Lucifer
Lucifer II.

2018. október 7.
0
Pontszám
9

Kongjanak hát a templomi harangok, zengjenek a harsonák – vagy csak ünnepeljen csendben ki-ki a maga módján – hiszen fájdalmasan hosszú idő után végre itt egy újabb női vokalistával felvonuló stooner/doom metal zenekar. (Gyorsan meg is csíptem magam, netán álmodom e.) Szerencsére a valóság ennél sokkalta kézzel foghatóbb, illetőleg hallhatóbb. Ráadásul, a stílust jól ismerőknek a német származású Johanna Sadonis neve is nagy valószínűséggel ismerősen csenghet. – Igen, Ő az a szőke ciklon, aki Linnéa Olsson-nal közösen karöltve hozta össze a The Oath azonos című albumát még a 2014-es évben. (Nagy valószínűleg el is csavarták pár zenerajongó fejét…)

Mielőtt azonban rosszalló módón arról kezdenék összeesküvés elméleteket gyártani, hogy Sadonis kisasszony miért is vált szinte „érthetetlenül” a Lucifer fő mozgatórúgójává, s félresöpörnénk az egész produkciót azzal, hogy ez a zenekar sem több, egy egyszerű női vokállal megtámogatott Avatarium kópiánál, szögezzünk le már az elején egy dolgot. A svédek zenéjével ellentétben itt egy nemzetközi „zenekarról” beszélünk. Ráadásul az avatottabbak számára már kilométerekről hallani, hogy a Lucifer zenéjét inkább a 70-es évek rockja és annak pszicheledikus hatásai színesítik, nyakon öntve nem kevés Sabbathizmussal. – S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy itt a fő hangsúly az okkultizmuson van. (No, persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a zenekar tagjai kőkemény Baphometisták, csak úgy nőiesen, kellő bájjal és boszisan.)



Aki veszi a fáradtságot, s nem által meghallgatni a Lucifer második albumát, annak biztos, hogy jól működő mechanizmusokat szabadít fel az agyában ez a zene. Elég csak megemlíteni a vokállal kapcsolatosan, hogy jó helyen alkalmazzák a már unalomig ismert kiegészítőket – egy-egy lágyabb megoldást a gitáron, illetve a zongora/billentyű használatát. Persze Sadonis kisasszony nem sáfárkodik a hangjával, mindazok ellenére, hogy sokkal-sokkal több van benne, amint az elsőre halljuk. – Sokszor olyan érzésem támadt a lemez hallgatása közben, mintha az Abba és a Black Sabbath közös szerelemgyermeke lenne ez az album. Erre pedig a legjobb példa a Reaper on Your Heels nóta.

A fő témákat játszó gitárok is éppen csak túl vannak vezérelve, végig egyfajta organikus hangzást képeznek az albumon. Ráadásul érezni a zenekaron, hogy folyamatosan törekedett arra, hogy a hallgató figyelme cseppet se lankadjon, s ne csak egyetlen, az unalomig ismétlődő és kiismerhető tempóban pörögjenek le a nóták egymás után. Szerencsére a Lucifer ezt az akadályt is minden gond nélkül megugrotta, s varázsolta mindezt úgy lemezre, hogy még véletlenül se legyen egyetlen egy dalnak se „ikertestvére”. (Unalomfaktor teljes mértékben kizárva.)



Személyes kedvencemet a lemezről, az Aton-t billentyűs megoldásai és pulzáló basszusjátéka teszi szerethetővé, amelyet nem kisebb kaliberű dobos, mint, Nicke Andersson (Entombed) támogat. – A banda stílusának ellenére is kihallani klasszikussá vált dobjátékát, megoldásait. (Én ráadásul voltam eléggé gonosz, s újrahallgattam miként veri a cint sorra azokon az albumokon, ahol zenei pályája során csak meg fordulhatott.) Ami pedig a gitáros, Robin Tidebrink soft-light gitárjait illeti, még jobban az ember elé vetítik azt az élő 70-es évekbeli gitározást, amit talán csak a korabeli lemezekről, videókból ismerhetünk. Igazából meri vállalni a „másodhegedűs” szerepét, aki hirtelen a sötétből lép be a reflektorfénybe, s lecsap egy lágy gitárszólót pont úgy és ott, ahol azt éppen kell. (Időközben a zenekar öttagúvá nötte ki magát, Alexander Mayrde bögőssel és Martin Nordin gitárossal, de az ő játékuk még nem hallható a lemezen.)

Nos, aki elkötelezett híve a némi boszorkánysággal is meghintett, és mélyen a 70-es évekből táplálkozó hardrock, doom zenének az ne is keresgéljen tovább. Számára a tökéletes választás eddig 2018-ban a Lucifer legújabb albuma lesz.

9 / 10
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.