Büszke, ideológiáktól és saját elképzelésektől fűtött fiatal harcosként állt Svédország legmagasabb csúcsára a 80-as években a Candlemass, melynek fénylő páncélzata sok követőt is megigézett. A sors azonban nem kímélte, csatáról csatára forgatta súlyos fegyvereit, melyek hol betaláltak, hol nem, de minden egyes ütéssel veszítettek erejükből. Az ezredforduló után már nem is fürgeségére támaszkodott, hanem az évtizedek alatt gyűjtött tapasztalatra, melyekkel felvértezve újra nagyszerű anyagok gyártásába kezdtek. Én személy szerint minden dalnokát kedvelem a csapatnak, mert Leif Edling sohasem nyomta el egyéniségüket, képességeiket. Tisztában van az ének fontosságával a zene mellett, az adott karakter kereteivel, ezért inkább a zene és a hangulat alakult át a mindig megfelelő módon. Nem véletlen a Messiah éra megszólalása, ahogy az sem, hogy jóval ropogósabb hangzással támogatta meg a Robert Lowe korszakot, ami tényleges másodvirágzásnak volt tekinthető, két lemez erejéig legalábbis (Kings Of The Grey Island, Death Magic Doom).
A 80-as években a kézzel tapintható epikusság, a 90-as években a kalandozás és bátorság, az ezredforduló után pedig a tapasztalat és erő dominált, a történet pedig egy, leginkább a nosztalgiára építő, 70-es évekig visszanyúló anyaggal kívánt zárulni 2012-ben. A Psalms For The Dead gyengébb volt valamivel elődeinél, de magabiztosan hozta, amit a többség elvárt ettől a névtől. Hiába a könnyes búcsú azonban, Edling nem tudott leállni és a hirtelen jött retró lázat Avatarium nevű formációjában vezette le, melynek első nagylemezén bőséggel sorakoztak igazi Candlemass szerzemények, női énekkel… Ezek után a belső késztetés a The Doomsday Kingdom formájában öltött testet. Szerintem Leif végül belátta, hogy tök felesleges kerülgetni a forró kását és mindenféle névvel illetni azt, ami folyamatosan ott buzog benne, ez pedig a doom metal iránti, valószínűleg halálig tartó elkötelezettség. Összetrombitálta tehát az elmúlt évek, évtizedek társaságát és visszatért a legenda folytatásához. Szokás szerint énekes fronton megint voltak változások, mivel Mats Levén hangját, aki sokáig élőben tett jó szolgálatot (valamint vele működik, működött ugye a zseniális Krux és a még zseniálisabb Abstrakt Algebra) lecserélték az eddig egyetlen lemezen bizonyított Johan Längquistre. Levénnek már másodszor volt egyébként lehetősége Candlemass albumon szerepelni, de most is lecsúszott róla, akárcsak a King Of The Grey Islands idején, melynek a demóját énekelte fel (igazi érdekesség ez az anyag, amit legalább annyira szeretek, mint a Robert Lowe féle nagylemezt). A basszust természetesen Edling kezeli, a többi hangszeren pedig megmaradtak a régi klasszikusok: Mats Björkman és Lars Johansson gitárokon, Jan Lindh a dobok mögött. Vendégként azért a kórusokban itt van Levén, az Avatariumban is vendégeskedő Razorback énekes Stefan Berggren, az énekesmadár Jennie-Ann Smith és a cseppet sem meglepő, sőt régóta esedékes Tony Iommi, az örök példakép, a Black Sabbath kötelékéből.
