No1 helyett nálam szentháromság van favorit death/doom anyagok között és ennek tagja a Disembowelment, ami egy komplett elmebaj 93-ból. Ilyen beteg hangokat azóta sem nagyon hallottam egyetlen lemezen sem. Teljesen egyedi a maga nemében zeneileg.
Combos energiabomba ez az egyébként nem nagylemez, hanem válogatás anyag... Ami jobban is hangzik, mint egy két mai anyag.
Nagyon erős fekete fém, egyedi hangulattal, de a hossza nagyon nem indokolt és minden jó témája ellenére gyorsan meguntam.
Nekem a Sacramentum Far Away... lemeze jutott eszembe róla, amit egy fokkal agresszívebbnek és nyomasztóbbnak tartok, de így is égett a pofám a Vinterland anyagának bő tíz perce után, hogy én ezt még nem hallottam... De nem kizárt, hogy ha ezt hallom előbb, akkor másképp érezném... Ez magas iskola és csak egyetlen albumuk jött ki.
Számomra ismeretlen meglepetés, ami most betöltötte a napokban keletkezett progger űrt a lelkemben...
Az ausztrál csapat első és talán legjobb lemeze, bár én a többit is kedvelem. Kicsit lassan indul be és lehetett volna pár percet elcsípni belőle, de a maga mezőnyében mesterműnek tartom.
Keleties dallamok megijesztettek az elején, aztán a fantasztikus hangzásra jött a taps. Utána az énekesnő okozott kisebb csalódást...Ez nem az ő hibája, én nem rajongok értők úgy általában, legyen akármilyen pacsirta.
Igazán jó kis hangulata van ennek a lemeznek, korábban nem hallottam még. Egyelőre ennyi, de fogom még hallgatni.
Érdekes és izgalmas, kísérletezős anyag, amit nem hallottam korábban. Viszont én a fúziót közel sem érzem tökéletesnek.
Ez a teljesen egysíkú acsarkodás, alatta a fejfájdítóan vastagra szedett billentyűkkel engem teljesen kikészít. Egyben végighallgatni kész rémálom volt. A kevéske énekes nélküli rész tetszett, a God Bless The Hustler pedig már-már jó volt.
Ez a lemez nagy királyság, a hangzás meg etalon. Nem ismertem őket...
Ezen azt hiszem régen sem nagyon időztem volna el.
Nem volt egy olyan nagy szám a Nagelfar tevékenysége, de speciel ez a záró akkord nagyon jól sikerült tőlük. Ezt a hangzást pedig manapság már nem is találni.
Számomra a definitív, nr.1 dallamos black album. Erős volt azért az a '96-'99 közötti korszak...
A gitárhangzás nagyon ász, kár hogy maga a zene kissé unalmas. :)
Egy időben nagyon ment idehaza a gótikus metal, dark rock vonal. Persze amilyen gyors volt a felfutás, olyan hamar le is csengett. Magyar szövegű lemezeket sosem szerettem hallgatni, másrészről zeneileg tőlem nagyon távol áll ez a vonal.
Dan Swanö egyéb megmozdulásai azért jóval inkább tetszettek, főleg az Edge of Sanity és a Nightingale. De gondolom ilyen is kellett, hogy egy kicsit kiélje itt a szabadabb énjét.
Ó, egy időben nagyon ment a gagyizás a szimfoblekkel, hol jobb, hol gyengébb próbálkozókkal, főleg utóbbi jellemezte az ezredforduló környéki éveket. Az Anorexia Nervosa még nem is számított rossznak. Mondjuk engem a Cradle meg a Dimmu sem érdekelt soha.
Nem akarom nagyon lealázni a lemezt, mert alapvetően a stílussal, azon belül is a lassúsággal van bajom, de ha az unalmas szemetet kivágnám belőle, akkor is egy 20 percnyi közepes, régimódian korrekt hangzású death metal maradna hátra. A metálarhívumon való magas értékelést is egyedül akkor tartom indokolhatónak, ha ez volt az első ilyen jellegű kiadvány, de erről nincsenek infóim.
Sokkal hosszabbnak tűnt, mint 24 perc. Nem ismertem őket, munkásságukat, jelentőségüket, így kontextusba se igazán tudom helyezni. Amit hallok az számomra ilyen lelkes-demós cucc, ami bárhol a világon fiatal haveri társaság körében népszerű lehet, aztán majd később váltanak, fejlődnek vagy abbahagyják. A hangzás nem öregedett szépen, pedig ez a stílus szerintem igényelné az erős megszólalást, és tudom nem túl szerencsés hasonlat, de akkoriban már volt Burn My Eyes meg Demanufacture.
A DC++ korszakban került hozzám ez a lemez, és - talán a hossza miatt - jóval kevesebbet hallgattam, mint kellett / illett / megérdemelt lett volna, ugyanis ez egy igen jó black metal lemez, az akkoriban szokványostól némileg eltérő hangulattal. Mára már nem érdekel annyira, hogy rehabilitálni tudjam, de mindenképp egy értékes darab.
Volt egy időszak, amikor már nem kazettán, de még nem annyira interneten cseréltünk zenéket, hanem mobilrackel mászkáltunk. Akkoriban került hozzám ez is. Faltam bármit, ami északi és hideg és black metal, ez is lement párszor, de olyan mély nyomott nem hagyott bennem, mint sok más pályatársuk tette. Korrekt dallamos black metal lemez, mint már elhangzott, korlenyomat, se több, se kevesebb.
Nem ismertem őket. Teljesen jó, nehezen bekategorizálható zenét játszanak, változatos, úgy van benne mindenféle elem (népitörzsi / tiszta / gyors / lassú / szintis), hogy organikusan kapcsolódnak egymáshoz, egységet alkotnak, nem lóg ki semmi. Ami bajom volt vele, az az énekes orgánuma - nem tetszett, ami viszont súlyosabb probléma, az a pergő hangzása, ami annyira zavart, hogy nem tudtam sem megszokni, sem eltekinteni tőle. Remélem soha többé nem ült keverő mögé az, akinek ezt sikerült megalkotnia. A borítója ennek is jó ronda.
