The Atlantic (2019)

 

A Savatage The Wake of Magellan című mesterműve óta vonzódom a viharos vizeken hánykódó, tépett vitorlás hajót ábrázoló borítókhoz. :D
Reménykedem benne, hátha valami hasonló jóságot rejtenek, mint amilyen a Magellan.
Persze tudom, hogy az egy egyszeri és megismételhetetlen album, de mégis kíváncsian figyelem a hasonló koncepció alapján készült borítókat.
Direktbe azért nem kutakodom ilyesmik után, de rendre belefutok a "hajós tematikába”.
Legutóbb ráadásul egy olyan csapat legújabb lemeze kapott ilyen külcsínt, akik még stílusilag is rokoníthatók Oliva-ékkal.
Lévén az Evergrey is progos power metalban utazik, csak ők a mélabús vonalat favorizálják, ellentétben a Savatage Queen hatásokkal átitatott muzsikájával.
Már az előző Evergrey korong is vizes témájú volt, a friss, The Atlantic címre keresztelt opusz szintén konceptalbum és egyenesen Atlantisz-ba kalauzol minket.
Mégha csak átvitt értelemben is…

Tom Englund zenekarvezető előzetesen úgy nyilatkozott, hogy talán az eddigi legsúlyosabb lemezüket készítették el a The Atlantic képében.
Ebben lehet is valami, ugyanis végig érezhető egyfajta sötét, vészjósló hangulat, illetve zeneileg sem épp könnyed az összkép.



A szonár hangjaival indul a The Silent Arc, ami kb. addig csöndes, míg be nem csatlakoznak a mélyre hangolt, horzsoló gitárok.
Vagyis kb. 15 másodpercig…
Majd érkezik Tom jellegzetes orgánuma, a rá jellemző nyomorúságos dallamvilággal.
Nem egy hangszálakrobata a fickó, de annyira jól hozza a hangszínével és dallamvilágával ezt a szomorkás hangulatot, amit rajta kívül nagyon kevesen tudnak ilyen színvonalon!
A gitárszólókat pedig ezúttal is szépen felosztották egymás között Henrik Danhage bárdistával.
Mindig is szimpatikus volt nekem az Evergrey-ben, hogy nem csupán virgáznak a mindenkori gitárosaik, hanem képesek dallamos, szépen felépített, lassan nyíló, gilmour-os ujjgyakorlatokra is.
Szerencsére ezen a lemezen is kapunk jó pár ilyen szólót!
A Weightless-ben is iszonyat mód meg tudnak dörrenni a héthúrosok, már-már kései Nevermore típusú riffekkel operálnak a srácok!
A lazább, kütyükkel is megbolondított verzékben is hatásosan hozza magát Englund Mester, hogy aztán egy roppant fogós refrénnel koronázza meg teljesítményét.
Ugye nemrég már nem csak az Evergrey frontembere, hanem ő váltotta egyik kedvenc énekesemet, Ray Alder-t a Redemption-ben.
A szintén prog. power banda tavalyi lemezén már ő énekelt és bizonyította, hogy nem csak az Evergrey-ben használt orgánum, dallamvilág megy neki, mégis azt kell mondjam, hogy számomra sokkal meggyőzőbb anyazenekarában, mint a Redemption-ben.


Az All I Have minden bizonnyal az eddigi legsúlyosabb Evergrey szerzemény!
Legalábbis bizonyosan egy azok közül.
Jót tesz neki ez a lassú tempó, a gitárok így még gyilkosabbak, a dob még erőteljesebb, a gitárszólók még hatásosabbak.
Az a refrén meg…
Esszenciális Tom Englund!
Zseniális nóta, talán ez az abszolút kedvencem a lemezről.
Szintén bravúros az A Secret Atlantis, aminek a refrénje már-már heroikus.
Dallamvilág szempontjából kissé szokatlan is Englund-tól, de nagyon is működőképes!
Sőt, én még díjazom is atipikus voltát, hisz ezzel valami újat tudtak mutatni!
A The Tidal rövid, instrumentális szintetizátoros merülése feloldásként, pihenőként is szolgál az első négy súlyosság után és a következő öt tétel előtt.
Merthogy az End of Silence-szel folytatódik a masszív "lelkifröccs”!
Ez a dal például a csapat korábbi időszakára jellemző progos, játékos, váltott szólós középrészt is tartalmaz.



A Curents a lemez slágere, magán hordozza azt a jellegzetes, hűvös, skandináv stílust/életérzést, a ritmusszekció parádésan szól, a gitárszólók pedig lenyűgözőek.
Tom melódiái meg rögtön rögzülnek!
Nagyon hatásos a dob+ a basszus, plusz a zongora a Departure elején is.
Az ének és az akusztikus gitár becsatlakozásával még varázslatosabbá válik a nóta, egyáltalán nem hiányoznak innen a zúzós gitárok.
Ezt szerencsére Englund-ék is így gondolták és az elektromos gitár csak színesítő jelleggel bukkan fel, szinte végig megmarad a dal lírai jellege.
Jólesik az ember fülének, lelkének!
A levezető tengermoraj és sirályhangok pedig kísértetiesen hasonlítanak, a The Wake of Magellan-on hallhatókhoz!
Mindez átfolyik a The Beacon-be, aminek a szinti és tördelt gitárok uralta verzéi aranyat érnek, de a refrénje sem piskóta!
Végezetül elégedetten süllyedhetünk el "ebben az óceánban”, mint ahogy tette azt a legendás Atlantisz is.

Egy ilyen, alapvetően erős diszkográfia birtokában Atlantiszéhoz hasonlóan remélhetőleg az Evergrey legendája sem fog a feledés homályába veszni!
Mindenesetre ez a sorrendben 11. nagylemezük elég felejthetetlenre sikeredett!


Evergrey_The_Atlantic_2019
Kiadó:
Stílus:
Modern, melankolikus prog. power metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Igényes
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.A Silent Arc (07:47)
2.Weightless (06:41)
3.All I Have (06:15)
4.A Secret Atlantis (05:30)
5.The Tidal (01:06)
6.End of Silence (04:45)
7.Currents (05:29)
8.Departure (06:30)
9.The Beacon (05:23)
10.This Ocean (04:30)
Írta:
oldboy
2019. február 16., szombat, 12:42
Facebook:
Evergrey - The Storm Within (2016)
Kritika, oldboy @ 2016. október 1., szombat, 10:23
Evergrey - 2007-01-12
Koncertbeszámoló, crestfallen @ 2007. január 19., péntek
Evergrey - Monday Morning Apocalypse (2006)
Kritika, Dolmen @ 2006. augusztus 17., csütörtök
Evergrey - Recreation Day (2003)
Kritika, Philosopher @ 2005. október 3., hétfő
Evergrey - The Inner Circle (2004)
Kritika, Philosopher @ 2005. október 3., hétfő
Koncertek
Gothoom Open Air Fest 2019
július 20.,
Gothoom Open Air
Necrophobic, Sin of Kain, 1914
július 21., 19:30,
A38 Hajó
Rocklegendák Mezőkövesden 2
július 21.,
Kavicsos-tó és Szabadidő Park
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.044 seconds to render