A doom metal nagyágyúi, kéz a kézben aszisztáltak tehát az újfent ötlettelen és teljes mértékben túlhasznált szimbolikájú borító alá rejtett produkcióhoz, ami sajnos nem lett más, mint a korábbi kiadványok „b” oldalas, vagy lemezre fel sem férő dalainak gyűjteménye. Az új Candlemass egy rajongóknak, nagy hiányban szenvedőknek összerakott dalgyűjtemény, ami igényeket kíván kiszolgálni, időnként meglehetősen erőltetett módon. A legnagyobb hiba pedig most pont az, hogy nehezen talál egymásra az ének és a zene, amik külön-külön azért hozzák a színvonalat. Johan hangja számomra ugyan nem nyújt többet Levénnél, ráadásul kevésbé tartom hitelesnek őt, Epicus Doomicus ide vagy oda, annak idején vendégként énekelte fel a legendássá vált anyagot, melyben annyira nem hitt, hogy hivatalosan a nevét sem akarta hozzáadni, inkább középszerű, a semmibe vesző heavy metal csapatokkal próbálkozott. A régi-új dalnok becsületére váljon azért, hogy szép kort megért hangszálait nem kíméli, amit lehet, azt kipréseli belőlük, így az összkép sem tőle függ igazán. A dalszerzés minősége az, ami kevés támpontot képes ezúttal adni, mivel Leif érezhetően korábbi, félresöpört ötletdarabkákból heggesztett össze egy teljes anyagot, ezt le sem tagadhatná. A végeredmény az utóbbi évek lemezeinek eszköztárát próbálja meg újragondolni, de jóval tompább, hatástalanabb módon. Itt van például a Splendor Demon Majesty, mint nyitó dal, ami jó indulattal is egy átlagos szerzeménynek nevezhető. Ha már az énekesben és hozzáállásban, borítóban vissza akartak ugrani az időben, azt megtehették volna hangzás terén is, mert ez a harsány zakatolás egy az egyben az Avatarium, sőt a Psalms For The Dead retró világát lenne csak képes támogatni, Längquistet semmiképp. Az igényes kivitelezés ellenére sem az epikus, sem a doom jelző nem érvényesül igazán, pusztán egy jó heavy metal nótát kapunk. Az Under The Ocean kezdésénél felcsillant a szemem, ugyanis vagy 20 másodpercig visszaugrottunk az időben, de a beinduló rifftenger gyorsan elhessegeti az erőteljes hangulat illúzióját a fejünk felől. A kissé erőltetett zakatolás időnként megszelídül, de az újrahasznosítás, önismétlés képzetét nem tudja kitörölni a fejemből, főként, amikor a néhány dallal később következő House Of Doom egy részét is hallani vélem benne. Megmondom őszintén, az első valóban meggyőző dal harmadikként érkezik az Astorolus – The Great Octopus képében, aminek nagyszerűsége abban rejlik, hogy okosabban hasznosít újra (lásd korábban: Embracyng Of Styx, Hammer Of Doom). Jó dalokra hasonlítani nem bűn, úgyhogy ezt az erős szerzeményekhez sorolom.
Amint kezd magára találni a The Door To Doom, rögtön megtöri a lendületet az egyébként hangulatos Bridge Of The Blind, amit vagy a lemez elejére, de inkább a végére kellett volna száműzni lezárásként, mert annak tökéletes ez a rövid szösszenet. Miután megkóstoltatják velünk, hogy Johan milyen finom dolgokra képes a hangjával, megint középtempóra váltunk és egy átlag szerzeményre a Death’s Wheel keretein belül, ami úgy közelíti meg a 7 percet, hogy nehezen képes kitölteni még azt is. A Black Trinity sem lenne túl emlékezetes, szerencsére a második felében bevállalósabb lesz és a Kruxra hajazva először bólogatásra ingerel a hallgatás folyamán, ami nem épp szívderítő tény az albumra nézve. A jó ideje meghallgatható House Of Doom a lemez csúcsteljesítménye, amit sajnos már nagyon sokat hallottam előzetesen, így csak megerősíti bennem, hogy ez bizony egy jól sikerült dal. A tétel közepén egy olyan riff található az orgonával megtámogatva, ami instant klasszikus és igazi doom esszencia, amilyenre tényleg csak ez a banda képes. Itt érződik igazán az is, hogy meglepően kevés most a végeredményen a valóban erős, megjegyezhető riff. Hivatalosan a The Omega Circle zárja a lemezt, amit kicsit félkésznek érzek. Ott van benne a lehetéség, de a furcsa, tördelt lüktetés és középtempós, epikusabb refrénje között valahogy nem működik az összhang, ráadásul megint úgy érzem, hogy ezt a dalt részleteiben már hallottam.
Nagyon nem tudott magának meggyőzni a közel 50 percével a The Door To Doom, mely előzeteseivel, címével és minden apróságával egy nosztalgiázó, de minőségi anyagot vetített előre. A helyzet ugyan nem katasztrófális, mert a zenészek és az ének hoz egy bizonyos szintet, de a dalokat illetően még sosem volt ennyire gyenge egyetlen nagylemezük sem. Még az elmúlt évek EP kiadványai is tartalmaztak néhány olyan tételt, melyek jobban megérdemelték volna, hogy albumra kerüljenek, mint az itt hallható töltelékek a 2-3 erősebb dal mellett (Death Thy Lover, Sleeping Giant, Sinister Sweet, Flowers Of Deception). Minden dalban ott a lehetőség, a potenciál, de ezúttal nem érzem őket igazán átgondoltnak, magabiztosnak, ami azért a szünet ellenére is elvárható lenne. A The Door Of Doom tehát leginkább rajongóknak ajánlott, ha ismerkedni szeretnétek az egykori legendával, semmiképp ne ezzel a produkcióval kezdjetek, mert nem fogjátok megérteni, miért is kedvelik őket olyan sokan. Egy olyan tökéletes anyaghoz, mint az 1986-os Epicus Doomicus Metallicus, vagy a Marcolinnal összehozott trilógiához (Nightfall, Ancient Dreams, Tales Of Creation) nem hasonlíthatjuk, a Robert Lowe korszak súlyát és erejét pedig csak nyomokban képes megidézni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
