Szinte minden évben feltűnik valami doom metal csemege vagy újdonság a dél-amerikai Chiléből, amiért azt feltételezhetnénk, hogy hazájában rendkívül népszerű és elterjedt műfajról van szó. Ideje megnyugodni, mert ugyanolyan death/black áradat takarja el a doom metalt ebben az országban is, mint bárhol a világon és a rengeteg jó lemez leginkább egy baráti társasághoz köthető, akik az országban található maximum egy tucatnyi zenekar felében tevékenykedik. Ilyen például a Procession és Capilla Ardiente zenekarokat üzemeltető chilei doom mester, Felipe Plaza, Fernando Opazo (Marchafunebre, Eternal Demise) vagy Rodrigo Gálvez és Sergio Álvarez az egykori Mar De Grisesből, amivel kapcsolatban megint csak kellemes emlékeket táplálhatnak a műfaj kedvelői. Ez a neves társaság indította útnak a Candlemass dalról elnevezett, mégis inkább a modernebb death/doom vonalra szánt Mourners Lament zenekart még 2004-ben. A zenészek addig-addig adogatták egymásnak a kilincset a banda próbaterméhez, hogy a végén nem maradt senki és 2009-ben egyetlen egészen jól sikerült EP után szüneteltették a projektet.
A Mourners Lament azonban egyesek szerint ennél jóval többre hivatott és a bejáratott nevet a banda végnapjai előtt csatlakozott Cristian Ibañez énekes hívta ismételten életre a zenekar ős dobosa, Miguel Canessa segítségével. Miguel sem tétlenkedett a pihenő közben, tovább mélyítve országa doom metalos hagyományait a szintén Procession közeli Daniel Pérez segítségével életre hívta a heavy/doom metalos King Heavy zenekart, a jelen tárgyalt lemezen is szereplő Matias Aguirre billentyűs társaságában pedig a progresszívabb felfogású doom projektet, a Noctust. Így már érthető, hogy itt nem egy újabb chilei zenekart köszönthetünk, hanem egy elhivatott, rutinos rókákból álló projektet, ahol szó sem lehet útkeresésről, kísérletezésről és egyéb mókáról, mivel a kijelölt útvonal most a death/doom melankóliával és melódiákkal átszőtt világa, ami egyértelműen a nyugdíjba vonult Mar De Grises utódjának szánja magát. Mindemellett alapvetés a 90-es évek doom/death szentháromságának megidézése is, miszerint ez mind az Anathema, Paradise Lost, My Dying Bride hagyatéka. Hogy miért épp ez a tagság rögzítette a lemezt, arra nagyon egyszerű a válasz, mert most pont ők értek rá. A banda átjáróház jellegét mi sem mutatja jobban, hogy olyan friss a kiadványt rögzítő felállás, hogy hivatalos fotó sem készült még róla.
Nagyszerű elképzelés ez, még ha a megvalósítás egyelőre nem is lett kifogástalan. Ugyan az As Solemn Pain Profaned azonnal képes lehengerelni barátságos hosszával és súlyos témáival, mégis ott lebeg felette az iskolázottság érzete, miszerint ezt már valahol hallottuk, Ibañez hangjával kapcsolatban pedig azonnal elfogott a kétség, hogy ennél erőteljesebb már nem lesz, a megérzésem pedig pár narrációt leszámítva tökéletesen beigazolódott. A folytatásban érkező Slumberst is inkább Marcos Contreras gitáros erőtől duzzadó témái görgetik tovább egyik pontból a másikba, mint az ének. Változatos tempókban, időnként kellemes melódiákkal fűszerezve zajlik le szemünk előtt a lemez startja, ami után a rövid, de hangulatos Omnipresence mutatkozik be amolyan vízválasztóként. Utána a mélység felé nyitó, elődeinél jóval lassabb Suffocating Hopes következik bő kilenc percben, ami hol izgalmas tud lenni, hol pedig nagyon unalmas. Ez a dal már a 2008-as EP-n is szerepelt, ahol nyersebb hangzásának köszönhetően talán még erőteljesebb volt. Rövidebb kiadásban, de ezt az általánosan jónak mondható minőséget prezentálja számunkra a soron következő This Storm… c. szerzemény, amit végezetül a lemezt is záró, monumentálisnak ígérkező címadó vált fel sejtelmes hangjaival. Kicsit tartottam a 13 perc fölé nyúló daltól, mivel eddig a zenekar rövidebb kiadásban tudott igazán működni, de a We All Be Given kellemes meglepetésként bizonyította be, hogy nincs itt semmi probléma a hosszabb dalok megírásának folyamatában sem, csak szimplán éretlen még ez a projekt múltja ellenére is.
Az egyébként tetszetős borító alatt megbúvó dalok hangzása sem lett igazán erőteljes, de azért még a minőségi kategóriába sorolható. Ha a Mourners Lament nem lesz rövid életű tisztelgés, érdekes kísérlet, hanem zenekarként képes megmaradni ezen a világon, akkor még biztosan kaphatnak a stílus rajongói élvezetes perceket tőlük az újítási szándékok teljes hiánya ellenére is. Aki eddig kedvelte a death/doom ezen ágát, az már a bemutatkozás alkalmával sem fog csalódni, ha pedig nincs kedved az ablakon át az esőbe révedni, akkor keress valami mást…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
