Valahol távol, a nagytestvéreknél a téli hidegben pár orosz fiatal elhatározta, hogy tüzet gyújtanak elvtársaik szívében, méghozzá a svédek által világra hozott melodikus death metál segítségével. Egyéni véleményem, hogy a stílust utolérte a nu metált is elkaszált végzet, miszerint olyan sablonokba zárta magát, amiből nem lehetett újító szándékkal kiszabadulni. Persze nincs lefutva a kör, majd jönnek a minőséget hozó, nosztalgiázni vágyó bandák még később is, de a stílus túlvan fénykorán.
Ebbe az állóvízbe hajítanak követ az oroszok, legalább is hajítanának, ha találnának, de nincs mivel dobálózniuk… A zenekar 2004-ben alakult, első demójuk 2005-ben látott napvilágot, a debütálás pedig 2010-ig váratott magára, nem túl nagy visszhangot kiváltva a tömegekből (Fidus Achates). A tagcserék és multi hangszeres megoldások miatt a fiúk koncertezéssel sem mulatták az időt, hogy felvett hanghordozóikat népszerűsítsék, úgyhogy ez egy újabb debütálás is lehetne. A kitartó főkolompos neve Vadim „Sad” Nalivaiko, aki a gitárokért és az énekért felel, stúdióban kisegíti Kirill „Kirk” Kulinitchev basszusgitáron, Viktor Reshetnikov pedig a dobokért felelős. Szavaim talán becsmérlőnek hatnak a munkásságukat illetően, de azért nem olyan vészes a dolog. Egyetlen nagy probléma van igazán, mégpedig az eredetiség hiánya. Itt egy kis Children Of Bodom nyúlás, amott pár In Flames riff. Nem szégyen a már említett sablonok miatt hasonlítani valamire, de ez már kicsit túlzás. A hangzás elég bivaly, modern, ahogy kell, a hangszeres tudásra sem lehet panaszunk, de a lemez célközönsége immáron le is szűkölt olyan hallgatókra, akik annyira odavannak a választott stílusért, hogy a kedvencek rongyosra hallgatása mellett szívesen elmélyednek a másodvonal szépségeiben. Mert vannak szépségek, méghozzá pár dal formájában!
A kezdő The Explorer remek riffekkel nyit, a nyúlások mellett is hangulatosnak, erősnek mondható, a példaképeknek sem válna szégyenére a dal. Már itt megkapjuk azokat a tempóváltásokat, rövidebb groove-okat, amikkel próbálták élvezhetőbbé, változatosabbá tenni a dalokat. A folytatásban a When Truth and Knife Unite várja az érdeklődő füleket, természetesen az újdonság bármiféle megnyilvánulása nélkül. Sikerült azonban egy erősebb szólóval ellátni a dalt, hogy emlékezetesebb maradjon. Az összesen 8 dalt tartalmazó lemezen harmadikként máris instrumentális tétel jön, ez pedig a Rain Imprints. Szép, szinfonikus, gitáros holmi, csak azt nem tudom, minek. A Beware the Dreamer ismét gyorsan elsuhant mellettem, a végére már idegesítő volt a reszelőre emlékeztető ének, a dalból nem maradtak még emlékfoszlányaim se. A The Last Drops of Sanity a lemez „kötelező lassú” dala, középtempó, kellemesen melodikus dallam, egy bomba refrénnel jó lehetett volna, de ezt nem kapunk. Mielőtt teljesen kétségbeestem volna, jött a From Misery to Purpose, ami nem váltja meg a világot, de legalább hangulata van. Gonosz kis húsdaráló dal, a nyitás után talán a legerősebb szám ebben az alig fél órás játékidejű műben. Persze, egy jó dal után mi más következhetne, mint az In Memory Of, ami egy zongorás instrumentális tétel, de minek? Jó tulajdonsága is akad, méghozzá, hogy rövid. A My Butterfly zárja az albumot, amit már töltelékdalnak érzek itt a végén, de azért tisztességes iparos munka ez a dal is. Riff, monoton reszelős ének, elfogadható szóló és már le is járt az oroszok második nekifutása. Eredetiséggel, több és jobb dallal fussanak neki legközelebb, ha lesz olyan, mert azért nem botkezűekből áll a társaság.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
