Nem gondoltam volna, hogy valaha Portishead cikket fogok írni a Fémforgácsra – és tudom, annyira nem is ide való –, de régi álmom teljesült azzal, hogy élőben láthattam a világhírű bristoli trip-hop zenekart. Hogy ne legyen olyan egyértelmű a történet, a magyar Balaton Sound helyett egészen a poznani Malta Festival-ig utaztunk értük. Ennek az oka pedig nem más – húzzátok bátran a szemöldökötöket a 180 fokos stílusbeli váltás miatt, megértem: másnap kezdődött az Obscene Extreme.

Mivel először jártam Lengyelországban, ezért megosztanék veletek néhány országútjáró benyomást róla. Több, mint öt óra az út Trutnovtól, egymást érték a kis faluk, autópálya ezen a szakaszon nincs. A főutak javarészt szélesek, három autó is elfér a két sávon. Haladni mégse nagyon lehet a folyamatos kamionforgalom miatt, a nagyobb városok körüli elkerülőút hiánya miatt. Volt néhány rövidebb, autóutas rész. Ahol mellékút csatlakozott be, kirakták a 70-es táblát, gyorsítósávot viszont sehol se láttam. Ami viszont kimondottan idegesítő volt, azok a – nem túlzok – kb. két km-enként elhelyezett fotóradarok. A táblák – már amikor éppen nem hiányoztak – elég sztochasztikusan helyezkedtek el a távolságot illetően, volt hogy a falu egyik végén volt a tábla és a másik végén a radar. Sebaj, jöhetnek a fényképek, mennek az erre rendszeresített albumba, külföldről még úgysincs.

Poznan egy kb. fél milliós lakosságú város, ezzel az egyik legnagyobbnak számít az országban. Ha az ember túljutott a tipikus külvárosi paneleken, megérkezik a hangulatos óvárosba. Ami fura, hogy a klasszikus épületek mellé néhány modern is került, így erős a kontraszt. A kevés időnk miatt leginkább csak a régi vásárteret tudtuk szemügyre venni. Egy jó nagy teret képzeljetek el, pezsgő élettel, éttermekkel, pubokkal, szabadtéri színpaddal, élő zenével és persze telis-tele turistával.

A tömegközlekedés időalapú. Negyedórás és félórás jegyet lehet venni, ebben az időtartományban pedig bármennyiszer átszállhatsz. Meg persze lehet bliccelni is – ez a turista magazinban nem volt benne, pedig működik, teszteltük. A villamosok kis túlzással életveszélyesen közlekednek, a sofőrök csak satufékkel tudnak lassítani, több alkalommal kis híján a nyakunkat törtük egy-egy hirtelen fékezéskor.

Sokat vacilláltam, hogy megosszam-e veletek az akkreditációval kapcsolatos galibákat, mert nem felvágni akarok, sajnáltatni sem akarom magunkat és a szervezőket sem hibáztatom. Végül úgy döntöttem, hogy igen, a sztori egyszerűen érdekes és keserű a szájíz. Az alap gondolom kitalálható, a szervezőség központi jegyirodájában derült ki, hogy mégsem vagyunk a vendéglistán. Senki nem volt telefonon elérhető, kb. egy órát várakoztunk. Megoldásként kaptunk egy telefonszámot, amit a helyszínen felhívtunk, így végül 2 órás huza-vona után végre bejutottunk. Később előkerült az a szervező, aki a vendéglistát összeállította, Jagoda. (Róla a 24 sorozat első női elnöke jutott eszembe.) Egész este sűrű bocsánatkérésekkel bombázott, még két vígaszsör-kupont is kaptunk. Ha már a pólóról és a VIP szalagról lemaradtunk… az előbbit nem bánom, de a másikra szükség lett volna. A kiváltott sört a mi szektorunkban nem lehetett elfogyasztani, a vendéglátós részbe meg nem engedtek leülni a szalag híján…

A fesztiválnak a Malta tó biztosította a helyszínt, ez egy mesterséges állóvíz a városközponttól három megállónyira. Könnyen odataláltunk, hiszen csak a tömeget kellett követni. Persze csak ésszel: én ilyet még nem láttam, a villamosról leszálló kb. 40 emberből 20 a sarki kiskocsmát özönlötte el.

Mikor odaértünk, már javában a második zenekar, a Fleet Foxes játszott. Kintről is meglepően jól lehetett hallani mindent, ennek megfelelően a környéket el is lepték a potyázók, Woodstock hangulatot varázsolva az egésznek. Kilenc órához közelített az idő, mire bejutottunk. Nagyon szellős volt a terület, ekkor max. 2000 emberre saccoltam a közönséget. Néhányan a meleg betonon fetrengve nézték a kivetítőt. Az előbbi becslés persze már ekkor sem volt helytálló, nem tudtam ugyanis arról, hogy a „fenti” részen fekvő vendéglátó rész tömve van emberekkel, illetve este tíz óráig még rengetegen érkeztek. A színpadot a tó keleti partjánál állították fel. A korábban nézegetett képek csalókák, sokkal nagyobb a terület, mint ahogy gondoltam. Balra tehát a tó, néhány kishajó, jobbra pedig széles lelátók (a tónál fregattversenyeket is rendeznek). A színpad mögött óriás kivetítő, jobb és baloldalt még egy-egy kisebb, hátrébb középen a hangosító sátor. Ennek a hátán is volt egy kivetítő, illetve itt húzódott az „olcsóbbszektoros” elválasztó kordon. Akik ide vettek jegyet, azoknak gyakorlatilag be kellett érniük egy élőkép bámulásával. A vendéglátós részről: a sörárakat nem tudom, de egy brutál méretű melegszendvicsért kb. 500 Ft-ot kértek, teljesen korrekt.

