Igen rég óta képtelen vagyok azzal bármit is kezdeni, amit csinálnak. Ez most sem változott.
Magas minőségű zene ez. Vannak hatások? Kit érdekel, amíg ez a végeredmény? 10 éve nincs Tool lemez, az Opeth lekanyarodott az önmagának megteremtett útról, hogy a 70-es éveket másolja. Hát hol érdekel engem, hogy emlékeztet a lemez erre, meg arra?
A fiatalember hangja kifejezetten kellemetlen. A zenéje pedig unalmas. Túl van művészkedve és nem érzem őszintének a szenvedését, amit előad. Innentől kezdve ez hiszti. Amit férfi embertől nagyon nehezen viselek el.
A kör egyértelmű meglepetése. Köszi az ajánlást innen is! A lemez második fele érettebb és kidolgozottabb, valóban elkap a lendület és beszippant a hangulat. Csodás!
Elismerem, de nem szeretem. Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi is az, ami miatt nem működik.
Naga hangzásvilága és megoldásai azonnal felismerhetőek, ettől függetlenül én még mindig kívánok mellé egy alkotótársat. Valahogy jó lenne, ha kicsit lazulnának a keretek. Ösztönből kiadott lemez, amit igencsak értékelek. Nem feltétlenül nekem szól, de a potenciál ami ott lapul kár lenne letagadni. Innen is tiszteletem a szerzőnek!
Csodálatosan hozza amit kell és amit az ember fia elvár. Ez viszont nem minden esetben baj. Mivel jól össze van rakva, így hiába pattog a szigorúan vett keretek között, mégis szórakoztató. Valahogy így kell minőséget csinálni maximálisan tisztelve a stílust, el nem hagyva azt egy másodpercre sem.
Több igen kellemes dallam is van, ami megfogott, de számomra ez lágy és kissé céltalan. A szépsége és természetleíró jellege tagadhatatlan (számomra), ugyanakkor nem leszünk barátok, mert nem köt le a szépelkedés.
Aki fogékony arra, hogy valami mást is hallgasson, mint a bevett sablonok és megvan benne a kellő nyitottság, azok bátran ismerkedjenek a lemezzel. Aki a jól ismert panelek biztonságában szereti tudni magát az oldalogjon inkább tovább. Több hallgatás után jön csak elő igazán a lemez. Update: kap még fél pontot újabb hallgatások után. Jah és köszi az ajánlónak, hogy betette és nem csak nekem dobta át privátba! ;)
Nem éreztem késztetést, hogy nekifussak újra, meg újra, mert ez instant cucc. Egyszer használatos valahogy az egész és mint olyan nekem nem ér többet egy használt fogpiszkálónál.
Az előzetesen megjelent két dal után még bizakodtam, de sajnos csalódás lett a vége. Nagyon szeretem a csapatot, ahogy a hozzászólásokban és a Rituals kritikában is írtam, nincs olyan lemezük, ami 8 pont alá süllyedne a szememben, ami azért igencsak ritka egy ilyen nagy múltú zenekarnál. Most azonban megtört a jég...hiába a jó hangzás, mert az vitathatatlan, egyszerűen az anyag elejétől a végéig úgy érzem, hogy valami mindjárt elkezdődik, aztán mégsem. Az ezredforduló utáni irányt is nagyon bírom, de ez a lemez ennek a kifutását, kiégését jelenti számomra. Apró részleteiben, megoldásaiban működik, de ahogy a Lucifer's Child, ez is jóval gyengébbre sikerült, mint vártam. A pontot egyedül a csapat albumaihoz mértem.
Magam is meglepődtem rajta, hogy tetszik. Ritkán hallgatok ilyen lötyögést, de itt minőségi zene van a nem túl emlékezetes ének mellett.
Becsülendő az egy személyben elvégzett munka mennyisége, a végeredmény viszont kuka. Az énekhang az első dalban hazavágott, a hangzás pedig valami förtelem. Ez se nem industrial, se nem doom, se nem gótikus muzsika, inkább egy átlagemberhez képest ügyes, zenészhez képest gyenge emberke magánakciója. Viszont meghallgatnám ezeket a dalokat egy jó énekes és zenekar előadásában némi csiszolgatás után.