Beállnék én is a hangzásméltatók sorába, gitárilag, dobilag, énekileg egyaránt tetszik, egészen jól esett hallgatni, viszont nem éreztem azt, hogy ez egy kiemelkedő album lenne még úgy sem, hogy kevés ilyet ismerek. Nem rövid lemez, és ugyan nem is untam, de nem is igényelte annyira a figyelmet. A death/doom stílus kedvelőinek szerintem bejöhet.
Zeneileg, hangzásilag nincs mibe belekötnöm, ügyesen eldzsidzsiznek, eldíszítgetnek (bár néhol a változatosság ellenére kiszámíthatónak éreztem), csak ezt a teszkó gazdaságos Anneke orgánumú lányt kellett volna kihagyni belőle. A maga nemében ez jó lemez, csak nekem semmi indíttatásom nincs ilyesmit hallgatni, főleg nem 70 percben.
A magyar nyelvű lemezeket tartalmazó képzeletbeli top10-es listámon fix helye van ennek az albumnak. Kiváló dark rock/metal lemez, jó dalokkal, jó hangzással, értelmes szövegekkel, sajátos hangulattal. Az Fields of the Nephilim hatás megkérdőjelezhetetlen, viszont volt annyira saját karakterük már, hogy ne lehessen szimpla másolatnak nevezni. Nem sok hasonló ilyen jellegű született Magyarországon, ha egyáltalán.
Értem és megértem miért lehetett izgalmas kreatív folyamat ezt, akkor, így elkészíteni, azt is, hogy miért jó ezt valakinek hallgatni, azonban nekem túl sok benne a bohóckodós rész, bár szerencsére nem nagyon zavaró, meg legalább nem hosszú. Mindenesetre a progresszív jelző erre sokkal jobban illik, mint - példának okáért - a teljes Dream Theater életműre.
Biztos járt nálam annak idején tőlük valami, de csak a nevükre emlékszem. Mai füllel nekem ez egy Teszkó Gazdaságos Cradle of Filth. Az album fő gyengesége ez a túltolt, hülyén magas/éles/rossz hangzás, fárasztó volt hallgatni, zeneileg meg amúgy azok a részek tetszettek benne, amik nagyon emlékeztettek CoF jobb (korai) dolgaira. Kiemelném még a full gagyi borítót is.
Nekem ez csak egy, a Hp-n rendszeresen megjelenő death/doom anyagok közül. Hangulata van, de számomra többet nem ad.
A korai 90-es évek hardcore-jából kiinduló, majd azt egy rakat extrém metalos hatással keverő, legyen sludge vagy death, cucc. Talán az első bandák egyike, ami ilyen szinten definiálta a mettalic hardcore-t. Ezek után a kilencvenes évek közepén, Brémában minden bokorból ilyen bandák ugrottak elő. Tökéletesen vegyíti a hardcore acsarkodását és dühét, a súlyos és mocskos metal témákkal. Hatásuk tagadhatatlan, nélkülük olyan bandák mint a Caliban vagy akár a Converge, valószínűleg nem úgy festenének mint napjainkba.
Őket is csak névről ismertem eddig. Nagyon hangulatos, tele jobbnál jobb témákkal. Az ének kifejezetten tetszett. Egyetlen baja maximum a hosszúsága, de ahogy nézem ez nem kifejezetten ezen anyaguk sajátossága.
Névről régóta ismertem őket de sosem jutottam el odáig, hogy meg is hallgassam. Mikre nem jó a HP? Nincs itt semmi eget rengető, egy az akkor gomba módjára szapaorod északi black cuccok közül. Az is igaz, hogy akkor már volt Dissection, aminek az a bizonyos két lemeze nekem etalon a zsáneren belül. Ennek ellenére ez egy rohadt jó lemez, a stílus aranykorából.
Zoli tökéletesen le írta az én gondolataimat is. Lassan kezdek prog túladagolást kapni, annyi jó lemez van a körben.
Pont mint a Disembowelment esetében. A stílus híveinek ajánlom.
Zeneileg izgalmas és igényes de nem annyira, hogy több mint egy órán át lekössön.
Elég távol áll tőlem az ilyen gothic/dark rock, metal, ez alapján nagyon megítélni sw tudom, hogy ez most stílusán belül jó- e vagy nem. Azt viszont igen, hogy az ének szörnyű. Ez az általános iskolai ének óra szintű teljesítmény, semmilyen érzelmet nem adott át, pedig a zene és szöveg alapján lenne mit.
Ha Dan Svanö nevét látom, nekem az már egyenlő a minőséggel. Szégyellem magam, de eddig nem ismertem ezt a project-jét. Összegezném mi is van itt: szóval jelenleg minden második prog zenekar, atom brutál, művészi jazz metalt akar csinálni. A baj csak az, hogy nem dalokban, hanem fityma csattogtatásban gondolkodnak. Erre itt van ez a zenekar, ami méltatlanul elfeledett de már a kilencvenes évek elején szinte tökéletesen megcsinálta azt, amit most mint újdonság mindenki szeretne. Dan Svanö meg egy zseni pont. Most lehet a saját lincselésemet indítom el ezzel, de szerintem Chuck Shuldinerrel simán lehet egy lapon emlegetni.
Az ének tetszett, a többi nem. Ha már ilyet hallgatok, jobban szeretem a letisztultabb kevésbé acsarkodós dolgokat.
Az egyik legkülönlegesebb és legfélelmetesebb élmény volt ezt hallgatni anno. Nagy a nosztalgiafaktor, ami körüllengi nálam ezt a lemezt, de azóta sem hallottam ilyet. Roppant egyedi színfoltja a doom/death metalnak a Disembowelment. Igazi ajándék, hogy Inverloch néven a banda két tagja tovább kísért iszonyú súlyos zenéjükkel.
