The Order (2018)
 

    2015 promóciós lemezei közt az egyik legnagyobb kincsnek a görög Lucifer’s Child bemutatkozását tartottam számon, mivel a zenekar régi kedvencem, a Rotting Christ úgymond mellékhajtása. Közös pont is akad George Emmanuel gitáros képében, aki ugyanazt a tipikusan görögös, eszementül gonosz lüktetést produkálja ebben a felállásban is, mint az anyabandában. A gonosz dicsőítése azonban messze túlmutat még a fő zenekaron is, így egyértelmű, hogy a folytatás értelmezéséhez sem elég egy fejhallgató vagy egy jó hangcucc, ide kérem fortyogó üstre, egy csapat kifordított kecskebőrben pózoló haverra és szanaszét szaladgáló szűzlányokra, akik azt hiszik, túlélik a lassan nyakukba szakadó éjszakát. Ahogy a debütáláson, itt sem hagy kétséget bennünk a zenekar logója és az új album borítója, nem ezt a lemezt fogják betolni elsőnek egyetlen vallásos nyári táborban sem. Pont ez az, amit Emmanuel bandája messzemenőleg túltolt a kiadványon, ami egyszer igazán bejött, okosabb, izgalmasabb és fogósabb dalokkal, az most töménynek és igencsak erőltetettnek hat.
    Gondolok ez alatt arra, hogy a sokadik dalban elhangzó, kórusban előadott kántálások rettentően fárasztók, pedig egy lemezen egyetlen „krucifixtus-szifilisztusz-bugylibicskusz” is bőséggel megteszi a hatását. Hitelességet tekintve azzal sem törődnek túl sokat, hogy az első lemez címét is szolgáltató wicca vallásnak nincs túl sok köze a sátánizmushoz, nem hisznek sem mennyben, sem pokolban. Még akkor sem, ha a boszorkányságból, ősi rituálékból átemelt szertartási elemeik, vagy a pentagram gyakran szerepel náluk. Az 50-es évek óta létező, nem hivatalos, de egyre több embert csábító vallás ugyanis két istent tart valósnak, egy név nélküli Urat és párját, az Úrnőt, akit a természet legfőbb elemei is szolgálnak (tűz, víz, föld, levegő). A vallásnak annyi ágazata született már, mint égen a csillag (sok országban gyakorlatilag nem egyházként, hanem az interneten terjed és mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja), de mind az ősiség, a természet erejét hirdeti azzal a legfontosabb szlogennel, hogy ami nem árt neked, nem árt másoknak, azt nyugodtan megteheted. Az angliából indult eredeti vonal a boszorkányokra a természetgyógyászat ajándékaként tekint, a különböző nemzetek pedig hozzáadták saját múltjuk jelképeit, hiedelmeit bármiféle keresztény, vagy épp keresztényellenes hozzáállás nélkül. Ezek után nem kicsit tűnik viccesnek a zenekar bármelyik vértől tocsogó videója és a zenekar pózolása mindenféle emberi vagy állati maradvánnyal, szintén sok piros festékkel. Elvek tehát nincsenek, marad viszont a zene, ami most is elég szórakoztatóra sikerült. A The Wiccan lemezhez képest, amin azért bőven voltak tradicionálisabb megoldások, most még modernebbül szól a kiadvány, néha már-már indusztriális robotikával, gépiességgel meghintve.
 
 
 
    Színházi előadást kapunk, sőt, inkább cirkuszit, a világ legjobb akrobatáival, tűznyelőivel, de a viktoriánus kora beli, nagy népszerűségnek örvendő torzszülöttek mutogatása is újra divatját éli a zenekar produkciójában. A felállás maradt ugyanaz, mint ami 2015-ben stabilizálódott, Emmanuel felel a brutális gitárhangokért, Stathis a basszusért, de ő a dalszerzésből is bőven kiveszi a részét. Nick Vell a debütálás előtt véglegesült a dobok mögött, teljesen megérdemelten, végül pedig marad Marious Dupont, akit a 2002-től működő Karma Violens nevű metalcore hordából varázsoltak elő maguknak, mint nyuszit a kalapból. Érdekesség, hogy az enciklopédián nem szerepelt korábban ez a banda, viszont most már megtalálható és a core korszakot gyorsan elfelejtve Marious vezetésével elkezdtek black metal felé kacsintgató zenét játszani... Dupontra alapozva ezt egyébként bárki megteheti, mert félelmetesen változatos az ipse, míg a többiek ügyességi mutatványaikkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ő a show mágusa, illuzionistája. Hörgéstől a károgásig a skálája teljes mértékben le van fedve, olyan átéléssel és erőszakkal fűszerezve, hogy hiába tudom, amit látok-hallok csak trükk, akkor is áll a szőr a karomon kitartott hangjatól, suttogásától, fröcsögő kántálásától. 
 