Meglepetés debütálás, az biztos. Számomra a kör lemeze mindenképp. Kicsit unalmasra sikerült a kezdés, ám tételről tételre egyre jobb dolgokat kapunk.
Nehezen viseli általában a szervezetem a post cuccokat, így ez a pontszám kifejezett dicséret a bandának. Korábban elkerülték a figyelmemet és most látom, hogy ez sokadik lemezük, amivel meggyőztek annyira , hogy kicsit visszafelé is kutakodjak utánuk...
Nekem a nyers, ösztönös Nagaarum nekem sokkal jobban bejön, mint az almás.
Teljesen korrekt black metal anyag. Különösebben nem kapjuk fel rá a fejünk, de van egy egészségtelen hangulata.
Kicsit "kommerszebb" formáját játssza a Saor ennek a vonalnak, amiből nekem ismét a Panopticon vitte tavaly év végén a prímet, de így is kevéssel marad le tőle. Epikus témák által keresztül-kasul szőtt finomság ez, remek hangzással.
Azért van itt prog/tech death sablon bőven. Ha az óceán tetején feldugja a fejét egy sellő, az meglepő, a Hadal Maw világában viszont más nem is él a vízben és a sellőknél unalmasabb látvány már nem létezik a bámészkodóknak...ha értitek. Nem szeretem, ha minden percben le akarnak nyűgözni mindenféle szaggatással, tördeléssel, közben meg semmi egységes hangulatot nem hallani, a dalokat gyakorlatilag tetszés szerint össze lehetne ollózni úgy, hogy észre se vennénk...White Elephant és a Charlatan II tetszett a legjobban ezen az EP-n.
Régi sulis gyökerekkel rendelkező tech death produktum, kissé steril, de valóban szórakoztató kivitelben. Nekem egyenlőre inkább ez, mint a csűrés-csavarás...
Újabb Rotting Christ, továbbra is az utóbbi pár évben kitaposott úton. Ami mondjuk nekem nem baj, ez a ritualista, már már rádió barát éra a kedvencem tőlük egyébként is. Sok újdonságot nem kell várni, kórusok, epikusság, fület simogató dallamok, lelket simogató istenkáromlás. Egy nagy baja az anyagnak, hogy a Rituals-on, már teljesen ki aknázták ennek az iránynak a lehetőségeit. Attól még ez egy nagyon erős lemez, annak aki szerette a Rituals-t és még nem unja.
Update: Egyre jobban tetszik.
Erényeit elismerem, de nem az én világom.
Én nem gondolom se hangzás se ének sznobnak magam, de az 5. számig tudtam ezt elviselni. Egyszerűen rosszul esett hallgatni.
A borító alapján valami synthwave-es cuccra számítottam. Vannak benne jó témák, kellemes pillanatok, de az egész lemez üvölt a dallamos énekért szerintem. Elsőre nem ragadott magával, de látok benne fantáziát fog még pörögni. Ezen a progos/technikás death/black színtéren pedig, bőven jó debütálás ez.
Ami igazán tetszik ezen a lemezen, azok az arányok. A srácok nagyon ráéreztek, hogy az én ízlésemnek megfelelő váltásokat csináljanak. Épp annyi ideig szállnak vagy épp ütvefúróznak ami az optimális. Pluszba, a lágyabb és csendesebb részeket egyaránt tudják feszültség keltő és levezető eszközként is használni.
Van valami nyers, zabolázatlan erő ami át járja az egész lemezt. A hangulata teljesen magával ragad, erdőmélyi, elhagyatott, roskadozó viskók képei peregnek a szeme előtt.
Korábbról már ismertem őket, bár sokra nem emlékszem belőle. Khrul munkáit mindig is kedveltem, sajnálatos, hogy pont azokat nem folytatja amik nekem a legjobban tetszettek, mint például a Funebre. Warhammer 40k talán az egyik legmetálabb világ amiről zenélni lehet, van benne lehetőség bőven, ezt úgy hallom ki is használják. Hangulat teremtés ötös, vannak megjegyezhető témák, végig le köti a figyelmet. Ez egy kiváló zsáner lemez, aki szereti a black metalt nem lőhet nagyon mellé vele.