A közönség körében meglepően sok tinédzser volt. Láttunk metalarcokat is, külön kiemelnék közülük egyet, aki „Buta” feliratú pólót viselt. A szójáték rögtön felkeltette a figyelmünket, de sajnos nem találtunk a zenekarról a neten érdemi információt. A feltűnően nagyszámú biztonsági gárda pedig a FOSA cégtől jött.

Most már foglalkozzunk a zenével. A Fleet Foxes egy fiatal washingtoni folk zenekar, engem mégis leginkább a Simon and Garfunkel-re emlékeztetett. A hobo kinézetű énekesnek kétségkívül erős és tiszta a hangja, de az egésztől egyáltalán nem voltam elragadtatva, nekem ez túl lagymatag.

Pontban tízkor kezdett a Portishead. A Silence dübörgésével együtt megindult a sodródó embertömeg – és vele együtt mi is –, hogy minél közelebb kerüljön a színpadhoz. Kb. 3-4000-re tippelem a mi szektorunkban levő közönséget, ez egyáltalán nem sok, de így is igazi hering fíling volt. És itt jön a nyavalygós rész: a 11 óra vezetés, az akkreditációs kavarás, a fáradtság meg a tömeg elég nyűgössé tett. Képzeljétek el a folyamatos előretolakodást, lábon taposást, oldalba vágást, pofázást, röhigcsélést, telefonálást, éneklést (!). Nehezen és lassan ment a ráhangolódás. Tudom, hogy lehetetlen, de valami limitált klubbulival összehasonlíthatatlan lett volna az élmény. Eredetileg a poznani állomás egyébként az lett volna. Bár nem kis „klub”, de a koncertet a Poznań International Fair helyszínen tartották volna, ez valami Pecsa-szerű és méretű helyszín.

A hangzás tökéletes volt, bár ezen a szinten más meg sem engedhető. A basszustól az egész tüdőm lüktetett, csontjaimba hatolt. A dalokon az effektek tekintetében kicsit cifráztak, az élő hangszerelés miatt az egész „vadabbnak”, erőteljesebbnek hatott. Főleg a Dummy dalai, de ez nem meglepő, mert már lassan húsz évesek…
Geoff Barrow jobb oldalt hátul scratchelt és elektrózott. Adrian Utley a szintit és a basszusgitárt nyúzta felváltva. Emlékeztek a New Yorki DVD-n látható szintisre, aki a Dexter-es Masuka-ra hasonlít? Ő John Baggott és jobb oldalt játszott. Beth Gibbons a tipikus görnyedt testtartásával állt a mikrofon előtt. Túl sok kapcsolat a közönséggel nem volt, persze nem is kell. Az énektéma nélküli részeknél az énekesnő hátrafordult. A vége felé azért már volt mosolygás is.

Háttérvetítésnek láthattunk természetképeket, digitális zajt (pff…), EKG szerű szignált, aláírásokat, gyerekkori képeket (Beth gyerekként?), dB mérő műszerfalat, növekvő, narancsszínű napot, illetve a The Rip közben egy animációs kisfilmet. Összességében a vetítéstől nem voltam elájulva, ezt az egészet összeállíthatták volna úgy, hogy a zenével sokkal harmonikusabb legyen. Időnként a zenészeket mutatták élőben, főleg Bethet, aki arckifejezéseit illetően zömében haláltusát vívott. Az élőképet gyakran összemontázsolták az előbb felsoroltakkal, a Glory Box pedig kapott egy vörös színeffektet pulzáló csíkokkal, erős szexuális töltetet adva a slágernek.

A pontos setlistet megtaláljátok itt, illetve majdnem a teljes koncert jó minőségben megnézhető itt. Néhány dalt kiemelnék: Mysterons, egyrészt mert egy különösen erős szám és egész nap ez ment a fejemben, így nagyon örültem, hogy nem maradt ki, ellenben a Mourning Air-rel. A The Rip valami hihetetlenül elborult egy szám. Egy altatódalra emlékeztet, amelyet átitat a keserűség, a veszteség fájdalma. Élőben meg különösen… Az ováció alapján egyértelműen a Glory Box a közönségkedvenc. A Roads természetesen nem maradhatott el, ezt a ráadás előtti utolsó számként játszották. Igazából ez az egy dal önmagában katarzis. Látni hozzá Beth arcát élőben… leírhatatlan. És a közönség sem „cseszte el”, mint New Yorkban, ahol az utolsó két sornyi szólóének előtt kezdtek el tapsolni… Aztán hogy ne ereket felvágni távozzunk a helyszínről, ráadásként felpörgettek bennünket a We Carry On-nal. A kb. másfél órás koncerten összesen 16 dalt hallhattunk, repült az idő.

A sok nyavalygástól eltekintve egy életreszóló élménnyel lettem gazdagabb. Köszönöm Portishead.