Ebben nagy fantáziát nem láttam. Itt-ott egy-egy érdekesebb pillanat, de a többi nem igazán nyűgözött le. Sőt...
Ezt az egyórás játékidőt itt nem tartom annyira indokoltnak. Az utolsó szám és főleg a második tétel felmutat egy-két jó ötletet, és a Heaven Shall Burn-re emlékeztető sikálások is jól állnak a bandának, de ötletek terén messze elmarad az előbb említett vagy más nívós black anyagtól. Múltidézésnek valóban megteszi.
McFrost leírta az én gondolataimat is. Egy olyan hihetetlenül erős közegben, mint amilyen a black metal volt akkoriban (és még csak azután robbant be igazán), világos, hogy egy ilyen lemez feledésbe merül, főleg, hogy 96 környékén klasszikusok egész sora látott holdvilágot és adta fel a leckét mindenkinek! Szerintem jó lemez a Vinterland egyetlen albuma, de ha visszalépnék 96-ba, ez az anyag ugyanúgy nem találna el hozzám, mint ahogy akkor sem, vagy ha igen, hamar a porosodó kazetták egyike maradna. Nem volt akkora egyénisége a lemeznek, hogy utat törjön magának akkor, amikor a legnagyobbak sziporkáztak. Mondom ezt úgy, hogy nekem mai füllel tetszik ez a lemez, viszont úgy gondolom, az akkori (90-es évek) mesterművekhez hasonló gyöngyszemek ma már ritkábban bukkannak fel a műfajban (de azért megtörténik, lásd: Exercises in Futility), így az ember másképpen tudja értékelni a szenzációsnál gyengébb lemezeket is.
Úgy látom, többen is az ínyencségeket vették elő erre a különleges HP körre. Az Alchemist nagyon sok mindent tartalmaz, és ahogy ensomhet is kifejtette, egységet alkotnak az elemek. Az kimondottan tetszett, hogy nem várt pillanatokban jönnek érdekes váltások vagy súlyos, fémes riffek. Az én érdeklődésemet határozottan fenntartják.
Túl sok izgalmas vagy kiemelkedő dologgal én nem találkoztam itt, legalábbis mai füllel nem. El tudom képzelni, hogy a 90-es években jobban megbecsültem volna, most azonban hazudnék magamnak, ha többre értékelném. Elcsobog a háttérben, de nem tud meghatni. A magam részéről én visszalapátolom rá a földet.
Nagyon jó témák sorakoznak a lemezen, zeneileg abszolút izgalmas anyag, de az énekesnő hangszíne egyáltalán nem tetszik, sőt, zavar. Mintha lenne az agyamon egy védőfólia és ő azt kapargatná le éppen. A zene miatt mégis érdemes meghallgatni, mert jófajta prog. metal anyaggal van dolgunk.
Valóban igényes darab, nekem mégsem fekszik igazán. Nem tudok ráhangolódni, ami nagymértékben köszönhető a vokálnak is, ami nem talál utat hozzám, és a zenéből is hiányolom az erőt. Azt elismerem, hogy van egy sajátos hangulata.
A Disembowelmenten kívül ez az egyetlen anyag a HP-ról, amelyet már hallottam valamikor nagyon régen (de felidézni nem tudtam volna belőle semmit). Köszönet az ajánlónak, hogy előásta ezt a minden ízében kísérletezős korongot. Kontextusában (az album megjelenésének ideje és a tény, hogy ez itt Swanö) nézve az anyagot, roppant érdekes visszagondolni mi miért történhetett. Aligha venném komolyan ezt az lemezt egy mai fiatal bandától, de megértem, miért volt Swanönek erre szüksége. Én jobban kedvelem az egyéb dolgait (főleg a Nightingale-t), de az is igaz, hogy kellemes érzésekkel, csemegeként hallgattam végig a lemezt. A hangzás pedig szintén szívet melengető.
Elvetemült, fékezhetetlen szörnyeteg ez. A szimfo-aláfestés nem hivatott enyhíteni ezen a zabolátlan művön, hanem inkább őrültebbé, kaotikusabbá teszi az egész képet. Aki úgy érzi néha, hogy legszívesebben akkorát üvöltene az emberek közé valami nagy óriásként, hogy azok a hangorkántól szerteszét repüljenek, és közben szeretné, ha az agya által irányított minden apró korlátba belevághatna 200 baltát, és jó lenne, ha a szeme szikrákat szórna közben, ezt a lemezt melegen ajánlanám neki. Az én idegeim csak néha viselik el az ilyen beteg-extrém-szimfo zenét, de van az a pillanat...
Nem hallom kimagaslónak a lemezt.
Céltalan csörömpölés.
Durvább zenét vártam a borítóból és a logóból kiindulva. Kellemes, extra dallamos black, formabontó a számok hosszúsága ami most mégsem volt zavaró a jó számoknak köszönhetően. A német nyelv fel sem tűnt, ami szintén kuriózum gondolom.
Jó.
Ez nekem nem jött be, a vokál, a tempó elég egysíkú.
Fárasztó. Azért emlékeim szerint a 90-es évek nem az ausztrál metal szcéna eget rengető felemelkedéséről szóltak.
Na ez döfi, köszi az ajánlónak.
Agyonvágja az egészet a borzasztóan rossz vokál.
Hát 96-ban tuti kib@szt@m volna a lemezt a lejátszómból, ez akkor annyira szűrreális lett volna. Mai fejjel már persze teljesen OK.
A vokál nekem gyengének tűnik, mondjuk a Cradle-Dusk lemezén hallható sikító károgáshoz képest. A zene teljesen rendben van, végülis az ének is.
Mindig hivatkoztak a Disembowelment lemezére mégsem éreztem különösebben jónak, nem is értettem soha a lelkesedést. Igaz nem egészen zenei ikertestvérek de a Winter-Into Darkness, Beyond Belief - Towards the Diabolical Experiment, vagy a Dolorian - When All the Laughter Has Gone lemezét sokkal erősebbnek érzem. Ez így újrahallgatva se ütött nagy sebet.
