The Estuary (2018)
 

  
  Az ereje teljében tündöklő ősz folyamatosan ontja számomra melankolikus hangulatának magvait, melyek megörvendeztetnek minden szabadon eltölthető percemben. Rég volt már ilyen, főleg, ha azt veszem figyelembe, hogy a 2017-es évet várakozással és panaszkodással töltöttem, miszerint nagyon kevés klasszikus fém, azon belül is kevés igazán erős doom metal lemez kerül ki a közönség elé. Néhány nagyobb név, erősebb lemez ugyan felkerült a radarra (Paradise Lost, Bell Witch, Sorcerer, Below, Procession, Hallatar), de sokkal több volt a biztonsági játék és a készülőben lévő kiadványok híre, mint a valódi meglepetések. Belegondolva, meglepetést várni alapvetően nem túl okos dolog a metal legrégebbi ágazatából táplálkozó zenekarok esetében, de akkor legalább maradandó albumokra lett volna szükség. Idén sem indult rózsásan a helyzet, de aztán elkezdtek becsorogni a küszöb alatt azok a produkciók, melyeket már régóta ígérget néhány előadó. Szeptembertől pedig sorra érkeznek a visszatérők, most például az Evoken borzolja majd a kedélyeket a hangpróbán újabb remekművével, de nem szabad megfeletkeznünk az árnyékban született és szürkeségben élő Mirror Of Deception zenekarról sem, mely ennek a színtelen, mozdulatlan világnak megkérdőjelezhetetlenül üldögél a legmagasabb trónján. Az 1990 óta létező német banda egy zseniális és méltatlanul ismeretlen trilógia (2001 – Mirrorsoil, 2004 – Foregone, 2006 – Shards) létrehozásával véste be magát a követendő zenekaraim emlékfüzetébe, melyen nem lendített nagyot legutóbbi, konkrétan 8 évvel ezelőtti A Smouldering Fire című lemezük. 2010-ben első forgácsos kommentjeim között érveltem mellettük, hogy a hosszú, kihagyott évek nem lustaság kérdése, sőt egy-egy album létrejötte emberfeletti megpróbáltatások eredménye ezeknek az egyébként teljesen hétköznapi figuráknak, akik nem a zenélésből tartják fenn magukat. Ennyi idő elteltével az ember már jogosan várhatja azt a minőséget, amit egyszer már megugrottak (sőt, már háromszor) és az idei underground visszatérők között az ő kiadványuk volt számomra talán a legjobban várt.
 

 
    Mi a fenét lehet szeretni egy, a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodó, kivénhedt és kifáradt doom metal bandában? Ezt néhány esetben nem tudnám elmagyarázni, viszont a Mirror Of Deception az a csapat, aminek esetében teljesen tisztában vagyok az okokkal. A zenekar ugyanis valóban fáradt, de egészen másképp, mint ahogy a legtöbben ezt értelmezni tudják, vélik. Ők az életbe fáradtak bele, a hétköznapi küzdelmekbe és ezt öntik zenébe immár 28 éve. Ezért pont akkora butaság ezt a hangulatot felróni nekik, mint egy black metal lemez esetében a sötétséget, tapintható gonoszságot, vagy death albumnál a kegyetlen pusztítást. A két őrökös tag, Jochem Fopp és Michael Siffermann számára a pesszimizmus és depresszió a mindennapok természetes velejárója a kezdetek óta, ezt tükrözi a zenekar minden eddigi fakó, szürés vagy monokróm borítója. A Mirror Of Deception voltaképp nem egy mezei Sabbath inspirált tömegtermék, hanem egy érzés, ami minnél kevesebbszer kerít minket hatalmába, annál hálásabbak vagyunk a sorsnak. Ennek a felfogásnak tesz teljesen eleget a The Estuary jó háromnegyed órás játékidejével, ahogy ránk hullajtja a földi életnek még az emlékét sem őrző hamuját. Ettől függetlenül a zenekar példaképei természetesen a doom legendák között keresendők, de olyan személyes jellegű, belsőséges világgal, mint a németek, nem nagyon rendelkezett egyik sem. 
    Természetesen könnyen megértem, hogy nem mindenkinek szükséglete a konkrét lélekfakítás, miért is lenne... De a csapat egyénisége és ez a fajta felfogása egyedülálló, létjogosultságuk pedig megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy ehhez milyen minőségű, értékű dalokat képesek írni, ismét más kérdés. Ahogy már írtam, három nagyszerű, melódiáktól hemzsegő, szívbe markoló lemez után némileg megakasztották magukat, ezen kellene változtatnia az új albumnak, ami nem olyan szinten, mint régen, de azért sikerült.
 

