Vannak az embernek kedvenc stílusai, és azon belül is kedvenc csapatai. Nekem az egyik kedvencem a dallamos, vagy ha úgy tetszik göteborgi (Gothenburg-ból indult az irányzat hódító útjára) death metal. Ez a stílus egyesíti a klasszikus death metal brutalitását és intenzitását a dallamos heavy metal hatásaival, létrehozva egy különleges és könnyen felismerhető hangzást. Az olyan alapítók, mint a  At The Gates, az In Flames, a Dark Tranquillity vagy a Carcass a mai napig heti szinten pörögnek a lejátszómban. A stílus a kilencvenes években virágzott, jobbnál jobb lemezek születtek a többi csapat műhelyében is (pl. Arch Enemy, Hypocrisy, Edge Of Sanity).  Csodálatos időszak volt ez, ahol még a másodvonalban is olyan csodák születtek, mint a svéd Gates of Ishtar zseniális hattyúdala, az At Dusk and Forever.

Hogy aztán pontosan mi történt, azt nehéz megfogalmazni, de úgy vélem a dallamos death az egyik olyan stílus, amit az anno megkezdett út eredeti értelmében, sikerült kimaxolnia a stílusalapítóknak és a csapatok első hullámának. Minden irányba elment mindenki a falig. Bár ezután is születtek jó/kiváló lemezek, már nem tudták megidézni a virulens első korszakot, ami számomra véget is ért a Dark Tranquillity zseniális Damage Done és az In Flames kísérletező, de szintén megkerülhetetlen Reroute to Remain alkotásával.  

Aztán csodák csodájára a vérfrissítés egy teljesen más közegből, Amerikából érkezett. Ekkor, az olyan hardcore közeli zenekarok, mint a Darkest Hour, az Unearth (a Zombie Autopilot a legjobb In Flames nóta, amit nem ők írtak), az As I Lay Dying, a Himsa vagy a Shadows Fall friss vért pumpáltak a stílusba. Emellett Európában is rengeteg király zenekar volt, példának okáért a Heaven Shall Burn. De elég csak kicsiny hazánk fiainak, a Bridge To Solace-nak csúcslemezét a Of Bitterness and Hope-ot (a Gothenburg cím elég árulkodó) meghallgatni, ami szintén az egyik gyöngyszeme a korszaknak. Nem mondom, hogy nem tűnnek fel azóta is rendkívül király új csapatok (pl. Obsequiae), de azért ritka. Ami viszont örömteli, hogy a régi nagyok is újra kiváló formában vannak lemezen (Arch Enemy, In Flames, Dark Tranquillity, de én ide veszem a több helyről verbuválódott The Halo Effect-et is).

A stílus rajongóinak tehát ünnap nap volt az alkalom, mivel három nagy múltú melodeath csapat is színpadra lépett az este. A koncert helyszínéül szolgáló Barba Negra csordultig telt, ami nem is csoda (ekkora tömeget utoljára a visszatérő Pantera koncert első napján láttam). A három zenekar külön-külön is nagyszínpados banda, az In Flames pedig 10 éve nem volt nálunk, a nagy népszerűségük ellenére sem.

Az estét a Soilwork nyitotta, akik szintén kivették a részüket anno dallamos death tortából. Bár a korai lemezek után a csapat egy modernebb irányba kanyarodott, az A Predator’s Portrait, a Natural Born Chaos, vagy a már más stílusban fogant, de szintén zseni Figure Number Five szintén csúcs lemezek. A későbbi munkásságukkal nem vagyok egészen naprakész, viszont minden újabb albumukon is találtam kedvenceket. Az utolsó, 2022-ben megjelent Övergivenheten-et pedig rengeteget hallgattam. A csapat kiváló formában volt, a set pedig nagyrészt az újabb szerzeményekből állt. Számomra az abszolút csúcspontot a Distortion Sleep jelentette. Bár a jelenkori Soilwork nem feltétlenül az én zeném, élőben igen jó volt látni Björn „Speed” Strid-éket.

