Iron Void
Excalibur (2018)
    Az angol Iron Void már a kezdete óta szimpatikus, igazi kispolgári doom metalt játszik, hozva azt a mocskot, ami naggyá tette egykoron a Saint Vitust, valamint a Pentagramot. Volt szerencsém hozzájutni bemutatkozásukhoz és a gyorsan érkező folytatáshoz is, amiről még 2015-ben írtam cikket. Most kevesebb kapkodás után, újabb, szerencsére a minőséget nem befolyásoló változások mellett jutott el hozzám új albumuk, az Excalibur. Bizony, már a kiadvány címe sem árul zsákbamacskát, a tradicionális doomot űző fenegyerekek ezúttal az Artúr mondakört tűzték kardhegyre, hogy egy laza koncepció keretén belül a középkorban kalandozhassanak kedvükre. Mindezt teszik úgy, hogy a matekra, újdonságra vágyókat elküldik az északi sarkra oroszlánt keresni, mert itt minden hangot alárendeltek a hagyományoknak és a nagy példaképeknek. Persze lehet máris sírni, hogy már megint egy sokat hallott doom lemez, de megnyugtatok mindenkit, hogy az emlegetett két zenekaron kívül ezt a színvonalat már kevesen képesek megközelíteni. Sokat lépett előre ugyanis az Iron Void a Doomsday szabadossága, időnkénti összeszedetlensége után, mert az Excalibur bizony minden egyes momentumában tökéletes stílusgyakorlat. Szinte mind a 9 tételnél eszünkbe juthat valami, amit korábban nagyon szerettünk. Ugyanakkor nem a másolás szaga lengi be a végeredményt, hanem egy legenda, egy történet tovább éltetése, példamutató követése.
    A valamivel több, mint háromnegyed órát az intelligens, kimért zeneszerzés jellemezi, amihez megtalálták az optimális hangzásvilágot is, melyben képesek megdörrenni a kemény riffek, ugyanakkor megengedik maguknak a finomabb hangszeres játék érvényesülését. Hallgatás közben, megmondom őszintén, nem a zenekar által emlegetett két példakép jutott eszembe a legtöbbször, hanem a jóval kevesebbet emlegetett Count Raven, mert a Sabbath hagyatékát ők tudták még ilyen hitelességgel kezelni. A lemez kezdetén hallható rövid narráció idején rögtön a fejemhez kaptam, hogy remélhetőleg nem lesz ennyire gagyi a végeredmény, mert jóval többet várok a bandától, amint azonban lement az a fél percnyi szöveg, olyan Count Raven szintű dalt toltak a képembe, amihez hasonlót a Storm Warningon hallottam, méghozzá a svédektől a kedvenc tételem, a True Revelation formájában. Azt hiszem 28 év távolság a két dal között bőven megengedhető, főleg, ha az azonosság leginkább csak hangulatban tetten érhető. Úgy érzem, ezzel a lemezzel nyert valódi értelmet, hogy miután 2000-ben 8 év szünetre kényszerült a banda és Andy Whittaker (Solstice, The Lamp Of Thoth, Spirit Descent) is megpattant belőle, Jonathan Seale (Desolate Pathway, So Mortal Be) mégis felélesztette az Iron Void nevet. A feltámadásban segédkező Steve Wilson gitáros teljes mértékben rákattant a megfelelő mennyiségben adagolt riffekre, szólókra, a 2016-ban csatlakozott Richard Maw dobos pedig minden esetben megadja a kellő lendületet, lüktetést a dinamikusan megszólaló tételeknek. A jóval rövidebb The Coming Of A King menetelős tempója, időnként pofon erejű témái és epikus doomba illő kórusai már jóval egyedibbek a nyitásnál, Seale Wilsonnal kiegészített vokális teljesítménye is meggyőző tud lenni, még ha karakteres énekesnek sajnos híján is vannak.