Emlékszem, anno még a megboldogult heavymetal.hu idejében megkaptam az úriember első lemezét, akkor még Ársaidh néven. Attól se estem hasra pedig, akkoriban annyira pogány voltam, hogy szekercével jártam portyázni az ABC-be és hullottak ám a fejek ha nem volt pizzás csiga. Azóta el is távolodtam ettől a stílustól, most ez is le pörgött kétszer de nem kívánkozik vissza. Az viszont tény, ami már az első lemeznél érezhető volt, hogy teljes oda adással és szívvel zenélnek, mert azóta úgy láttam zenekarrá duzzadt a project. Szóval aki a csípi a folkos, pogány black-et, annak hajrá. Mielőtt valaki törölné magát, a hiba az én készülékemben van!!!444négynégy
Azt nem tudom, hogy itt mi is történik, de tetszik. Valamiért az ének kifejezetten bejött. Viszont bajban vagyok, mert most hallgatom az Olm című lemezüket, amit viszont kifejezetten unok. Nem tudnám megmondani, hogy mi az ami a Charlatan-ban meg van ebben pedig nincs.
Bacon szeletelés közben el szüttyögött a háttérben, de sok vizet nem zavart.
Nekem kimondottan tetszik, hogy a Rotting Christ járja a saját útját, és nem futja le ugyanazokat a köröket, mint korábban. Még ha nem is kapkodok egy-egy RC lemez után, igazán kellemes volt többször is lepörgetni az új anyagot. Az meg, hogy a kedvenc versemet feldolgozták benne, külön szimpatikus. Egyébként nem tudom, mennyire folytak ki ezek a tételek természetesen a hangszereikből, talán érzek némi erőltetést itt-ott, de a végeredmény szerintem pozitív.
Azonnal megfogott magának a Soen új anyaga. Egyensúly van a keményebb és a lágyabb szerzemények között, mind fogósak, szépek, hallgattatják magukat. Nem a meglepetésekre helyezték a hangsúlyt, hanem inkább a hangulatra, a csodás hangzásra, a nagyszerű dalokra, és ez bőven elegendő. Sőt!
Jó dalok, ötletesség, érdekesség... ezek hiányoznak. Az énekhang sem a kedvencem, de ez mellékes.
Micsoda meglepetés ez is! Ragyogó gitárdallamok, remek elgondolások mentén halad a saját útján a lemez. A progresszív oldal épp olyan szépen kidomborodik, mint az extrémitás, nagyszerű elegyet alkotva. Az izlandiak harmóniái mondhatni aranyat érnek. Az Internal Contradiction témái pedig egyenesen zseniálisak. Egyes dalokban benne van a főleg blackened death metalra jellemző gyors, örvényszerű, sötét gitárjáték, amely még feljebb emeli az albumot.
Post-black metal lemez, amely szerintem megüti a megfelelő mércét, sőt, az As Our Bones Break to the Dance egy kifejezetten erős darab, ahogyan a zárótétel is meggyőző. Még egy kis merészség, kitekintés ebbe vagy abba az irányba elfért volna. Így is vannak benne érdekes dolgok, és talán a műfaj első számú rajongóinak így van ez jól, ahogy van. Mindenképpen meghallgatásra érdemes korong.
Amikor Naga először kijelentette, hogy eljött az ideje egy ösztönből, zsigerből kirántott albumnak, azt gondoltam, hogy "megértem a dolgot, de ez nem hozzám fog szólni". Aztán nagyot néztem a lemez hallatán! Hogy szerintem mitől lett kiváló a Templom, egy lemezismertetőben kifejtem nagyon hamarosan.
Sok black metal album került be ebbe a körbe, de igazából jó és nagyon jó lemezekkel van dolgunk. A Nocrul anyaga sem gyenge darab, az biztos. A változatosság és az ötletek nem hiányoznak a dalokból. Igyekeznek a nagyszabású tételek epikus jellegét is tetszetősen megszólaltatni. Belekeverednek azért szokásosnak mondható panelek is, de a kreativitás is kézzelfogható.
