Újabb esti promómustra, az egyik lemeznél pedig befigyel az atmoszférikus black/doom megjelölés. Ismerős volt nekem a Darkflight neve, mintha valamikor régen már volna velük, ráadásul pozitív élmények kíséretében. Füles fel, karcos, amortizáló végítéletre felkészülni. Aztán… Jött valami egészen más. A várnai zenekart Ivo Iliev billentyűs, gitáros, énekes alapította még 2000-ben és akkor az említett stílus zászlaját lobogtatta a magasba. Egy demó után 2003-ban mutatkozott be nagylemezzel, melyen még csak az ő játékát, orgánumát hallhatta a közönség. Később Dean Todorov basszeros, dobos révén duóvá bővült a projekt és igazán erős, sokkal inkább a melodikus death/doom bánatosságára támaszkodó anyagokat hoztak tető alá. Egyértelműen elindultak a black metalosabb harmóniáktól (ezekből már a kezdetekben sem volt sok) a My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost féle szentháromság irányába, amit több tiszta ének és még több billentyűtéma megjelenésével értek el. Nekem ez az időszak szépen kimaradt, de némi belefülelés után mindenképp pótolni szeretném, mivel egészen jó zenét játszott a Darkflight. Olvasgatás, kutakodás közben aztán az is leesett, hogy a Hangpróbán jöttek szembe utolsó teljes értékű lemezükkel, még 2017-ben, én pedig nem voltam szűkmarkú a pontszámaik tekintetében. A The Hereafter egy borongós, esőbe bámulós monstrum volt, majd egy órás játékidővel, már egyértelműen az említett zenekarokra támaszkodva. Ugyan az egyediséggel való megvádolhatóságot ezzel a menet közben trióvá érlelődött banda (Valentin Deskov üti a bőröket, Milen Todorov pedig a tiszta éneket szolgáltatja) kivédte, ennek ellenére mégis magas minőséget képviselt.
Térjünk vissza az ismét elég soká elkészült folytatásra. Az Entropy pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az évekkel ezelőtt megszakadt hangulat terén, de újabb nagy lépést tettek a gyökerektől való elszakadás felé. Hiába futhatunk össze mindenhol még most is a black/doom jelzővel, a Darkflightban gyakorlatilag egy gramm szurok, annyi sincs. Van helyette dark fantasy világra támaszkodó, szinte tisztán atmoszférikus, gótikus doom, amiben ezúttal egy kevés női vokál is megjelenik (a kellemes hangú hölgy kilétét nem tudtam felderíteni). Maga a dalcsokor szintén jelentősen “komfortosabbá” vált, hiszen nem 10-12 perces tételek, csupán átlagosan 5 perces szerzemények alkotják. Kivételesen nem olyan jó ómen azonban, hogy ezekkel tisztában vagyok, mert elég gyorsan meglestem, hogy mennyi van még vissza az egyébként háromnegyed órás anyagból. A Darkflight gyakorlatilag kigyomlált magából minden keménységet, a 9 dal pedig inkább tűnik melodikus balladafolyamnak, mint húzós metal lemeznek.
Félre ne értsetek, nem a blast beateket hiányolom egy doom metal lemezről, csupán a kapaszkodókat, a kézzel fogható témákat, mert az Entropy egyébként szépen felépített dallamai viszonylag gyorsan monotonná, egyhangúvá válnak. A nyitó A Sad Place To Call Home során akad egy siratós fő téma, ami szépen végig vezet minket a dalon, Milen éneke simogató és jóleső, de a kontraszt, ami a The Hereaftert olyan nagyszerűvé tette, megszűnt. Eszembe is jutottak olyan jelzők, mint a dark metal, post-metal a lágyan hömpölygő, életlen hangzásnak hála. Ugyanezen séma mellett rendeződnek a Second Genesis megoldásai is, ami már nem sok izgalmat tartogat számunkra. A kellemes, ám kevésbé emlékezetes tételek itt véget is érnek, a rövidebb, lendületesebb folytatás a középszerűség mintapéldányaként távolít el belőlünk minden érdeklődést.
Nehéz helyzetbe hozott a Darkflight, mert produkciós minőségben, a zenészek képessége alapján egy teljesen más lemezt vártam, mint amit kaptam. Az egysíkú, melodikus áramlat gyorsan unalmassá válik és igazából csak annak tudom ajánlani, aki elhallgatna a háttérben egy gótikus, darkos dalcsokrot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