Ez az efféle zene soha nem érintett meg. Eltudom képzelni, hogy az ilyen zenék rajongói között régi és kultikus anyag. De én nem értek ehhez. Most ha szubjektív vagyok le leszek baszva, ha objektív akkor meg nem tudom, mivel nem értek hozzá. Inkább nekem a hc-s thrash tetszett mint az Evil Dead. Monnyuk Hitler idézete tetszett. Bírom az öreget.
Van egy barátom aki esküszik erre a lemezre, de nekem nem különösebben tetszett. De nem is rossz, csak nem annyira jó mint kéne. Mikor vitatkoztunk rajta én inkább a Blodsrit --Helveteshymner lemezére esküdtem.
Megvolt de nem maradt meg. Akinek ez tetszik ajánlom az An - Revelation I: World Minus Population lemezét.
Egy régi napon egyszerre került hozzám az Alchemist-Jar of Kingdom az amerikai Crucifix-Barriers és az Incubator-Symphonies of Spiritual Cannibalism lemeze. Milyen egy jó értelembe elbaxott nap volt. Imádtam ezeket a mély lepukkant hangzású death metal lemezeket. Na,hogy a tárgynál maradjak mai napig az első a kedvenc, de követtem folyamatosan az Alchemist munkásságát. Az összes közül ezt tartom a második legjobbnak. Itt egy érett, jó hangzású nem túl dalcentrikus, de atmoszférában elsőosztályú lemezt lehet hallani, amit hanyagoltam az elmúlt évtizedben.
Volt akkoriban egy Paradigma együttes is. Kevertem vele. Hirtelen azt hittem ez az. Nem mondom, hogy felesleges kazetta pazarlás volt mert meg volt mindkettő. De egyiket se hallgattam túl sokszor. Annyi előnye van ennek az együttesnek,hogy a A Time to Mourn lemez borítóján szereplő hölgyet szívesen megd-gnám.
Zeneileg karaj, bár utálom a keleties dallamokat, meg a női éneket. De el kell ismerni zeneileg odapakolták magukat, még ha nekem nem is tetszik összességében. Csak a zenére megy a pont mert az tényleg jó.
Tök jó ez. A Dreadful Shadows-Buried Again lemezére hasonlít amit gyakran hallgatok a mai napig. Az énekhang meg pont így jó. A fanyalgóknak mé mi kéne ide egy herehang? Köszi az ajánlónak. Pótolom a hiányosságot. A halálhírre meg na, meghalunk mind. Nagyon jó ez.
Itt csúcsosodtak ki. Az első kettő érdekes volt, itt minden okés.
Összekevertem gondolatban az Ancient Ceremony-val. Az se jó de sokkal jobb mint ez. Ez nekem borzalmasan rossz. Mondták itt az első Cradle of Filth-et. Az se tetszett. Miért? Vékony hangzás, idegesítő ének. Sajnálom ez nekem értékelhetetlen.
Ugyan az a bajom vele a mai napig, mint a megjelenésének idejében: adott egy jóféle korhadt kripta szökevény death metal és adott egy jóféle kísérletezős hangulat, ám együtt nem működnek, lepattan a hangulat posványról, nem keveredik el benne.
Sosem hallottam róluk. Megjelenésekor ez biztosan extrém és agresszív energia bomba volt, ezek és a düh a mai napig nem vesztek ki belőle. Weide véleményét is elfogadom, hogy ma minden nap születik egy hasonló banda, a változás apró jelei nélkül. Fő gondom, hogy nem időt álló. Akkor lett volna rá 8 pontom, ma 4, ezért kapja ennek az átlagát. Aki pusztulatos dühkitörésre vágyik, annak ajánlott.
Nehéz lenne úgy írnom erről a lemezről, hogy ne derülne ki, ezt bizony én ajánlottam. Kedvenc albumom, hetente többször pörög a lejátszómban, minden másodpercétől libabőrös leszek! Akkor került nálam képbe a Nagelfar, mikor csúcson volt az északi black metal és elkezdtem másfelé is nyitni kíváncsiságból, hogy más országokban miként is tálalják a fekete fémet. Persze induláskor erős hasonlóságok mutatkoztak az északi testvérekkel, de már akkor is hallatszott, hogy a Zorn-Meilenwald tengely igen csak tud nótákat írni és a német nyelv használata különlegessé tette őket. A Virus West a 3. lemezük, és egyben ez a legletisztultabb, kevesebb lett a szinti, kevesebb lett a dallamos ének, helyettük kapunk azonnal ható és fülbe ülő csúcsminőségű riffeket, dalonként többet is. Erre a lemezre az énekesi posztra került Zingultus itt mutatja meg a károgás alfáját és omegáját, ő volt a kétségtelenül a banda legjobb vokalistája. Szintén ki kell emelnem a hangzást ,ami az én fülemnek újfent egy telitalálat, tisztán, erősen és organikusan szól minden hangszer, minden hangszín. A Westwall 2 perce pedig ugyan olyan csodálatos, mint a tavalyi Töltés! Szóval, így jártam: álltam a mólón a hajnali ködben, sejtelmes kutya ugatás hallatszott először a távolból, ami rohamosan közeledett, és ekkor kegyelmet nem ismerve befutott a Nagelfar dagadó vitorlákkal, elragadta a lelkem és feláldozta a black metal oltárán, eggyé váltunk és így született meg számomra A Black Metal Lemez!
Emlékszem erre az albumra, de főleg a borítója miatt, ott figyelt minden akkori katalógus címlapján. 96-ban volt a black a legmagasabb csúcson, rengeteg minőségi és korszakos mű született akkor, követni sem lehetett. Nálam ennek a csúcsnak az áldozata lett a Vinterland, sokkal többet pörgött a Dusk an Her Embrace, Nemesis Divina, Phantoms, Filosofem, Stromblast, vagy a Forests of Witchery, de igazából reggelig sorolhatnám és akkor megint így járna az album. Erős dalok, jó kis dallamok, viharos fagyos hangulat, hangulatos dallamos betétek. Egyedül a lábdob kattogása zavart itt-ott. Aki csak egy albumot akarna meghallgatni, hogy tájékozódást kapjon arról, hogy milyen volt 96-ban az északi fekete fém, annak ez az album tökéletes képet mutat.