 

    Számtalan példát hallottam már idén a heavy/doom, NWOBHM házasítására, múltjának megidézésére, de többégében gyengébb módon kaptam meg mindezt, ezzel ellentétben a Lancelot Of The Lake tökéletesen teljesíti ezt a feladatot. Az albumon ez után az egyetlen, számomra fájó pont következik, amit a banda tiszteletadásnak szánt, viszont én nem tudom nem másolatnak hallani. A Forbidden Love című, egyébként frankó doom tétel olyan szinten lopja a Candlemass The Bleeding Baroness című dalának témáját, hogy az már nekem is sok. Az Enemy Within szerencsére visszakanyarodik a megidézéshez és újabb klasszikus, jól megírt dalként szórakoztat, újra kicsit közelebb a refrénnek köszönhetően az epikus doomhoz. Az esetleges „legjobb dal a lemezen” titulus kiosztásának további nehezítéseként érkezik a The Grail Quest, ami legelőször elérhető szerzeményként már nagyon sokszor lement, ráadásul a zseniális Pylonra emlékeztet odamondós melankóliájával. Toplistás helyen kell szerepelnie az A Dream To Some, A Nightmare To Othersnek is, mivel bebizonyítja, hogy nem kell ahhoz 8-10 perc, hogy igazi doom hangulatot tudjanak teremteni. A versenyt végül a lemez és a mondakör csúcspontját is jelentő The Death Of Arthur nyeri, ami a nagybetűs végzet, amit csak így szabad, lehet és kell játszani. A kissé bugyután hangzó első másodpercek után a zárásra is marad valami, ami elüt a lemez hangulatától, ez az akusztikus, folkos Avalon, mely ugyan kellemes hallgatni való, de nem bántam volna azt sem, ha lemarad a kiadványról.

 
    Megmondom őszintén, nemrég méltathattam nagy örömmel az Angel Of Damnation lemezét, amit szintén a Shadow Kingdom küldött, most pedig itt ez az újabb gyöngyszem, amely kezdi velem elhitetni, hogy mégiscsak ér valamit ez az év a műfaj rajongóinak. Van egy nagyon stabil föld alatti vonulata a doomnak, ami nemhogy stagnál, de ilyen kiadványokat tud kiköhögni magából. Ha az Iron Void lemeze a 80-as évek második felében lát napvilágot, ma hivatkozási alap lenne sok zenekar számára, így viszont marad a doom rajongóknak, mint ennek az évnek az egyik kihagyhatatlan produkciója. A kiadónál pedig már ott lapul az új Pale Divine, hogy az amcsik is beszállhassanak ebbe a közegbe. Remélem hamarosan jut belőle egy nekem is…
Iron_Void_Excalibur_2018
Kiadó:
Stílus:
tradicionális doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Dragon's Breath
2.The Coming of a King
3.Lancelot of the Lake
4.Forbidden Love
5.Enemy Within
6.The Grail Quest
7.A Dream to Some, a Nightmare to Others
8.The Death of Arthur
9.Avalon
Írta:
boymester
2018. július 25., szerda, 14:04
Facebook:
Presumption - Presumption (2017)
Kritika, boymester @ 2018. július 31., kedd, 12:39
Angel Of Damnation - Heathen Witchcraft (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 24., kedd, 16:21
Mordor - Darkness... (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 19:45
Runemagick - Evoked from Abysmal Sleep (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 22., vasárnap, 14:38
Battleroar - Codex Epicus (2018)
Kritika, boymester @ 2018. július 19., csütörtök, 09:37
Koncertek
XI. Zorall Sörolimpia 2018
augusztus 22.,
Pelso Camping
Kaltenbach Open Air 2018
augusztus 23.,
Spital Am Semmering
XXXII. Rockfesztivál a kápolnáért
augusztus 24., 16:00,
Sitkei Kálvária Kápolna
20 Years of Desecration Europe Tour 2018
augusztus 28.,
S8 Underground Club
Pain of Salvation, Kingcrow
szeptember 5.,
A38 Hajó
Rock On! Fest 2018
szeptember 8.,
Barba Negra Track
Abbath, Baest
szeptember 10.,
A38 Hajó
Blood Offerings Over Europe 2018
szeptember 11.,
Dürer Kert - Room 041
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.084 seconds to render