Ritkán csettintek örömömben atmoszferikus black metal hallatán, de a Saor új lemezének hallgatása közben legalább 10-szer mondtam ki magamban, hogy "Na, ugye!" "Na így kell!" Én (többek között) ebben látom az atmoszferikus black metalba ágyazott zenék értelmét, én EZT nevezem tartalomnak, amivel bőven megtöltötte a lemezét a Saor. Ezek a népies dallamok annyira finomak, lágyak, simogatóak, megkapóak, hogy számomra egyértelmű, milyen eszköztárral kell rendelkeznie egy ebben a műfajban alkotó csapatnak, hogy a sikáláson, a kerregésen és a szintiszőnyegen kívül igazi egyéniséget is felmutasson.
Leginkább technikás, extrém sludge metalnak nevezném az ausztrálok EP-jén hallható zenét, amelyet nem is játszanak olyan rosszul. A Charlatan II-ben hallható kiváló szóló és ahhoz hasonló elemek bizakodásra adnak okot, potenciál van bőven, bár van még egy-két lépcsőfok hátra dalszerzés terén. Kíváncsi vagyok, meglépik-e.
Korrekten el-thrash/death-metalozzák az időt, amelyben a Carcass hatása is jócskán érezhető, de ennél többet nehezen tudnék mondani róla. Semmi érdekes nincs benne.
Ennek köze sincs a black metalhoz, egy túlhypeolt giccsparádé, a COF úgynevezett "színháza" sokkal keményebb és az itt megvetett Dimmu is ráver ezekre simán. Iszonyú rádióbarát, már-már rockzene nem több, de azt a Ghost jobban csinálja. Ez a lemez egy gyenge sz@r...
Nem tetszett, de nem is nekem szól.
Az ének nagyon lerontja. Kár érte, mert látok benne potenciált.
Tetszetős dolgok voltak itt, de olyan tömény, nehezen emészthető módon előadva, ami számomra fárasztó volt és a vokál csak rátett egy lapáttal.
A pocsék hangzás és a pocsék vokál élvezhetetlenné tette számomra az anyagot, így maradt a 'nem tetszett' kategóriában. Kár érte...
Az én ízlésemnek egy kicsit túl pikáns, de ez egy jó lemez, főleg a durvulós részek. Tetszett az egyedisége és a kiszámíthatatlansága.
Újrahallgatási faktor nélküli elmegy kategória, de nem tucat black!
Nálam a kör legjobbja. Ha a vokál jobb lett volna még akár 9-10 pontos is lehetett volna.
Nem tetszett.
Újrahallgatási faktor nélküli elmegy kategória, de nem tucat death!
A Rituals idejében gondolkoztam, hogy hova lehet ezt még fokozni. Hát, ide...
Nem nekem készült, de kellemes.
Elékpzelem a 70 éves Marilyn Mansont, ahogy egy álmos délutánon szórakozik a gitárjával, meg a számítógépével. Kb ez. Annyira erőtlen, fáradt és üres, hogy még háttérzenének is unalmas. Jelzem, a hangjával nincs bajom.
Nem tudom, visszatér-e.
A kör meglepetése. Nem ismerten őket, nem vártam semmit, de nagyon tetszett. Nagyon post, a black metalt már be se tenném a tagek közé.
Dehogy kellenek ide mások. Szerintem pont az korlátozná be a dolgot. Na meg aztán, ki számít zenésznek? Akinek papírja van róla. Hülyeség. Aki rendszeresaen zenél, az zenész... azért ne vonjunk itt párhuzamot a hobbisebészettel :). Szóval jó kis nyomasztó cucc ez, várom a kazót.
Ahogy az ismertetőben írva vagyon, ez a legkevésbé brutál albumuk. De hát a 40k világa brutál, szóval itt érzek egy kis kontrasztot. Azért jó ez.
Nagyon eltalálja a hangulatomat.
Sajna, nekem ez csak profi, de céltalan kapálódzás, hangulati faktor nélkül. Biztos többet hallanék belőle, ha újra hallgatnám, de nincs az az isten...
Nincs vele baj.
Már egy kicsit kikerültek a látókörömből, az Aealo óta elég nehezen tudom csak a lemezeiket megkülönböztetni, de azért jó hogy vannak, tartanak egy szintet.
