The Black Powder (2019)

    A 70-es években a Black Sabbath zenébe öntötte a munkás emberek pesszimizmusát és erővel ruházta fel, a 80-as évek pedig ennek az egyvelegnek a nyakába öntötte a spiritualitást és okkultizmust, létrehozván és véglegesítvén a tradicionális doom metal aranyszabályait. Nem heavy/doom, nem epikus doom, hanem a nagybetűs fajta, aminek kevés művelője volt és van is a világon, de szerencsére a meglévő kiválasztottakra kevés okunk lehet panaszkodni. A történet tehát egy olcsó cigaretták füstjébe burkolódzó kocsmában vette kezdetét, ahol a legizmosabb köpetet is pillanatok alatt magába szívta a korhadt hajódeszka és a vastagon felgyülemlett porréteg. A munkások kérges tenyerükben örömünnepként, megváltóként szorongatták napjuk fénypontját: egy pohár jéghideg, vizezett sört, hogy lélekben felkészüljenek az otthonukban rájuk váró családtagok sóvárgó pilantásaira, a világot még messze nem értő gyermekek kérdő tekintetének kereszttüzére. Az egyszerű, szótlan férfi, aki kívülről egy darab kő, belül pedig a soha ki nem élt fájdalom ma már egyre inkább háttérbe szorul a nőiesedő világban, ahol a fiatalok az alacsonynak tartott fizetési ígéret miatt nem vállalják el első álláslehetőségüket és anélkül akarnak már a nyugdíjra gyúrni a nyaralás mellett, hogy életükben egy órát dolgoztak volna. Persze szellemi munkát végezvén én is könnyen beszélek, de a ritkuló faj utolsó tagjai közt tartom számon apámat, akinek gyakorlatilag tisztára moshatatlan, az élet koptatta tenyere láttán nem jut eszembe más, csak mélységes hála és tisztelet, hogy ennyit dolgozott a családjáért.



    Ennek a férfi típusnak a zenei leképezése nem lehet más, csakis a vegytiszta, tradicionális doom, melynek képviselőit könnyedén meg tudom számlálni bármiféle szelektálás nélkül is. Az illusztris névsorban a Saint Vitus, a Pentagram, Count Raven, Cathedral, Blood Farmers és Reverend Bizarre zenekarok előkelő helyen szerepelnek, hogy a kritikám tárgyául szolgáló Lord Vicarnak szinte mindegyikkel van valamilyen kapcsolódási pontja, az pedig rögtön elvárásokat támaszt a projekttel kapcsolatban. A bandát 2007-ben, még a reverendások búcsújakor hozta össze Kimi Kärmi gitáros (más néven Peter Vicar), mintegy utánpótlás gyanánt, de szóló terveit már régóta dédelgethette, ugyanis a megalakulás után egy évre már ki is adta a Fear No Pain című anyagot. A bandává éréshez természetesen megfelelő társakra is szüksége volt, a kiválasztásnál pedig alap feltétel lehetett a műfaj iránti elkötelezett hűség. Így került képbe Chritus, azaz Christian Linderson énekes, aki szerintem tökéletes választás erre a szerepkörre, még akkor is, ha egyeseknek nem elég „kifinomult” a művészete. A titka szerintem pont ebben rejlik, mivel tökéletlen előadásmódja, Ozzys felhangjai ki nem mondott szavakat, gondolatokat rejtenek magukban, ami megint csak illik ahhoz a réteghez, amit képvisel.  Chritus a kedvenc Count Raven lemezemmel kezdte a pályafutását és többször is tiszteletét tette a csapatnál, de hallhattuk őt Saint Vitus lemezen is (C.O.D.). A Lord Vicar mellett saját zenekarral is üdvözíti a végzetet Goatess című csapatával, aminek szintén remek lemezei vannak.



    A pofonosztó basszustémák lepengetéséért sokáig az amerikai Jim Hunter volt a felelős, aki a While Heaven Wept és a jóval ismeretlenebb (épp ezért előbb-utóbb kritika elé kerülő) Revelation nevű doom legendában mutatta meg a tudását, ám az új anyagra a jóval ismeretlenebb Rich Jones vette át a helyét. A dobok mögé Gareth Millsted ült elmozdíthatatlanul, akinek energiája death metal gyökerekből táplálkozik. Élőben persze rendesen kihasználja a Lord Vicar ismerettségeit, hiszen gyakran tűnnek fel a színpadon egy-egy szám erejéig a nagy nevek képviselői.


    Mivel még nem volt ismertető egyetlen anyagukkal kapcsolatban sem, ezért tartok egy gyorstalpalót: Fear No Pain címmel jött tehát a debüt, ami egy érett bandát mutat, valamint egy új megjegyezendő nevet, amit érdemes tudnia a doom metal kedvelőinek (nálunk bezsebelt egy HP-elsőséget). Kicsit megosztóbb lett a Signs Of Osiris, ami egyesek szerint gyengébb, mint a bemutatkozás, mások szerint zseniális, én utóbbi tábort erősítem. Három évvel ezelőtt jött az egyetlen dalos, de szerencsére darabokra tördelten is meghallgatható Gates Of Flesh, ami grandiózus vállalkozás volt, de a korábbi monstrumokhoz képest tényleg fáradtabb, indokolatlanul elnyújtottabb volt. Kellett a pihenés...