Végig azon pörögtem, hogy ők az auszi Tiamat, mégpedig a Clouds korszakból. Egészen hasonló hangzást véltem felfedezni, az ének is egy tőről fakadt. Különbség is akad bőven persze, ezt az égtájak különbözőségének tulajdonítom, az Alkimisták muzsikája tele van izgalmas keleties tűzről pattant témával, nyoma sincs a fagyott északi hangulatnak. A borító kritikán aluli.
A hibátlan hangzása ellenére sajnos untam, és ezért most csalódott vagyok. Nem történt semmi ami fel tudott volna rúgni a végtelennek tűnő játékidő alatt.
Frissnek és üdének hat, pedig egy tizenéves albumról van szó, tehát ezt nevezhetjük abszolút időt álló alkotásnak. Továbbá tetszik, hogy a zene tölti be a főszerepet, egy kerek egész, nem az, hogy kinyeri a technikai világbajnokságot. A hangzás is rendben van, a kellő erő meglapul a finomságok között, a női hang pedig lelkemnek való. Amiért nem maximum az az, hogy túl hosszúnak tartom, 1-2 dallal lehetne kevesebb, vagy a 6 perc felettieket lehetett volna metszeni. Nem ismertem korábban, nagyon kellemes volt!
HÚ b+, ezt jó mélyről kellett előásnom, a vinyóm egyik dark sectorából. Abban az időben nem volt egyszerű egy magyar banda élete, az Asztrálgépnél lehetett sejteni, hogy ha talpon maradnak, akkor a következő lemez még jobb lehet. 3 évre rá jött a Láz és bizony jobb lett! A hangulat erősödött, a metal erősödött, Janeth hangja kiteljesedett. Ezt nevezem én ízig vérig dark metal-nak, VHK hatásokat nem lehet, de nem is kell eltitkolni. Minden egyes dal minden egyes szövege igazi költemény, óda vagy elégia? Döntse el mindenki maga. Az tuti, hogy egy LoC-Perihelion-Thy Catafalque koncert lenne az évszázad szeánsza!
Méltatlanul elfeledett, soha el nem ismert, hatásként soha meg nem említett banda! Nem rémlik, hogy előttük bárkik is ilyen direktben keverték a halálfémbe más stílusok elemeit. Emlékszem az első lemezüknél engem mennyire sokkolt, hogy a szinti nem csak a háttérben dalolászik, és, hogy szaxofonnal vegyítik a svédes death metal-t, az meg külön misztikum volt, hogy nem voltak dal címek. Sokáig ment is a legenda a kilétükről, mire kiderült, itt a Swanö testvérek öröm zenélnek. Tulajdonképpen minden lemezük mester és alapmű egyben, de talán ezen van a legtudatosabban direktben a jazzes, progresszív "agymenés". Úttörő és stílus teremtő a Pan.Thy.Monium!
Az angol triumvirátust raktam össze ebből a lemezből, próbáltam, de nem tudtam elvonatkoztatni tőle, így arra jutottam, hogy a CoF-Bal-Sagoth-Hecate Enthroned trióhoz nem ér fel, főleg, ha vissza illesztem a születésének a korába. Eszelősen nyers és pusztító és sivító és pofán vág a szimfónia, tetszik ahogy a gitár szól, ellenben kevés a kapaszkodó a témákban, nem érzem elég izgalmasnak őket, mint a fent említett neveknél nótánként több is van. Sajna ezt sem érzem időt állónak.
Nagyon nem értem a 10 pontokat. Akkoriban lehet, hogy útmutató volt, de én most csak egy poros, dohos, berozsdásodott gépezetet hallok. Baromi lassan elmorognak magukban, nincs a zenének dinamikája. Akár a nagypapája is lehetne a mostani gomba módjára szaporodó, zsongó death-black anyagoknak. Mivel azokra is mindig a szokásos 6 pontot adom (kevesebbet azért nem érdemel), így ezt a prototípust is ugyanaz illeti.
Szemtelen, arcbamászós, fejberúgás. Nagyon kellemes acsarkodás, de az én lelkemet sem sikerült kiterelnie a medréből. Valóban, ma sok hasonlót hallhatunk. Akkoriban minden bizonyára frissnek számított.
A borítón árválkodó Toblerone csokik nagyon találóak. Az album hangzása nagyon tiszta, néhol már túl van polírozva. A black metálhoz képest kicsit több koszt el tudtam volna viselni, mert a témák eléggé feszesre és fejbólogatósra sikeredtek. Kellemes hallgatni való volt, de hosszú távú barátságra még nem állok készen.
Weide-vel kell, hogy egyetértsek. A HP-zők többségéhez képest én is fiatal vagyok, ennek ellenére én többnyire a 90-es évek metál mezőnyén nevelkedtem. Azonban ez sem tud bennem akkora nosztalgia élményt ébreszteni, hogy Vinterlandet-et jobbnak érezzem egy korrekt, középszerű bandánál. Így ismeretlenül hallva egész kellemes, de jövő héten már nem fogok emlékezni a nevükre.
