Panopticon
The Scars of Man on the Once Nameless Wilderness I-II.

 

    Ugyan 2018 áprilisában jelent meg a Panopticon The Scars Of Man ON The Once Nameless című, a sorban hetedik nagylemeze, teljes egészében a téli hónapok folyamán sikerült közel kerülnünk egymáshoz, pedig jó ideje hallgatom. Ennek okai igencsak egyszerűek: először is Austin Lunn (Agnosis, Seidr, Throndt) 2007 óta működő vállalkozását lenyűgözőnek és igencsak termékenynek tartom a maga vonalán, másodszor pedig új anyaga nem nehéz falatnak, sokkal inkább megtermett görögdinnyének mondható, amit valahogy mégiscsak gyomorsav általi halálra kell ítélni. Lunn zenéjének persze nincs köze a dinnyéhez, sem a pálmafákhoz, vagy akár a tavaszi rügyekhez, mert az ő világa a fagyott, szépségében gyönyörű erdőség, ahol csak az egyébként lassan, csendesen sóhajtozó fák kiáltanak fel hangos reccsenéssel, amikor az állandóan hízó hóréteg alatt elvesztik egy-egy végtagjukat. A végtelen rengetegben bolyongva egy varjú elhaló károgását is képesek lehetünk megkönnyezni örömünkben, mert már csak ez képes tudatni velünk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen élő organizmus száz kilométeres körzetben.
 

    Az átlagosan 2 évente új anyaggal jelentkező, köztes időben demókkal, EP-vel és split kiadványokkal is folyamatosan jelen lévő Panopticon korábban sem volt a rövid lemezek híve, de a szokásos játékidőt ezúttal egy dupla lemezzel sikerült még tovább nyújtani, úgyhogy a dalról dalra elemzésnek a puszta lehetőségét is elvetettem magamban már hetekkel ezelőtt, mégis nagyon nehezen álltam neki ennek az írásnak, ami csak-csak ki akart törni belőlem. Leginkább azért, mert a The Scars… egy atmoszférikus, folkos elemeket is magában rejtő (sőt, szabadjára engedő) remekmű, aminél jobbat nem tudok jelenleg elképzelni útitársnak egy erdei séta, esetleg egy komolyabb túra mellé. Az alapvetően black metal alapokra helyezett anyag egyértelműen a dallamoktól sem visszariadóknak készült, de éppúgy megfér benne a kegyetlen aprítás, a technikásabb játékosság, mint a tábortűz mellett megszólaló, hosszú akusztikus andalgások, melyeket időnként gyönyörű hegedűjáték is képes színesíteni. A közel két órás játékidő azonban nem a hangszeres tudásról szól (ami vitathatatlan), nem a gyönyörű borítóról és kellően kásás, mégis minden szépségnek teret adó hangzásról, hanem arról, hogyan ejt minket fogságba, tör meg és tesz alázatos szolgájává, feltétlen rajongójává a természet. A kezdetben igencsak monotonnak induló, mégis magas szinten űzőtt, epikus dallamokkal kényeztető anyagon hamar feltűnnek olyan dolgok is, amik elszakítják az átlagos atmoszférikus black (én csak természetfotós black metalnak hívom a többséget) kiadványoktól, Lunn közreműködésével a hangszerek repertoárja is szélesre tárul (az alapokon kívül megszólal mandolin, harmónika, bendzsó és egy csomó érdekes hangszer). Ahogy a lemez elején elindulunk a biztonságosnak tűnő tűzropogástól a sötétségbe, majd a keményebb dalok végigvezetnek minket olyan érzéseken, mint az elveszettség, reménytelenség, fokozatosan jutunk közelebb a számunkra korábban idegen világ felé. Lelkünk elcsendesedik és a szívünk sem görget már akadájokat a korábban meg nem tapasztalt összhang elé, aminek végeredménye a teljes összefonódás a széllel és a vadonnal, ami többé már nem egy úticél, vagy hely a világon, hanem maga az otthon, aminek megismerése után már nem vágyunk az úgynevezett civilizációba.

    Az idő előre haladtával a vihar tehát elcsendesedik és minden egyszerű lesz, a második lemez nagy részén már az akusztikus gitár és a lágy, mormogó, mesélő, tisztább ének dominál, valamint még több szerepet kap a már emlegetett hangszerkavalkád. További érdekesség, hogy az anyagon a megszokott északi rigmusokkal szemben a folk címke észak-amerikai hangokkal képviselteti magát, ami igencsak ritkán képes ilyen okosan elegyedni, vagy egyáltalán megférni a fekete fémmel. Ezekre a dallamokra éppúgy hatással van a country zene, mint az amerikai őslakosok öröksége. Az aprítás ebben az esetben tehát szinte csak előjáték a különleges folytatáshoz, ami igazából eddig is ott lapult az elektromos gitár szaggatása és a dobok csépelése alatti mélységes szurok áradatban, de most feljön levegőért és önálló életet kezd élni.
 

http://www.youtube.com/watch?v=R4dLVKqoqrU&

   Egy napon, de külön CD-n jelent meg a kettészelt alkotás, ami számomra csak a kiadó bizonytalanságát sejteti a végeredménnyel kapcsolatban, mivel egy stílusában nem feltétlenül, de hangulatilag tökéletesen összekapcsolódó dupla albumról van szó jelen esetben. Persze előfordulhat, hogy valakinek az első, metal közelibb anyag kedvez, míg másoknak a gyakorlatilag albumnyi vezeklés és megbékélés. Véleményem szerint az első lemez egy minőségi anyagokból, de durván megmunkált mutatós képkeret, a második pedig az abban elhelyezett gyönyörű tájkép, ami ezer arcát mutatja, kettőjük kontrasztja pedig maga a műalkotás. A dalszövegek, tételek ráadásul egymásra reflektálnak, minden könnyedebb, líraibb szerzeménynek megvan a maga sötét ellenpólusa is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a legagresszívabbnak tűnő, legkarcosabb dalok csak a természet pozitív értékeire összpontosítanak, míg a meditatív jellegű, zeneileg jóval befogadhatóbb második részben többször megjelenik a nagyvárosokban átélt, kirekesztettség okozta szenvedés és magány. 

 

     Ha nem vagy válogatós a stílusokat illetően és van két (vagy több) szabad órád, egy jó fejhallgatód, akkor kabátot, bakancsot fel, lődd be a számodra élvezhető hangerőt (én a közepest ajánlom, ezt nem kell üvöltetni) és bátran indulj útnak a gondolataiddal, valamint a Panopticon új lemezével, mert furcsa dolgokat tapasztalhatsz. Én kipróbáltam már a lemezt visszafelé is, tehát előbb a második CD, utána az első, ami ismételten más megvilágításba helyezi a teljes kiadványt, amit a mutatósság kedvéért ide beszúrt dalok ellenére is egyben próbáljatok meg meghallgani a megfelelő körülmények között…
     Lunn az album megjelenése után nemrég kiadott egy két dalos EP-t, jó 21 percnyi játékidővel és két nagyon jó dallal, ami nem fért már bele a keretbe az albumkészítéskor. Ettől még bármelyik két tételre kicserélhetnénk őket, úgyhogy ezt is ideteszem a cikk végére…
 

http://www.youtube.com/watch?v=GsX6DiiUywE&