Két anyag van a hagyományos doom vonalon, amit nagyon vártam (sőt, még várok) idén. Az egyik a ilyen a legendás Scald visszatérő lemeze, a másik pedig az amerikai Crypt Sermon régóta esedékes új kiadványa. Előbbiből már kaptunk egy tetszetős ízelítőt, utóbbiból pedig most sikerült végre beszereznem a teljes dalcsokrot. Sajnos promó nem érkezett belőle, hogy idejekorán nekiugorjak, de ami késik, nem múlik. Gyorsan tegyük helyre a dolgokat, ha valakinek még kimaradt ez a zenekar: a banda hivatalosan 2013-ban kezdte meg működését, tehát viszonylag fiatalnak nevezhető doom mértékben számítva. Stabil felállással rendelkeznek, csak a bandán belül történtek „helyváltoztatások”, valamint 2022-ben egy hatodik tag is csatlakozott hozzájuk Tanner Anderson személyében, aki a billentyűket vette kezelésbe. 2015-ös bemutatkozásukkal, az Out Of The Gardennel mondhatni berobbantak a műfaj közegébe és sokan ölelték keblükre nyers, klasszikus heavy metallal előadott zenéjüket, melyben vallási legendákat és fantasy témákat egyaránt szívesen dolgoztak fel. Nem lett gyenge a 2019-ben érkező folytatás sem, a The Ruins Of Fading Light, amiről nálunk is olvashattatok.
A Crypt Sermon a kezdetektől egy nagyon frissnek ható, sajátos egyveleget alkotott meg az egyébként sablonosnak tekinthető tradicionális elemek felhasználásával és a kiváló dalszerzéssel. Ezek alapján tehát nagy reményekkel ugrottam neki a friss tételeknek, melyek viszont nem adták magukat olyan könnyedén, mint azt előre elképzeltem. Ha nincs időd tovább olvasni, akkor gyorsan összegzek: a The Sygian Rose egy kiváló lemez, de biztosan nagyon megosztó lesz a csapat rajongóinak szemében. Az alapok megmaradtak, zene tekintetében még mindig a Solitude Aeturnus Candlemasshoz képest kalandosabb felfogását tekintik példa értékűnek, viszont tettek egy elég egyértelmű lépést a laza progresszió irányába is. A korong 6 tétele kevesebb időt vesz el tőlünk, mint az elődje, azonban ez a 46 perc töményebb, tartalmasabb, mint amit a műfajtól megszokhattunk. Rengeteg instrumentális szakasz követi egymást az egészen szabados, nehezen kiszámítható dalokban. Nem kezdtek el extrém metalt játszani, de hallgatás közben olyan dolgok jutottak eszembe, amire még nem volt példa. Néhány pillanat erejéig kapcsolatként felmerült bennem az újabb kori Pallbearer, valamint a jóval meglepőbb, a Blackwater Park, Deliverance, Ghost Reveries korszakos Opeth. Heavy metal vonalról a Judas Priest és az Iron Maiden megemlítése ildomos még. Komoly nevek ezek, amikhez a saját hangján kíván felnőni a Crypt Sermon és bizony sok esetben sikerül is nekik.
Már a nyitó, monumentális Grimmers In The Underworld is odapakol mindent, amire számíthatunk. Ritkán lehet egy doom metal lemezt a változatossággal hirdetni, itt azonban ez nem okoz gondot. A tétel hol lassul, hol gyorsul, a semmiből törnek elő remek szólók, elegáns riffek, amiket Brooks Wilson erőteljesen régi iskolás, trendektől mentes vokálja tesz teljessé. Ahogy a zenére, úgy igaz rá is a változatosság űzése, hajszolása. Hossza és súlya ellenére tele van energiával és lendülettel. Talán túl is van lihegve kicsit a dolog, mert ugyan minden perce élvezetes, de a szúfoltság miatt konkrét pillanatokat nagyon nehéz felidézni belőle (talán a dal második fele tekinthető fogósabbnak, hangulatosabbnak). Tulajdonságai alapján a The Ruins Of Fading Light album irányvonalának továbbgondolását hallhatjuk benne.
A rövidebb Thunder (Perfect Mind) okosan visszavesz mindenből, rövidebb, célratörőbb, valódi epikus doom metal tétel, a debütáló korong nyomdokaiban haladva. Itt kap nagyobb szerepet a billentyű is, de ahogy az egész kiadványra jellemző, itt is inkább az ízlésesség dominál, mintsem a hangszer előtérbe tolása, kiemelkedő szerepvállalása. Bőven elég azonban ahhoz, hogy némi misztikumot csempésszen a végeredménybe. A dal kötöttebb dalszerkezete, rendezettebb mivolta gyorsan megmutatja, hogy mi lesz sok hallgató problémája az új kiadvánnyal. Akinél ez a vonal működik jobban, az biztosan ferde szemmel fog nézni a teljes anyagra, aminek a hangulati egysége most kevésbé sikerült meggyőzőre. Több alkalommal vontam fel a szemöldökömet például a Dawn In The Hollow és a Heavy Is the Crown of Bone során, melyek az album közepén ismét a darabosabb megoldásokat részesítik előnyben. Akadnak itt alaposan megzabolázott thrash metaltól bűzlő gitártémák, combosabb groove-ok és amit nem győzök dicsérni, remek gitárszólók. A legfurcsább az egészben, hogy mindennek ellenére nem lehet nem nagyokat bólogatni a dalokra és ha másként is képzeltem el a csapat visszatérését, az album minőségét nem tudom kétségbe vonni.
Nehéz tehát haragudni, a folytatásban érkező két monolit, a Scrying Orb és a címadó The Stygian Rose pedig tovább emelik a tétet. Előbbi már az első hallgatásnál kivívta magának a legjobb dal címét, mivel a zenekar által üstbe dobált összetevők ebben a tételben harmonizálnak igazán. A 90-es éveket idéző, billentyűs bevezetés, a ballada szerű első perc és az ebbe berobbanó, csontropogtató riff, valamint az ének ismét bizonyítják, hogy a Crypt Sermon a modern kor epikus heavy/doom világában előkelő helyet érdemel. Nincs ez másként egyébként a záró The Stygian Rose esetében sem, ami hiába ugrik fel 10 perc fölé játékidőben, minden percében nagyszerű, második felében pedig már hidegrázós…
Nem tudom, kinek mit sikerül a tányér szélére kotorni, vagy épp azonnal befalni ebből a kissé kaotikusabbra hangolt anyagból, mert ez igazán egyéni ízlés kérdése. A magam részéről bedobom a „vasszigort” és az első kiadványokhoz mérem a friss dalcsokrot. Ennek tükrében egy lehelletnyivel gyengébbnek érzem a The Stygian Rose-t a már klasszikusnak számító lemezekhez hasonlítva, de még így is az első ligába kell helyeznünk a végeredményt. Kiváló doom lemez, ami nem megismétli a múltat, hanem tovább kívánja nemesíteni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