Ha már Ausztrália szülte ezt a csodát, akkor egy méltó hasonlattal kell, hogy éljek: ez a banda a death metal kacsacsőrű emlőse. Nehéz elhinni, hogy létezik ennyire elcseszett és furcsa élőlény...és főleg, hogy ez alapvetően death metál. A progresszív jelző itt megkérdőjelezhetetlen. Az ének pedig egy óriási gyomron rúgással ér fel. Ilyen bbbbböszme (5 b-vel böszme), tahó vokált utoljára a Bölzernél hallottam. Sőt, a Bölzer az a zenekar ma, aki képes volt valami hasonlót napvilágra hozni. Az Alchemist régi vágású formáció létére már idejekorán megszámlálhatalan irányba vágott új ösvényeket a death metal eredejébe. Ahogy a többiek is említik itt, a furcsa az, hogy ezeket az elágazásokat tökéletes módon fúzionálták. A következő albumuk (Austral Alien) is nagy kedvencem. Az sokkal letisztultab és progresszívebb, de mégis ezzel az albummal lékelték meg a koponyámat sok évvel ezelőtt. Az Austral Alien-en található "Great Southern Wasteland" dal pedig a valaha általam hallott top10 dal egyike.
Kellemes brummogás. A hangzás nekem is nagyon bejön. Nem érzem, hogy miben lenne jobb a mai átlagnál.
Zoolixius minden gondolatával egyetértek. A prog metálnak egy lehetséges jövőképét rajzolta fel az égre az Aghora, de végül hullócsillagként el is tűntek. Itt tényleg nem a magamutogatás a cél, hanem a valódi dalok prezentálása. Az énekes csaj pedig az egyik legjobb a valaha létezett metalénekesek között. Tökéletes egyensúlyt tartanak a technikáság és a dalcentrikusság között. Az legelső (ez előtti) albumuk is nagy kedvencem, igaz az még nem ennyire kiforrot. Számomra a a prog metál egyik csúcsa az Aghora.
Az ének ront el mindent. Valljuk be őszintén, kurvára nem megy neki az énekélés. Megrekedt a szavalás és a zuhanyba való dúdolászás között. Viszont zeneileg nagyon minőségi dolgot művelnek. Farrrkashoz hasonlan én sem tudtam ráhangolódni. Kár ezért az albumért.
Látszik/hallatszik, nem csak az Opeth kísérletezett már ideje korán a death metál megreformálásával. A jazzes elemek néha nem szerves részei a daloknak, de többségében működik a koncepció. A Thee-Pherenth szám közepén hallható közjáték pedig, olyan mintha a Queen "Another One Bites the Dust" számát dolgozták volna át. A nagyon vad death metál és a tisztán jazzes betétek között ingadozik a zenészek fantáziája. A szinti elemek is nagyon felszabadítóak. A basszus pedig annyira játékos...! Király zene, köszi az ajnálónak. Meglehet, megy majd felfelé a pontszám.
A Cradle of Filthnél jobb zene. Ez nem csak annak köszönhető, hogy itt nem a black metál Szikora Robija énekel, hanem itt zeneileg is ténylegesen izgalmasabb a megközelítés. Egyedül a szintivel estek túlzásba, de azt nehéz szavakban kifejezni, hogy mennyire.... Az ének persze még így is idegesítő. Három szám után már egy foghúzással ért fel az album további hallgatása. Minden pozitívuma ellenére mérhetetlenül idegesített. (Ezek után már kapiskálhatjátok, hogy egy CF albumra hány pontot adnék.)
Gondolom azért maradhatott a túlértékelt státuszban ez a lemez, mert 1993-ban még nem sok ilyen létezett.
Demós szint. Éppen lehet előny is a zsigeriség, nálam nem volt az.
Gyerekek, ez nagyon középszerű zene! A hangzás meg elég trágya.
Ez e lemez kifejezetten OK., van egy autentikus, fagyos északi atmoszférája, és legalább a daloknak is van karaktere, a Nagelfarral ellentétben.
Bőven nem hibátlan, de kreatív zene, jó kis régimódi megszólalással.
Ez még egy fokkal rosszabb és unalmasabb mint a Disembowelment.
Zeneileg izgalmas, érdekes, de talán annyira mégsem hogy 70 percet akarjak belőle.
Akkor és ott, időben és térben az ezredforduló környékén ez biztos jónak számíthatott. Maradjunk ennyiben, mert én nem ilyenre nosztalgiázom.
Kár, hogy a játékidő egy része se füle se farka jammelgetés. Tényleg nem ér fel a Nightingale-hez.
Az ajánlások végére érve úgy érzem hogy az aktuális évtized zenéivel jobban megvagyok. :) A fele se igaz annak hogy 15-20-40 éve mennyivel jobb zenék voltak.
Mindegy, hogy milyen kort írunk, ez csak egy szimpla doom-death. Hol jobb, hol érdekes megoldásokkal. Az egész album keverése pedig rátesz egy lapáttal az élvezeti faktor nulla felé konvergálásának... Újabb 1 óra ment a levesbe. A stílus híveinek eredendően klasszikus, a többieknek biztosan kevésbé lesz emlékezetes. - Így a végére, még annyit meg kell jegyeznem, hogy alaposan ki kellett mosnom a fülem az album meghallgatása után.
Na, ez aztán múltidézés, s a legfurcsább, hogy nem érzem, hogy eltelt volna közel 23 év. :D - Ráadásul sokkal jobb, mint a mai hc-sludge-akármi stb. szcéna. Kíváncsi lettem volna milyen irányba mentek volna el. - Ami szintén érdekesség, hogy semmivel sem rosszabb a hangzása, mint egyik másik mai bandának a stílusban. :D - Ha pedig engem kérdeztek, ez a fajta élőben ezerszer jobb. Agyvérzés. :) - /Bár nekem a basszus kicsit hiányzik./
Epikus hosszúságú germán black metált vágod? No, ha már akkor is fekete misékre jártál, akkor nem is kell tovább részleteznem. Marhajó témák hevernek itt, bár a hangzás nem könnyíti meg a zene befogadását. - Ok, akkoriban ez már csúcsnak számított. - Persze, ha a pogány istenek valamelyike magával ragad akkor az öröklétig fizethetsz hitvány lelkeddel. - Félelmetesen jól eltalált hangulattal rendelkező korlenyomat. A német nyelv pedig egyáltalán nem hangzik idegenül. Az arányokat viszonylag sikerült elég jól belőni. - Mondom mindezt azok ellenére, hogy ma már a legkevésbé sem hallgatok ilyet.
