Night Gaunt
The Room

    Hogy kinek mi a jó dal, az általában igencsak személyiségfüggő, de időnként nagyon is át tudom érezni Hónaljmankós (ex-Arallu és ex-Sekhet_Hetep) olvasónk HP-s megnyilvánulásait, amikor egy-egy lemez esetében minden minőségi jelzőt elismer, azonban a jól megírt, nagybetűs dalokat hiányolja. Jómagam is dalpárti vagyok, bár egy komplex, ívekkel, csúcspontokkal átitatott hangulatbombának sem tudok nemet mondani. Szeretem, ha egy tételnek van hatásos kezdete, kapaszkodói és legjobb esetben kiteljesedése, valamint a témák minőségét, érdekességét arányosan követő hossza, épp ezért szoktam magam is szűk marokkal dobálni a 10 pontokat az újabbnál újabb lemezeknek. Azt is megmondom őszintén, hogy a hangpróbákon egy, vagy alig néhány hallagtás után nehezebb reálisan értékelni, ott mindig az első benyomás győz, mivel nagyon sok album van, idő meg ugyebár kevés ahhoz, hogy igazán megismerkedjünk. Ha működik a „kémia”, vagy már korábbról ismerek egy kiadványt, az nagy előny tud lenni, de az sem ritka, hogy utólagosan adnék vagy elvennék pontokat az értékelésemből. A HP felfedezés, időnként röpke szórakozás és látókörszélesítés (tegyétek próbára a tűrőképességeteket minél többen, annál izgalmasabb), míg egy kritika alapos megismerést kíván. Ezért tartom jobbnak a cikkírást, amire szeretek felkészülni, egy nagylemezt alaposan végighallgatni, nem egyszer-kétszer, hanem akár tucatszor attól függetlenül is, hogy mennyire fog meg magának. Aztán jön a zenekar, a tagok hátterének, történetének felderítése, a témavilág, korábbi eredmények felkutatása, ha még nem lennék tisztában vele. Nem tűnik túl izgalmasnak, pedig a kutatás részét szeretem a legjobban a dolognak, mert menet közben is számtalan új zenekarba botolhatok, megtudhatok mindent a kemény munkáról, örömökről, bánatról, egy olyan közösségről, melyről gyakorlatilag korábban mit sem tudtam.

    De kanyarítsuk vissza a fejünket a jó dal felé, ahogy azt egy egészséges ember fordítaná egy pajkosan hullámzó hátsó irányába ösztönszerűen, mert most megint ezzel a problémával kellett szembe néznem az olasz Night Gaunt zenekar új lemezén, a The Room-on.

    Sárba taposásra azért ne várjatok, mivel amint látjátok, egész korrekt pontszámmal tudtam jutalmazni a kiadványt, amit ahogy írtam, már jó ideje hallgatok. A Night Gaunt a korrekt, szórakoztató, de túl sok egyediséggel, ötlettel nem rendelkező csapatok sorát hivatott gazdagítani, mert megvan náluk a hangulat, a kifejezetten erős hangzás, a remek énekhang, csak azok a maradandó, hatalmas dalok hiányoznak, amik igazán kiemelhetnék őket és amire alapvetően szüksége van a doomnak. Ugyanakkor egy fiatal, második albukmát megjelentető, igazán aktív brigád esetében ez sem rossz teljesítmény. A zenekar tagjai 2013-ban álltak össze a rövid életű Hypnos utódaiként, amiről nem sokat lehet tudni, viszont azóta stabil felállásról beszélhetünk az esetükben. Gc (Giuseppe Colio) tiszta, mély és öblös hangja, időnkénti durvulásai kiválóak arra, hogy bátran odatehessék a műfaji besorolásuk esetében a doom metal elé a dark jelzőt, a zenén keresztül pedig erőteljesen átszűrődik az az olaszos okkultizmus, aminek a gyökerei már a 80-as években virágoztak (Black Hole, Paul Chain munkásságára gondolok). Araas kisasszony erőteljes basszusa és Zenn gitárjátéka, valamint Kelevra lendületes dobjátéka azonban egyenesen a Candlemass féle epikus doomig vezet a legtöbb dalban, amiben az esetenként felbukkanó, sejtelmes billentyűhangok igazán üdítőek tudnak lenni, többet is elfogadtam volna belőlük. Még sötétebb lehetett volna a végeredmény, ha már témakörként a klasszikus horrornovellákat és írásokat választották. Nicola Samori, akivel nemrég az új Behemoth lemez kapcsán is találkozhattunk, ennek a hangulatnak megfelelő borítót hozott a csapatnak, s a logóval kiegészülve már sejthetjük, hogy nem nyúlhatunk mellé az anyaggal kapcsolatban. Ha már művészet, akkor érdekesség a zenekar nevével kapcsolatban, hogy egy H.P. Lovecraft által kitalált fajt jelöl, mely az író gyermekkori rémálmainak szüleménye. Lovecraft gyakran nézegette Gustave Doré Paradise Lost című illusztrációit (mi is gyakran találkozhatunk velük lemezborítókon, demókon), melynek szárnyas angyalaiból az ő álmaiban lelkeket elragadó , jellemzően arctalan repülő lények születtek.

    A barátságos 37 perccel rendelkező The Room tehát szellemvasútra ültet minket, melynek egyes részein kellemesen borzonghatunk, máskor pedig teljesen tisztában leszünk azzal, hogy csak egy festett műanyag bábú bámul ránk hatástalanul. Az időnkénti begyorsulás a legjobb dalokban is képes néhány oda nem illő pillanatot teremteni, máskor a brutálisan eltalált témák és énekhang mellé maradandó dallamot nem sikerül összehozni, olykor pedig az ének mögött tűnik el a zene és válik kevésbé izgalmassá. Egy kis átgondoltság, precízitás hiányzik a végeredményből, amelyben ott van a nagyszerűség csírája.

    Ettől függetlenül a Night Gaunt tárházában minden adott egy minőségi, de nem kihagyhatatlan produkció létrehozására, ha pedig a debütáláshoz mért fejlődésüket nézzük, akkor nem kicsit érdemes várnunk a folytatásra. A The Room teljes egészében meghallgatható a zenekar bandcamp oldalán.