Körülbelül másodszor indult el a finn Gargantuan Blade lemeze, amikor Armand kolléga rám írt, hogy itt van ez a szikár, lecsupaszított vegytiszta doom, amire általában igencsak könnyen rábólintok. Az időzítése nem, de megérzése tökéletes volt ezzel kapcsolatban, hiszen idén elég kevés olyan anyag született eddig, melyre ezek a jellemzők ráfoghatóak. Nincs rossz évünk, de inkább a megbízható bandák lemezein tengődünk, mint a friss alakulatokén. Ezen is változtatni tudott kicsit a banda, még ha a lehető legkiszámíthatóbb zenét is játsszák a világon. Ennek az az oka, hogy a zenekar egyszerűen fogta a tradicionális doom nagykönyvét, bemagolta annak minden sorát, belevéste a próbaterem falába. Azt sem tartom kizártnak, hogy közös megegyezéssel azonnali büntetéssel sújtották azt, akinek esetleg eredeti ötlete támadt a felvételek közben. Persze nem is lehetett nagyon mást várni egy olyan formációtól, aminek legfőbb tagja és mozgatórugója Samuel Wormius, akinek bőven akad rutinja és elképzelése a doom metal ezen formájáról. Több helyen epikus doomként is hivatkoznak erre az anyagra, gondolom a tiszta vokál miatt, de sokkal közelebb áll ez a lemez egy Saint Vitus, Acolytes Of Moros koronghoz, mint mondjuk a Candlemasshoz.
Samuel a sajnos kevés lemezzel jelentkező The Wandering Midget énekeseként törtek a The Reverend Bizarre babérjaira, menet közben pedig részt vett olyan jó kis projektekben, mint a Serpent Warning. Mindemellett a finn underground egy igen foglalkoztatott tagja, aki nem válogat a death és black metal formációk között sem, ha vendégként vagy élő fellépőként kell helytállnia. A többiekről nem sikerült különösebben információkat gyűjtenem, mivel épp úgy nincs jelölve a nevük mellett semmi, ahogy a zenekar születését tekintve sem. Nem hinném, hogy ezek a hosszúra, nehézre, de kerekre csiszolt dalok néhány hónap leforgása alatt születtek volna, így biztos, hogy megelőzte már némi munka.
A hosszadalmas firkából remélhetőleg lejött, hogy ide fanatizmus szükséges a teljes átélést illetően, ez nem a kezdő hallgatóság számára összedobott dalcsokor még akkor sem, ha összesen 36 percet ölel át. Ezen a játékidőn ugyanis csak 4 tétel osztozkodik, melyek közül a legrövidebb is öt perces, a többi a bűvös tízes környékén mozog. Kimért, cammogó riffek, végtelenbe tartó idővonal jellemez minden szerzeményt, melyekben csak ritkán kóstolunk bele a tempóváltásokba is. Ehhez jön a tiszta, akár operásnak is tekinthető ének, bár Samuel dallamok terén igencsak visszafogott. A borítón sem egy magasztos jelenettel találjuk szemben magunkat, sokkal inkább juthat eszünkbe róla egy vad világban játszódó, sötét fantasy. A hangzás is tökéletesen illeszkedik a koncepcióhoz: igazán ősi doom alapokon nyugszik. Ez azt jelenti, hogy hiába lassú, a dobokban megtalálható a plusz energia, érezni az izomtömeget, ami a csapást méri, a basszus jól hallható és időnként önálló életre kel, míg a gitár folyamatosan lépked előre egy láthatatlan rifflétrán. Ezen felül nincs is más a Gargantuan Blade sufnijában: néhány dögösebb gitárszólón, rövidebb gyorsulásokon túl itt cicomának, felesleges köröknek bizony nem maradt hely. A leírtakat szerintem már az első, Necromancer’s Blood kapcsán megtapasztalhatjuk, bár a maga hét percével ez még a slágeresebb oldalát képviseli a lemeznek. A már említett szerényebb énekdallamok ellenére nagyon jól működik nyitó tételként: elriasztja azokat, akik nem értik és képes rabul ejteni azokat, akik most kapnak rá erre a folyamatosan lüktető, önismétlésével révületbe ejtő világra. A másodikként érkező Black Lotus már jóval izmosabb és mélyebb nála, bár egy igazán furcsa okból kedveltem meg igazán…Ebben a dalban Samuel hangja kifejezetten emlékeztetett az idén áprilisban elhunyt Luther Veldmarkra néhány helyen. A Hooded Priest-nak köszönhetően nagy rajongója voltam az egyébként 52 évesen távozó dalnoknak, aki már ránézésre is doom metal frontembernek született (ha tippelni kellett volna ismeretlenül a foglalkozását, akkor elsőre szerzetest, másodjára metal énekest mondtunk volna).
A valódi epikusságot egyedül a Dungeon Lord hordozza magában, bár a dobra épülő lüktetés és hangulat leginkább a Cirith Ungolra hajazott. Ez a dal a legrövidebb, de a lemez hangulata talán itt éri el a tetőpontját, hogy aztán szépen lecsillapodhasson a játékidejét tekintve monumentális Spectral Pillagers segítségével. Ekkora méretben már mindent szabad, de a hagyományos doomban csak keveset egy tipikus záró opuszban: könnyed akusztika, több érzelmet megjelenítő vokál, de a háttérben folyamatosan guillotine-ként zakatoló riffek kísérnek el minket az utolsó úton, bár akinek bejön, annak nem kell sok az újraindításig.
A Gargantuan Blade az év egyik nagy meglepetése számomra. Gyakran követek hasonló projekteket úgymond csecsemőkoruktól, melyek aztán sosem váltják be a reményeket, erre itt terem a semmiből és vastagon aláhúzatja a nevét, hogy itt vagyok, mától számolnotok kell velem. Remélem is, hogy így lesz és nem olyan hirtelen tűnik el a projekt, ahogy érkezett.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Huh. Ez azért nem semmi. Még, hogy elsőlemezes együttes? Ja. De. Elég súlyos. Talán a Dungeon Lord a legbefogadhatóbb a hossza miatt. A többi tuti nem lesz soha rádióbarát a hossza miatt, de az meg kit érdekel. A gitárhangzás mintha a gyökereket idézné. Remélem nem egyszeri project lesz ez, mint ahogyan írod. Köszi az ajánlót.