Úgy egy hónapja kaptunk a Godz Ov War Productions-től egy 10 darabos death metal pakkot. Nagyrészt lengyel bandák anyagairól van szó, de akadnak köztük egyéb nemzetiségű előadók is. Bár a „vegytiszta” death metal nem annyira az én terepem, belefülelve a promókba, a varsói Sphere: Homo Hereticus című lemeze tűnt a legszimpatikusabbnak. A srácoknak ez a második albumuk és a borító/booklet is legalább annyira sallangmentes, mint a zenéjük. Hiszen a szövegkönyv egyetlen, kettéhajtott lapból áll, a belső oldalakon a dalszövegekkel, a hátsó lapon pedig az infókkal, köszönetnyilvánításokkal. A borító meg a hangzatos nevű Analripper (aki egyben a banda énekese) és egy Kaos nevű tag munkája. És szó szerint ördögi! A lemez 35 perces, és olyan típusú death muzsikát rejt, ami viribusunitis kolléga tetszését nagy valószínűséggel elnyerné. Nevezhetjük akár old school death metalnak is, de a crossover jelző se lenne teljesen légből kapott, lévén a „halálfém” mellett felbukkannak thrash-es, HC-s fertőzések, sőt némi punkos attitűddel ugyancsak találkozhatunk. Ezek miatt többször is beugrott az Obituary neve.
A nóták hossza is árulkodó, az első szám lépi csak túl a 4 perces játékidőt, a többi 2-3 perc körül mozog. Több szerzeményt színesítenek hangmintákkal, intrókkal. A kezdő, Forever Sworn to Blasphemy is ilyen, aztán gyorsan beindul a death metal úthenger, Lucas és Cthulhu gitárosok csak úgy ontják ránk a riffeket, Thorn blastbeatel, a már említett Analripper pedig kábé úgy üvölt, mintha épp a nevének választott „mutatványt” alkalmaznák rajta…
Egyébként, a morbid humort félretéve, befogadható a hörgése, nagyon ritkán megy át disznólkodásba! Ha már a morbid jelzőt előcitáltam, érezhetően hatással volt rájuk az „angyali” alapbanda, és úgy általában elmondható, hogy merítenek az amcsi és az európai death metal kultúrából, hangzásvilágból is.
A Sadistfucktion bizarr módon reflektál a Stones klasszikusra, rövid bőgős kiállást is hallhatunk benne Burning interpretálásában. Egy ösztönös, primkó, punkos lendületű vágta, de talán a legfogósabb tétel a lemezen. Azért azt megnézném, Jagger papa erre hogyan ropná! 😀
A címadó jól megtördelt, „morbidéndzsölös” riffekkel operál, a Holistic Paralysis templomi orgonás, énekes intrója ördögi kacajba vált át, hogy aztán letámadjanak minket groove/riff bombákkal.
Tehát a gyors tempók dominálnak, de mégsem egysíkú a dolog, mert képesek a srácok teljesen váratlanul bedobni 1-1 tempóváltást, lassulást, nyúlfarknyi akusztikus leállást.
A gitárszólókat nem viszik túlzásba, a legtöbb nótában nincsenek, ahol vannak, ott se hosszú virgákra kell gondolni.
Összességében szórakoztató a Homo Hereticus, death metal fanoknak pedig gyanítom, hogy többet fog érni egy hetesnél.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.