Nem túl eredeti. Bár, az durva hogy még így is jobb zene, mint amit az Opeth csinál ebben az évtizedben.
Pocsék a keverés, ezen túlmenően nem is foglalkoznék vele.
Már majdnem írtam csípőből hogy egy újabb nagyobb a füstje mint a lángja Izlandi zenekar, de mi sem állna távolabb a valóságtól. Nagyon érdekes hangulatokkal operálnak, elég erős immerziót nyújt a zenéjük.
Az ambientes, elektronikus szösszenetek vitték inkább a prímet nálam.
Érett, letisztult, minőségi zene. Folkos, atmoszférikus blacket vagy így, vagy sehogy!
Hosszú ez se volt, de nagyon feleslegesnek éreztem a végighallgatását. Tech death hangorkán, mínusz dalok...
Egész szórakoztató death/thrash, a Metallica feldolgozást leszámítva pedig még rövid, feszes is a játékidő.
McFrost remekül leírta a hozzászólásában, nagyjából mi a bajom ezzel a lemezzel. Ráadásul ezt most úgy írom, hogy a Ritualst imádtam, imádom a mai napig. De itt most valahogy nem érzem azt a hatást. Kommersznek, kiszámíthatónak, csalódást keltőnek tűnik az anyag. Persze, jól szól meg minden de... valahogy nem az igazi.
Sajnos nem tudtam elégszer meghallgatni, de tuti vagyok benne, hogy olyasmi lefutása lesz a lemeznek, mint a legutóbbi Riverside albumnak. Minden egyes hallgatással egyre inkább átérzi és átéli az ember, mígnem azt mondja, hogy igen, ilyen egy közel tökéletes album. De ehhez jóval több hallgatás szükségeltetik, általában a hasonszőrű lemezeknél nálam sosincs szerelem első hallásra.
Nem volt ez olyan rossz, a sok keveredő műfaj mellett az industrial kifejezetten jól működött itt szerintem. Érződik, hogy ez is amolyan beleszarós szerelem projekt, bármiféle megfelelési kényszer nélkül. Azt nem mondom, hogy nincs hova fejlődni, mert azért nagyon sok mindenben lehetne, illetve néhány dal hosszából is bőven lehetett volna csípni.
Szuper muzsika. A vonós betétek adtak neki egy karakteres, borús hangulatot. Ezt nevezem én igazán atmoszferikus zenének. Ha nem veszem figyelembe a vokált, akár valami elborultabb fantasy játék soundtrack-jeként is simán el tudnám képzelni az albumot, még a dob meg a gitár sem lenne túl kiugró vagy oda nem illő, legalábbis számomra. Én annyira nem érzem amúgy erősnek itt a progresszív vonalat, inkább egyfajta post- behatást vélek felfedezni, de talán a keverés is közrejátszik ebben. Mindegy is, érdekes, maradandó zenének tűnik ez a részemről.
Kifejezetten hangulatfüggő cucc. Az a megérzésem az anyag kapcsán, hogy hasonló lesz a kifutása, mint a tavalyi Harakiri for the Sky lemeznek. Az elején imádom, aztán ráunok, majd újból rákattanok annyira, hogy akár be is kerülhet az év végi listámba. Jelen album kapcsán valahol félúton lehetek, érzem, hogy további hallgatásokkal egy kifejezetten kedvelhető albummá nőné ki magát az Ethic of Radical Finitude, de egyelőre még nem tartok ott. A Guided Through a Starless Night végi szövegelés kifejezetten idegesítő volt, még jó, hogy a rákövetkező szám kárpótolt érte (ami amúgy az album legjobbja szerintem). Ja, meg a dobhangzás sem volt számomra az igazi.