   ...hogy ismét megjárhassuk velük a poklot. A friss The Black Powder ugyanis méltó anyag a csapattól minden tekintetben. Az album egy pózerriasztó monstrummal nyit, ami a türelmetleneket visszaküldi egy djent blogra turkálni, ez a 17 perces Sulphur, Charcoal And Saltpetre, mely pont olyan hosszal bír, hogy a munkahelyemről kilépve kitartson hazáig. Az Osirist megidéző finom gitárjátékkal kezdünk, amibe aztán bepofátlankodik egy gonosz kis basszus, amiből idővel egy erős riff is kerekedik. Chritus dohányos, piás hangja kezdetben elfojtja azokat a bizonyos érzelmeket, dióhéjba rejti a haragját és szenvedélyét, ám kitöréskor úgy szórja a tüskéit, mint az Enceladus gejzírjei a jégkristályokat az akadájtalan, légüres térbe. Remek dal nagyszerű témákkal és szólókkal, kizárólag beavatottaknak. Lord Vicar mércével mérten egyértelműbb, befogadhatóbb módon működik a folytatásban a Descent, ami egy kellemes, mélabús doom metal sláger, de még ennél is jobb a Word Encircled, ahol ismételten közelebb kerülünk egy fokkal a már-már középtempónak gúnyolható sebességhez. Ugyan nekem nem volt különösebb gondom a Gates Of Flash anyaggal a hosszán kívül, azért az feltűnt, hogy a korábbiakhoz képest elég sok a heavy metalos lüktetés, ezt most ismételten kigyomlálták a végeredményből, csak nyomokban fordul elő. Rövidsége ellenére (5 perc) többször hallgatós volt a Levitation, az abszolút kedvenc pedig a The Temple in the Bedrock lett sokadik nekifutásra is. A nehezedő ólom súlyokon a teljes mértékben Sabbathra hangolt Black Lines könnyít kicsit játékosságával, hard rockos riffjével, az egyetlen eddigi klipes dal, az Impact pedig a legrövidebb szerzeményként dübörög el mellettünk. Simán el tudom képzelni, hogy valaki nem ismeri a bandát és ez alapján a dal alapján berendelte a lemezt valami retró hard rock cuccra számítva...az bizony néz majd nagyokat.



  A gyorsulás most sem tudott meggyőzni még ebben a kis időben sem, de szerencsére a lemez végére visszatér a mélységes depresszió, melyben megállíthatatlan természeti csapásként örvénylenek a lassú riffek. A nem túl bizalomgerjesztő című, akusztikus Nightmare után a kiadvány második csúcspontjával zárunk, ez az A Second Chance, aminek csak a címe szerint van második esély. Szintén lement párszor, de Chritus hangjának megjelenésekor még mindig libabőr...
    Tisztában vannak vele a zenészek, hogy kinek, kiknek játszanak és milyen elvárásoknak kell eleget tenniük, mással nem igazán foglalkoznak, úgyhogy ha életedben nem hallgattál végig elejétől a végéig egy Reverend Bizarre vagy Vicar anyagot, akkor nem feltétlenül ezzel kezdeném a doom irányába történő első lépéseket... A rajongók viszont maradéktalanul elégedettek lehetnek, a The Black Powder ismét a megkérgesedett, kiszáradt szívek felszínét kapargatja olyan kérdéseket feltéve, amire életünkben nem kapunk, kaphatunk választ...



Lord_Vicar_The_Black_Powder_2019
Kiadó:
Stílus:
tradicionális doom metal
Értékelés:
 
Pont
: 9 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Sulphur, Charcoal and Saltpetre (17:16)
2.Descent (08:09)
3.World Encircled (06:36)
4.Levitation (04:58)
5.The Temple in the Bedrock (08:00)
6.Black Lines (06:52)
7.Impact (02:59)
8.Nightmare (04:03)
9.A Second Chance (10:42)
Írta:
boymester
2019. április 29., hétfő, 20:17
Facebook:
Armand 2019. április 30., kedd, 16:15
Armand
Csatlakozott:
2016. május 7.
Hozzászólások: 149
En megadom neki azt a + 1 pontot! Olyan ez az album mintha Jézussal járnánk meg a poklot, és közben fagyiznánk.
Koncertek
Gothoom Open Air Fest 2019
július 20.,
Gothoom Open Air
Necrophobic, Sin of Kain, 1914
július 21., 19:30,
A38 Hajó
Rocklegendák Mezőkövesden 2
július 21.,
Kavicsos-tó és Szabadidő Park
FEZEN Fesztivál 2019
július 24.,
MÁV Pálya
Neurosis, Yob, Negative Approach, Kowloon Walled City
július 24., 18:30,
Akvárium Klub
Iggy Pop, Cruel Hearts Club, Black Bartók
július 24.,
Budapest Park
továbbá
© 2001-2019 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.093 seconds to render