 
     Marious vokálja mellé természetesen csatasorba áll az egész kompánia, mivel nincs rituálé kórusban énekelt átkok szórása nélkül. Ehhez a kórushoz csatlakozott egy igazi görög black metalos nagypapa is, Alexandros Antoniou, művésznevén The One, aki a 90-es évek elején csöppent bele a balkáni fekete fém undergroundjába. Elég sok jó lemezen működött közre önálló projektjei mellett basszusgitárosként (Macabre Omen, Razor Of Occam, Scythian, Lvcifyre) de igazi erénye mások támogatása, felkarolása volt. Jelentős szerepet vállalt például a Demonion Productions és ISO666 Releases megalapításában, ahol olyan bandák első próbálkozásait hozták ki kazettákon, mint a Varathron, Keep Of Kalessin vagy a legendás orosz Forest. A lényeg, hogy jelenléte nem oszt-szoroz, pusztán némi elismerést kapott a múlt a jelen generációtól, ami azért szép dolog. A Lucifer's Child tehát minden újkori extrémitása mellett tisztában van a gyökereivel, ez éppúgy átjön a dalokon, mint a modern megoldások. Talán pont ez a kettősség, a black metal ősi sötétsége és hangulata, valamint a friss megszólalás teszik olyan hallgathatóvá, szerethetővé az élmezőnyben jegyzett görög csapatokat. Ezt a vonalat számomra elsősorban a Rotting Christ fejlesztette a tökéletességig, de az árnyékukban felemelt fejjel létezhet még jó néhány csapat, köztük a Lucifer's Child
 
 
    A hálón kutakodva most tűnt fel, hogy a legtöbb metal oldal kb. most fedezte fel magának a zenekart, mert jól megszórták őket mindenféle pozitív kritikával, én azonban negatívumokat is kénytelen vagyok megemlíteni. Ugyan jó lemez a The Order, de a The Wiccanhoz képest dalszerzés terén valamivel gyengébben teljesít. Messze nincsenek rajta akkora slágerek, mint például az előd címadója és a banda nevét viselő Lucifer's Child, amelyeket képtelen vagyok nem maximum hangerőn hallgatni a mai napig. Ugyanakkor már ott feltöltődtem a kántálásokkal és kórusokkal, amik itt már elcsépeltnek, ötlettelenebbnek tűnnek, de lehet, ha fordítva jelenik meg a két album, akkor másképp gondolnám. Itt például a gyors, tökölés nélküli nyitány, a Viva Morte vastag hangzása és szélvész tempója gyorsan eltelít töménységével, ami után nem túl szerencsés a címadó The Order újfent kántálós refrénje, hiába a tempóváltások, szólók és változatos vokál, egyszerűen már érdektelenné tud válni. A Fall Of The Rebel Angels önmagában hallgatva zseniális, az előzmények után pedig újfent tömény és fárasztó. Kicsit későn érkezik a pihentető Through Fire We Run akusztikus nyitásával, fokozatos építkezésével, ami után ismét darálás következik a lemez végéig. Nem véletlen, hogy a mágia, a felemésztő sötétség egyedül a záró Siste Farvel képében tudott maradéktalanul magával ragadni a lassulásnak köszönhetően. 
    Elemi hangulatot, sötétséget ne keress, mert nem fogsz találni a The Order esetében, de egy Rotting Christ hiányérzetet tompító extrém metal kiadvány büszke tulajdonosává tehet. 
 
 
Lucifers_Child_The_Order_2018
Kiadó:
Stílus:
black metal
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Jó
Dalok:
1.Viva Morte (04:56)
2.The Order (04:58)
3.Fall of the Rebel Angels (05:07)
4.Through Fire We Burn (08:19)
5.El Dragón (05:35)
6.Black Heart (03:46)
7.Haraya (04:56)
8.Siste Farvel (06:46)
Írta:
boymester
2018. november 16., péntek, 06:18
Facebook:
In The Woods… - Cease The Day (2018)
Kritika, Armand @ 2018. november 25., vasárnap, 14:03
Embrace Of Thorns - Scorn Aesthetics (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 17., szombat, 11:43
Varathron - Patriarchs Of Evil (2018)
Kritika, boymester @ 2018. november 15., csütörtök, 18:01
Sorcier Des Glaces - Sorcier Des Glaces (2018)
Kritika, boymester @ 2018. szeptember 18., kedd, 16:24
Mare - Ebony Tower (2018)
Kritika, boymester @ 2018. szeptember 8., szombat, 13:51
Koncertek
Kingmaker Tour
december 18., 20:00,
Barba Negra
Nomad lemezbemutató
december 19., 19:00,
ELLÁTÓház
III. METAL-X-MASS
december 22., 18:00,
Hemo Klub
Fekete Zaj Tél 2018
december 28.,
Dürer Kert
Christmass Blackmass IX.
december 28.,
Ti-ti-tá
ExtremeNoiseFest 2018
december 29.,
Szerencsi Rákóczi Vár
Mood
január 4.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.069 seconds to render