Hmmm... Azért a Dissection ebben az időben már túl volt egy The Somberlain és egy Storm of the Light's Bane című albumokon. :) Ennek tükrében a pont...
Nem mondhatni, hogy ez egy egyszerű tucat album, de szerencsére sok meglepetéssel. Progger halál-metál - az utóbbit kicsit idézőjelbe tenném - ahol a legkevésbé sem a gyorsaság dominál. A hangzás mai füllel már nem az igazi, de olyan témák vannak itt, hogy most is lehidalok rajtuk. A dob pedig igen igen profi. - Nem mellékesen, hiánycikk mostanában az ilyen zene. (Néhol, olyan mintha Troy Sanders-t hallottam volna. :D ) - Ez olyan album amit szívesen meghallgatnék újrapolírozva is. :) Nem mellékesen nem féltek hozzányúlni a billentyűhöz.
Death doom korrekt hangzással... De hát, úgy is tudjátok. - A hangzás néhol kb. olyan, mint a Carcass Necroticizm albumáé. Kb. ennyi.
Wá... Lúdbőrzik a hátam a hallgatása közben. Szegények úgy eltűntek, mint az a bizonyos... Ez most jól esett. - Volt egy időszak, amikor vártam, hogy a proggernek mondott zenekarok ilyen irányba fordulnak. :) De tudjuk, a többi pedig történelem. - Diana Serra előadásmódja pedig még mind a napig köröket ver egyes énekesnőkre. Itt nincs fitymacsattogtatás, csak jól megírt nóták.
Igazából nekem csak a Jani bácsi (R.I.P.) orgánumában rejlő értékekkel nem sikerült soha azonosulnom, a többi részemről OK.
Zeneileg 10 pontos, de szerény véleményem szerint ezzel a hörgéssel finoman szólva csak agyon csapták az egész produkciót. Egy aranytorkú énekes 11 pontossá érlelte volna ezt az elfeledett klasszikust. Persze akkoriban Dan Svanö bácsi célja nem ez volt. :D - Nekem újdonság (gondolom másnak is), ennek tükrében pedig elég nehéz megítélni objektíven ezt a leporolt albumot. - Tuti, hogy 96'-ban én is merényletet követtem volna el... De igazából objektívan nem tudok nyilatkozni egy még 2019-ig sem hallott albumról. Amúgy egyedül csak az unalmas hörgés miatt vontam le pontot... A koncepció, s a kivitelezés még mai füllel is marhajó. :) UPDATE: Ahogy hallgattam, s kerültem a mélyére az albumnak, valamint sikeresen túltettem magam ezen a C.C.-féle hörgésen kicsit felfele emelkedett a pontszám a lelki szemeim előtt. :) Már csak a szólók miatt is 10-ről indult nálam... Gyerekek, ez az album hogy maradhatott ki?!
Nekem ez teljesen kimaradt ebből az időből. Marhajó, hogy a Cradle két ikonikus - Dusk... és Cruelty... - albumai mellé ez teljesen jól megfér a polcon. Azt hiszem, ez a gótikával túlfűszerezett melo-black metal albumok Ferrari-ja lehetett ebből az időből. :) - Nekem hiánypótló és ezer köszönet az ajánlónak. - Az említett bandák által betöltött űrt jelenleg a Carach Angren csak próbálja betölteni több, kevesebb sikerrel. - Amúgy minden a helyén van, tényleg korrekt kis munka. Ennek tükrében pedig kéne egy reunion. :) Nicolas Saint-Morand hangja pedig több, mint tökéletes.
Úgy en bloc nem vagyok nagy ismerője a -core szcénának, sem a mainak, sem a múltszázadinak. Sosem rajongtam tiszta szívből ezért a műfajért (egy-két frissebb deathcore banda zenéjét leszámítva), így nem akarok nagy okosságokba és megfejtésekbe belemenni, de ebből az albumból az jött le, hogy több, mint 20 év alatt a műfaj nem sokat változott/fejlődött. Ez ugyan olyan mocskos, agresszív dühöngés, amit a mai bandák tömkelege ont magából. Csak éppen még hangzásilag sincs a toppon. Lehet egy koncerten eltombolnék rá, de most a hangszórón keresztül nem igazán nyűgözött le.
Ez az egyik album, amit már ismertem korábbról. Ráadásul egy véletlen folyamán, ugyanis egyik volt iskolai társammal beszélgettünk az éppen aktuálisan felfedezett, kedvenc bandáinkról, és mondta, hogy majd mindenképpen csekkoljam le a "Naglfar"-t. Én meg utána szépen lecsekkoltam a "Nagelfar"-t, többek között a Virus West albumukat is. Sosem vált nagy kedvencemmé a lemez, de most kellemes nosztalgiahullám söpört végig rajtam a hallgatása közben. Akkoriban inkább a jóval dallamosabb dolgokért voltam oda, de érettebb fejjel el kell ismernem, remekül összerakott dolgok bújnak meg ezen a lemezen, ahol a hangulat és a témák könnyedén eluralkodnak a hallgatón. Nekem még a hangzással sincs különösebb bajom. A basszust meg mennyire imádtam! De most is nagyon adom. Kellemes múltidézés. :)
Tényleg tök jó korlenyomat. Csak éppen személyes kötődés nélkül nem igazán hordoz magával semmi extra értéket, ami kiemelné abból a múltbeli közegből, amikor minden skandináv bokorból hasonló bandák ugrottak elő naponta. Persze megint úgy okoskodom, hogy még kis szaros voltam, mikor ezek a zenekarok már űzték az ipart, ezért még csak azt sem mondhatom, hogy a 90-es évek annyi meghatározó albummal gazdagította gondmentes gyermekkorom, mert én -elvétve- kurvára nem a 90-es évek bandáin nőttem fel. Egyszóval, akinél megvan a lemezzel/korszakkal kapcsolatos nosztalgia, azoknál érthető a rajongás. Nálam ez hibádzik.