Ez a lemez para. Kifejezetten nyomasztó és nyugtalanító képek kerültek lelki szemeim elém, miközben hallgattam. Steril, hideg, fehér csempék, üres gyárcsarnokok, amiket rág az enyészet, dohos, szűk aluljárók, ilyesmi. Egyedül csak a Tympanistam lógott ki a sorból, az inkább érződött valami delejes, tripes varázslatnak egy magányos erdő mélyén. Az mindenképpen értékelendő, hogy erős hatással tudott rám lenni a lemez, de az is biztos, hogy nem lesz sűrű vendég. Kifejezetten érdekes kontraszt amúgy az egész puritán, nyers egyszerűsége és érzelmi rétegzettsége (bár ez nagyban függ a hallgatótól is szerintem). Kíváncsi lennék, mennyit változtatna az egész megítélésén a lyrics, de igazából nem is annyira akarom tudni, lehet elveszne az a fajta varázsa, amit most magamban felépítettem.
Egy dologban biztos vagyok. Mikor a festőművészet megszűnik majd létezni valamikor a távoli jövőben, mikor az összes történelmi műalkotás az enyészeté lesz, mikoron átveszik helyüket a holo-grafikák meg a neo-firkák, mikor már senki sem fog emlékezni Munch Sikolyára, vagy Botticelli Vénusz születésére... még akkor is lesz valami metal banda, aki Beksiński valamely szürrealista alkotását fogja felpakolni az aktuális lemeze borítójára. Ebben holtbiztos vagyok. :D Amúgy fasza kis lemez, beígért egyszerűsége ellenére is nagyszerű és valóban hangulatos, plusz hallgattatja magát. A 40K világa pedig kifogyhatatlan táptalajt biztosít a Nocrul koncepciójának, de nincs is ezzel baj, ez is jól áll neki. Szóval csak így tovább! Blood for the Blood God!
Hát ez nem volt túl érdekfeszítő. Úgy éreztem, hogy kevés dolgot tudtak itt elmondani, de azt is feleslegesen hosszan és elnyújtottan. Maréknyi ötlet tengernyi soundscape-ekbe duzzasztva. Terjengős. Régebben talán jobban rá tudtam volna hangolódni, de manapság nem kívánom az efféle folkos barangolást.
A febr. 14-i Psycroptic és Aversions Crown előtt volt szerencsém élőben megtapasztalni az ausztrálok egészen egyedi, kicsit sem konvencionális zenéjét, és annyira a bűvöletükbe kerültem, hogy a koncert után be is ruháztam jelen lemezükre. Sam Dillon színpadi jelenléte egy külön cikket érdemelne, de itt azért jóval több lapul a felszínen kavargó őrület mögött. A dobtémák szerintem valami egészen elképesztően zseniálisak, ahogy a basszus futamok mellett sem lehet csak úgy elmenni. Fejhallgatón keresztül talán nem adja annyira vissza, de a Hadal Maw zenéjének van valami egészen különleges, bizarr lüktetése, amit valahova a tűz körül táncoló, varázsfüvek hatása alatt álló törzsi sámán és a gumiszoba falai között ugrándozó és őrjöngő őrült delejes "tánca" közé tudnék belőni. Ez is valami olyan sajátos dolog, amit az ausztrálok a levegővel szívnak magukba és ettől lesz igazán egyedi és különleges a zenéjük. Aláírom, hogy több hallgatást igényel az album, mire képes mélységeibe átlátni a hallgató, bár engem egy koncert alatt sikerült megvenniük. Remélem, lesz még szerencsém hozzájuk élőben...
Nem ismertem őket ezidáig és a borító meg a számcímek alapján valami prosztóbb cuccot vártam, úgyhogy mondhatni, pozitívan csalódtam. Nem mintha nem esnének jól néha az igazán bunkó cuccok, de most ez a konszolidáltabb megközelítés jobban adta. Meglepően jó dallamokkal és váltásokkal operáló album, aminek is a második fele szerintem karakteresebben és erősebben sikeredett. Az énekstílus nekem eleinte nem passzolt a többi elemhez, de aztán ahhoz is hozzászoktam. Még lepörgetem párszor aztán elválik, egyelőre ez ennyi.
Igazából a Theogonia óta se előre, se hátra... Ezzel az albummal pedig pont olyan érzésem van, mint amikor órák óta tart a petting, de semmi komoly nem kerekedik belőle.
