Silencer
Death - Pierce Me

(Prophecy Productions • 2001)

Morcos

2023. március 12.

2

Pontszám

9.5

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Talán nem sok híresebb kiadvány létezik a DSBM (depressive suicidal black metal) világában, mint a svéd Silencer máig egyetlen megjelent lemeze, a Death – Pierce Me. Eleve az irányzat egy meglehetősen nehéz témával foglalkozik, ami nem egy esetben a hangzás tekintetében is egy igazán kihívást jelentő formában ölt testet. Azonban amit ez a lemez kínál sokkal több egy letargikusan vánszorgó, egy összetört szív sikolyaival átitatott disszonáns díszkomfort-járatnál (mint, ahogy ez a legtöbb modernebb kiadványra igaz). Nem, ennél sokkal többről van itt szó. A Death – Pierce Me egy szelet a metál történelmében, egy olyan szerzemény ami egy mély, sötéten tátongó nyomot hagyott maga után a zene világán.

A Death – Pierce Me történeti jelentőségéhez hozzá tartozik egy legenda, amely a leírhatatlan sikolyokat, öklendezéseket és egyéb hátborzongató hangokat szolgáltató rejtélyes múltú Nattramn-hoz kötődik. Röviden összefoglalva, a vokalistát állítólag nem sokkal a lemez felvételeit követően pszichiátriai intézetbe zárták, s történetesen ez vezetett a banda feloszlatásához is. Eme egyedüli Silencer lemezt egyébként mindösszesen hárman játszották fel. Nattramn szolgáltatta a vokált, és Leere játszott gitáron, basszusgitáron és szintetizátorokon (aki a banda felbomlását követően a műfajban szintén híres Shining-ben gitározott egy rövid ideig), s a páros nem mással egészült ki, mint Steve Wolz-cal (Bethlehem, Imperia stb.), aki a dobokért volt felelős.

Érdekes, hogyha az album műfaji besorolását szeretnénk megejteni, akkor a DSBM megnevezés nem elég korrekt. Így a jelenből kitekintve, manapság ha a black metal ezen vonalára gondolunk akkor általában kissé vontatott, erősen a disszonanciákra épülő zenére gondolunk, ami nagyon gyakran hosszasan elnyúló, bágyadt, repetitív, hideg érzelmekkel teli darabokat foglal magában. Ezen a lemezen azonban eme általános elemeken kiemelkedően változatos gitártémákat halhatunk, amelyen a szokványos tremolókat számos különféle stílusú riff kíséri, mint például a torzítás nélküli melankolikus ambient dallamok pl. Sterile Nails and Thunderbowels-ben, de akadnak egész death metal-t idéző riffek is a Taklamakan c. szám második felében. Ezenfelül ezen korong sokat hozzátett a későbbiekben az ambient szerepének “mélyítésében” a DSBM-en belül – itt elsősorban a szintetizátorok használatára gondolok. Példának hoznám a The Slow Kill in the Cold-ban rögtön a szám elején megszólaló szintetizátorokat, amik nagy szereppel bírnak a kívánt sötét, temetőies és kísérteties légkör megteremtésében. Hasonló módon szólalnak meg szintetizátorok a gitárokon megszólaló dallamokba csomagoltan, az I Shall Lead, You Shall Follow c. tételben is, furcsa módon “lassítva” a tempósabb részeket, és tovább mélyítve a tudatunkig áthatoló sötétséget.

A lemez progresszív voltát a jó ízléssel felépített, dinamikus és tempóváltásokban gazdag ritmikai szerkezet is megerősíti, ami véleményem szerint nagyban hozzájárult az album legendás státuszának eléréséhez. Ám talán az abszolút “hab a tortán” Nattramn bizarr, gyötrelemmel teli sikolyai, amik a világon egyedülálló módon szólaltatják meg egy vélhetően pszichózison átesett személy agóniáit. Ez a rendkívül magas hangfekvésű, károgásba alig áthajló vokál elsőre mindenki számára elrettentően hat, s kifejezetten nehézzé teszi a hallottak megemésztését. Vélhetően azért, itt mert érezni lehet, hogy itt nincs semmi színlelés mögötte: borzongatóan valós. A legtöbb érdeklődőt biztosan ez a faktor tántorítja vissza az albummal való kísérletezéstől, de saját tapasztalatból tudom mondani, hogy mindezek ellenére, a Death – Pierce Me egy nagyon izgalmas album, ami idővel képes magába szippantani a hallgatót.

A DSBM eme klasszikusa egy zeneileg kiváló, hangulatában viszont félelmetes és nyomasztó darab, ami a hozzá kapcsolódó bizarr háttér-információk ellenére egy időtlen alkotás ami lehet, hogy nem mindenki ízlésével kompatibilis, de mindenképp egy különleges kiadvány.