Számomra ez a number one szimfoblack album ever. Annyira francia, annyira agresszív, annyira kiábrándult, annyira dekadens és annyira könnyen felkorbácsolja a belső indulataimat, akármikor hallgatom. Hreidmarr vokálja adja szerint az egész alapját, nem csak az egysíkú károgás megy, hanem a gyűlöletes érzelmek végtelen skáláját képes felvonultatni az album alatt. Az erőszak és nyomorúságos, implicit hanyatlásba mártott romantika keveredik itt olyan hatásos módon, amilyet ritkán hallok ebben a műfajban, ráadásul anélkül, hogy önmaga paródiájába fordulna át. Ugyanez igaz a diektbe túltolt szintetizátortémákra is; a gyönyörű, grandiózus futamok keverednek bele a giccses, gonosz, fekete, kaotikus mocsokba. Egyszerre felemelő és félelmetes. A 'God Bless the Hustler' pedig a valaha megírt legkirályabb szimfoblack szám. PONT.
'96-ban jött ki, de én három évvel később találkoztam vele. Egy igen meghatározó album, ami felnyitotta a szemem a vegytiszta DM mellett mennyi mindent lehet még csinálni a műfaj felhasználásával. Ezt a minőséget, szabadságot, könnyed zenélést az óta is csak nagyon kevesen tudják így. Mérföldkő a metál zenei életben.
mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 382. 383. 384. 385. 386. 387. 388. 389. ... 396. Full screen Vertikális nézet
2019. február 2.
boymester chipmonkey ensomhet Eroen farrrkas Husky Honaljmankos_F McFrost1977 nascence voroscsoka Zoolixius Weide BlackZone ∑:
1. nascence
Alchemist
Organasm
10 7 8 9 8 6.5 9 8 10 8 9     8.4
2. Honaljmankos_F
Pan.Thy.Monium
Khaooohs And Kon​-​...
8 7 7 10 8 8 10 10 9 5 9.5   10 8.3
3. McFrost1977
Nagelfar
Virus West
8 8.5 8.5 8.5 7 9.5 8 10 8 5 8 8   8.1
4. Freyja
Aghora
Formless
8 6 7 7 7.5 10 7 9 10 7 9     8
5. chipmonkey
Vinterland
Welcome My Last Chapter
9 10 7.5 8 7.5 8.5 7 8.5 7 8 6.5 6   8
6. ensomhet
Land of Charon
A Láz
7.5 5 10 5 6 5 10 10 6.5 6.5 7     7.1
7. farrrkas
Disembowelment
Transcendence into the Periphe...
10 9.5 5 6 10 6 7 6 6.5 5 5     6.9
8. boymester
Paramæcium
Exhumed of the Earth
9 6.5 7 6 6.5 3.5 7 6 7 4 6     6.2
9. Eroen
Acme
...To Reduce The Choir To One ...
8 5 6 10 6 2 6 6 7.5 4 8 5   6.2
10. Weide
Anorexia Nervosa
Drudenhaus
5 6.5 6 6 7 8 3 7 3 6 10 10   6.1
∑:
8.3 7.1 7.2 7.6 7.4 6.7 7.4 8.1 7.5 5.9 7.8 7.3 10 7.3
Zoolixius 2019. február 2., szombat, 06:02
Zoolixius
Csatlakozott:
2018. április 23.
Hozzászólások: 316
Most se megy ki a fejemből... Anorexia Nervosa - Dirge & Requiem For My Sister Whore - Mindjárt vége a körnek, s mindjárt megtudom ki tehet róla... :-p
--
- In Grind We Trust -
boymester 2019. január 31., csütörtök, 17:16
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3932
Válasz Zoolixius üzenetére:

7,8-as átlagom is elég régen volt mostanában. :-)


Valamit rosszul csinálhattam, mert ez nem megszokott nálam sem:)
--
Doom is the sound of the soul
Zoolixius 2019. január 31., csütörtök, 04:42
Zoolixius
Csatlakozott:
2018. április 23.
Hozzászólások: 316
7,8-as átlagom is elég régen volt mostanában. :-)
--
- In Grind We Trust -
boymester 2019. január 30., szerda, 20:15
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3932
Válasz nascence üzenetére:

Rég hallgattam már Candlemass-t, nézzétek, mire akadtam. A két dal kezdö riffje szinte ugyanaz. Leif Edling saját magát plagizálta



Ez nem újdonság, Edling ugyan saját riffgyárral rendelkezik, de az alkatrészek a kezdetektől ugyanazok:)
--
Doom is the sound of the soul
nascence 2019. január 30., szerda, 18:47
nascence
Csatlakozott:
2010. november 27.
Hozzászólások: 1008
Rég hallgattam már Candlemass-t, nézzétek, mire akadtam. A két dal kezdö riffje szinte ugyanaz. Leif Edling saját magát plagizálta:




--
"...én asszem inkább megdugok egy zsiráfot..."
boymester 2019. január 28., hétfő, 17:16
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3932
Szerintem most még jobban kijönnek az egyéniségek közti különbségek, mint HP-n. Örülök, hogy nem szórjuk a tízeseket és ténylegesen kukázott mindenki személyes kedvencet! Büszke vagyok rátok:) (gun)
--
Doom is the sound of the soul
ensomhet 2019. január 28., hétfő, 15:34
ensomhet
Csatlakozott:
2004. március 12.
Hozzászólások: 2306
A Nagelfar borítón látható ojjektumról a Siegfried-vonal vagy Westwall keresőszavak igénybevételével található infó (a zenekar szerint politikai jelentéstartalma nincs).
ensomhet 2019. január 26., szombat, 18:39
ensomhet
Csatlakozott:
2004. március 12.
Hozzászólások: 2306
(Mennyi ausztrál ajánlás amúgy, ilyen se volt még szerintem.)
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.107 seconds to render