Pöpecz kis progger zene. :) S végre (most a szívemre tettem a kezem) ének van. Erősen ajánlott. :) - Áldott legyen az ajánló neve. :)
Tök jó ez a zene. Aki szereti a gépiesített vagy épp' gótikus cuccokat, s vevő az ilyenre, annak tuti be fog jönni. - Van benne mondjuk egy adag más is, de azt már képtelen voltam kifülelni, meg lusta is voltam tovább vájkálni benne. :D - A lényeg, hogy jó kis muzsika ez, csak van benne pár olyan hangulati elem, illetve megoldás, ami leginkább egy hosszú és elnyújtott pettingre hajaz, mindenféle beteljesedés nélkül. :D - Kellően beteg, s olyan, mintha a tag megragadt volna a The Lost Boys film idején, s folyamatosan tökéletesíteni szeretné Gerard McMann azóta is felülmúlhatatlan Cry Little Sister című számát megfűszerezve egy jó adag ipari hatással. :) - Szóóóóóóval, jó ez, de vannak még hiányosságok. - Egyébként a tag meg tiszta Gabi (gyk. Nagaarum). :D
Black/death Izlandról. Azt hiszem mindent elmondtam...
Kifejezetten hangulatos muzsika ez, de néhol kifejezetten idegesítő is tud lenni. Ennek okát nehéz lenne kifejteni. Talán a hangzás, talán a kajabálás - mert ez nem károgás. :) Titkon pedig úgy vagyok vele, mint a pacalpörkölttel két tányér után. Soha többet... De öt perc múlva azért még két-három kanállal bevág az ember. - A stílus hívei tuti jól fognak szórakozni rajta, náluk ez tuti 9-10 pontos lemez. :)
Igazából az egész projekt kezd olyan arculatot venni, mintha az egész egy emberi ésszel fel nem fogható lényről szólna, amely már az ember létezése előtt is itt koptatta a földet, származása pedig nem csak, hogy vitatott, de nem is tudunk róla. Sár és mocsok... Igazából Gabi jelenlegi munkájával, ezzel az amatőr zenei színházzal kapcsolatban nekem még mindig a Neurosis Through Silver in Blood albuma jut eszembe. - Értem én, hogy ez egy szerelemgyermek, de nem hagy nyugodni, hogy milyenek lennének ezek a témák zenészekkel, egy zenekarban.
Egyszerű leszek, mint a faék: libabőr. :) - Félelmetes hangulata van. Másrészről Noctis, ha valami véletlen során Attila épp' kidőlne a Mayhemből, nyugodtan beállhat. :)
Faszául összepakolt folk-black muzsika ez. Igazi hangulatvadász zene a javából. Egyes részeit akár egy filmben is el tudnám képzelni. Nagy kár viszont az, hogy a vokál nem az erőssége Andy Marshall bácsinak. - A véleményemtől függetlenül tessen bátran hallgatni ezt a jóféle kis muzsikát , mert jobb, mint mondjuk egy unalmas, vagy szar napon macskát rugdosni. :)
Hát, öööö... izé. - Most aztán feladtátok a leckét. - Az ausztrálok (most már ezt se fogom elhinni) eléggé bekategorizálhatatlan zenét tettek le az asztalra. Igazából ez biztos jó, mert tényleg állat témák sorakoznak benne, csak én nem akarom felfogni. Egy biztos. Beteg. :) - Ez csak azért ennyi, mert nem hallgató és rádióbarát. Párhuzamnak talán a honi Watch my Dying-ot tudnám felhozni, de ők köröket vernek az ausztrálokra, sőt...
Konszolidált tech-death. :) Akinek nem kell más az üdvösséghez, az jó helyen kapiskál. Feszes, de ahol kell épp' elég laza is tud lenni. Ráadásul a taljánok marhajó és ízes szólókat is rittyentenek az arcunkba. - Ha (könnyed) szórakozásra van szükséged, a Gory Blister tökéletes választás. :) UPDATE: A The Last Call meglepően pofásra sikeredett.
Csúcsminőség! A Theogonia óta nem kapott így el Rotting Christ album.
Minőségi, nagybetűs zene. Persze, a hatások erősen tetten érhetőek, de a saját jogán is egy erős teljesítmény ez a lemez.
No Khrul. :) Én is inkább egy Funebre folytatást vártam volna... ez az All Mortal Creatures Must Die lemez számomra semmilyen, jellegtelen.