    A zenekar váza 2010-ben hosszú idő után megbomlott, Jochen és Michael új társakat volt kénytelen toborozni. Így találtak rá Hans Schwager basszerre és Rainer Pflanz (Undertow) dobosra. Ez utóbbi kellemesen hozzájárul lendületességével a lemezhez, mivel korábban thrash, death lemezeken verte a bőröket, a basszusgitár viszont épp olyan, mint korábban volt. Meg egyébként is minden... Az új tagoknak nem sok köze lehetett a dalszerzés folyamatához, mivel mind hangzásban, mind manírokban teljesen belesimul a kiadvány a zenekar majd három évtizedes történetébe. Olyannyira, hogy ha a néhány lemez dalait összekevernénk, komoly gondot okozna azok szétválogatása. Ez jó abból a szempontból, hogy előfordulnak akkora slágerek, mint korábban a Shards esetében, valamint olyan töltelék dalok, mint a legutóbbi produkción. Az átlagosan 5 perc környéki dalok sorát a jobb szerzemények kezdik, mint a rövid, de hatásos Splinters, valamint a kiadvány abszolút csúcspontja, az Orphans. Bámulhatunk alattuk ködös tájba a párás üvegen át, sétálhatunk velük belesüppedve az erősen bomlásnak indult őszi avarba, vagy megélhetjük egy kevésbé jól sikerült nap eseményeit azok valódi mélységében, egymagunkban, egy csendes szobában. A kevésbé izgalmas, átlagosnak nevezhető dalok sorát az At My Shore nyitja, aminek azért a második fele szerencsére jóval hangulatosabbra sikerült. Érdekes a megjelenő bánatos suttogások, már-már poszt metalba illő maszatolások használata, de mintha két részből állna a tétel és ez nem igazán szerencsés a végeredményre nézve. A Magnets aztán rátalál ismét a helyes ösvényre és visszatér a szívszaggatáshoz, lemondáshoz, reménytelenséghez, a bandára jellemző közönnyel karöltve. A súlyosabb, modernebb doom irányába is teszünk egy lépést utána a To Drown A King képében, az érezhetően körvonalasabb gitártámák ellensúlyozására pedig egy epikusabb refrénnel válaszolgatnak. Ezek után újfent eljátsszák, amit az At My Shore esetében, ráadásul most hosszabb kiadásban. Érdekes, hogy a két legterebélyesebb dal lett a lemez igazi gyengepontja, pedig a To Dust egész bíztatóan kezdődött, majd nem tudott mit kezdeni magával. Az albumot végül két erősebb tétel zárja, a lendületesebb, de szintén érzelemdús Divine, majd a lemez második csúcspontja, ami a banda legnagyobb pillanataira emlékeztet, az Immortal című dal.
 
 

    A németek ezúttal is stílusosan megoldották, hogy a kutya se foglalkozzon velük különösebben. Tavaly megjelent egy tömör hír facebook oldalukon, hogy készül a lemez, majd néhány hete kijött két semmitmondó teaser, pár nappal a megjelenés előtt pedig kiposztolták, hogy bejelentik és ha már ott vannak, akkor eljátsszák az új dalokat a Doom Over Vienna fesztiválon, aminek rendszeres résztvevői. Másnap reggelre pedig digitálisan elérhetővé vált az egész cucc... A hangzás megszokottan tompa, a borító ismét lehangoló, mégis gyönyörű, a zenekartagok pedig félő, hogy néhány koncert, fesztivál után ismételten visszatérnek frusztráló gondolataik és szürke világuk feneketlen mélységébe...
 
Mirror_Of_Deception_The_Estuary_2018
Kiadó:
Stílus:
doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 8.5 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Splinters
2.Orphans
3.At My Shore
4.Magnets
5.To Drown a King
6.To Dust
7.Divine
8.Immortal
Írta:
boymester
2018. november 12., hétfő, 21:05
Facebook:
Six Month Of Sun - Below The Eternal Sky (2018)
Kritika, boymester @ 2018. december 16., vasárnap, 11:24
Sorrowful Land - I Remember (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 25., vasárnap, 20:39
In The Woods… - Cease The Day (2018)
Kritika, Armand @ 2018. november 25., vasárnap, 14:03
Evoken - Hypnagogia (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 24., szombat, 20:02
Night Gaunt - The Room (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 8., csütörtök, 20:19
Koncertek
Kingmaker Tour
december 18., 20:00,
Barba Negra
Nomad lemezbemutató
december 19., 19:00,
ELLÁTÓház
III. METAL-X-MASS
december 22., 18:00,
Hemo Klub
Fekete Zaj Tél 2018
december 28.,
Dürer Kert
Christmass Blackmass IX.
december 28.,
Ti-ti-tá
ExtremeNoiseFest 2018
december 29.,
Szerencsi Rákóczi Vár
Mood
január 4.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.089 seconds to render