A másodikként érkező Arch Enemy igen gyakori vendég az utóbbi időben, különböző magyar színpadokon. A csapatot anno még az Amott testvérek alapították, miután Michael Amott elhagyta a Carcass-t.  Töredelmesen bevallom, hogy az Arch Enemy minden korszakát kedvelem. A Liiva-érában készült albumok éppúgy rendszeresen szólnak nálam, mint a későbbi anyagok. Annak idején Angela érkezése és az énekesváltás sem jelentett számomra törést. A Wages of Sin pedig a mai napig az egyik kedvenc „énekesnős” lemezem tőlük. Ez a zenekar ráadásul olyasmit vitt véghez, ami csak nagyon keveseknek sikerül: Angela távozása után nemcsak, hogy elfogadtatták az új énekesnőt, de Alissa érkezésével még magasabb szintre emelkedtek. Azóta is töretlenül menetelnek előre, és mára már a legnagyobb rendezvények headlinerei között tartják számon őket. Ezen az estén a csapat megmutatta, hogy mi a siker titka! És nem, ehhez nem elég a múlt és egy mutatós énekesnő sem! Azok nélkül a csoda nóták nélkül, amiket a csapat a mai napig produkál, nem sokra lenne elég az előzőekben felsorolt két tényező. Olyan csodanótákat, mint a The World Is Yours-t, a The Eagle Flies Alone-t, a No Gods, No Masters-t vagy éppen Nemesis-t nem lehet csak „úgy” írni. Itt már persze bejön, hogy a csapat élőben is zseni, amihez nagyban hozzájárul Alissa is. Nekem ez a koncert sokkal jobban tetszett, mint a Behemoth-al közös két évvel ezelőtti. Sokkal természetesebbnek tűnt. A setlist pedig hibátlan volt.

Az In Flames a kedvenc zenekarom, ezen nincs mit kertelni. A Colony számomra minden idők legjobb lemeze. Amikor közhírré tétetett, hogy az új album turnéjának van magyar állomása, egyből tudtam, hogy jelen leszek az eseményen (a COVID miatt lefújt bulin is szívesen ott lettem volna). Személy szerint, a zenekart a legjobb melodikus death metal csapatnak tartom, akiknek a pályáját 2004-ig hibátlannak vélem. Az elmúlt tíz évben kiadott albumok pedig lehet, hogy nem tekintgetnek visszafelé (nem született újabb Colony, The Jester Race vagy Whoracle), de mind élvezetes alkotások.

Amit a színpadon láttam, teljes mértékben érthetővé tették az utóbbi időben napvilágot látott zenekari nyilatkozatokat, miszerint az új album nótái jellemzik most legjobban a zenekart. A látottak fényében teljes mértékben egyet kell, hogy értsek. Legalább annyira királyok voltak az új dalok, mint a régiek! Azt pedig, hogy nem csak én gondoltam így a teltházas teremben, mi sem bizonyítja jobban, mint az önjelölt közönségkórusa, mely végigkísérte – a régebbiek mellett – az újabban napvilágot látott nótákat is!

A Cloud Connected – Take This Life – Deliver Us hármas egyből meg is jelölte az irányt, miszerint év koncertje gyanús buliban lesz részünk. Nem is kellett csalódni, a setlist hibátlan volt. Aztán még fel sem ocsúdtam az örömből, amikor is érkezett a zseniális Paralyzed a Siren Charms-ról, hogy aztán a sok év után újra a múlt felé kanyarodú új lemezről jöjjön az In The Dark. A koncert közepén újabb katarzis következett, a Food For The Goods – Coerced Coexistence – Trigger hármassal. Aztán a zenekar elnyomta a kihagyhatatlan Only For The Weak-et. Innentől én kb. úgy voltam vele, hogy tőlem bármit játszhatnak, ezt már nem lehet elrontani.  Mondjuk egy ilyen diszkográfiából nehéz is lett volna.  Az új lemezes, marcona Meet Your Maker-t a szintén legutóbbi lemezes, zseni State of Slow Decay követte.

Jött az újabb kori, de varázslatos Alias, hogy aztán a csapat a  The Mirror’s Truth-I Am Above-My Sweet Shadow triumvirátussal búcsúzzon. Ha ez nem lett volna elég, egy igen közvetlen (amúgy nem feltétlenül szokott az lenni) , Anders Fridén-t is kaptunk (meg tökéletes hangzást is ). Nekem a tökéletességhez egy dolog hiányzott,  az Ordinary Story (ha jól emlékeszem, az előző magyar bulin sem nyomták el), de ez legyen az én bajom.

Ezt az estét sokáig fogom emlegetni, vélhetően nem csak én. Ez csont nélküli „év koncertje” gyanús esemény volt. Remélem a következő In Flames bulira nem kell 10 évet várni!