meghallattam ezt az albumot, leesett az állam, teljesen magával ragadt.

A rákövetkezendő albumoknál, már érezhetően ki akartak lépni ebből a "Nephren-ka" zeneiségéből. Noha zeneileg tényleg egyre fejlettebbek lettek az albumok, a varázs már nekem nem annyira jött át. Félreértések elkerülése végett, zseniális, nagyon intelligens albumokat adnak ki, de ezeknél már nem érzem azt, hogy csapnék valami jó szeánszot egy egyiptomi katakombában.

Köszi! :-) Én az In Their Darkened Shrines, az Annihilation of the Wicked és a Those Whom the Gods Detest-re szintén maximális pontot adok, de egyetértek, hogy ehhez hasonló döbbenetet a további lemezeken nem sikerült produkálni.
Necron 2018. június 23., szombat, 08:51
Necron
Csatlakozott:
2011. november 4.
Hozzászólások: 376
Köszi az áttekintőt, ennek a ma már klasszikusnak számító mesterműnek! Valóban, igazi mérföldkő, mely aztán számtalan zenekart inspirált. Emlékszem, amikor kiskölyökként meghallattam ezt az albumot, leesett az állam, teljesen magával ragadt.

A rákövetkezendő albumoknál, már érezhetően ki akartak lépni ebből a "Nephren-ka" zeneiségéből. Noha zeneileg tényleg egyre fejlettebbek lettek az albumok, a varázs már nekem nem annyira jött át. Félreértések elkerülése végett, zseniális, nagyon intelligens albumokat adnak ki, de ezeknél már nem érzem azt, hogy csapnék valami jó szeánszot egy egyiptomi katakombában.
Koncertek
Arkona, Dalriada
szeptember 28.,
Barba Negra
Apocalypse Over Europe Tour
szeptember 30.,
Barba Negra
Vindictive Miscreant Tour 2018
október 8.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Kamelot, Leaves Eyes
október 9.,
Barba Negra
Repulsion For Humanity Tour
október 10.,
Dürer Kert
október 11.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.083 seconds to render