Kimondottan nagy lelkesedéssel indultam el Budapestre, hogy a szürkébe vésett élménnyé váltsam a várakozás alatt gigászi heggyé nőtt izgalmakat. Azért volt a szokásosnál is nagyobb a koncertéhségem, mert a Hammer Concerts ezúttal olyan értékes és tehetséges bandákat hozott el Magyarországra, ami már felér egy kisebb fajta varázslattal. Köszönet érte! Természetesen az est fellépőiről már hetekkel előre begyűjtöttem a legfontosabb információkat, különös gondossággal figyelve a friss albumaikra.
 A hazai Tales of Evening egy éve alakult és a nemrégen bemutatott első nagylemezük ékes példája annak, hogy Magyarországon is európai szintű a szimfonikus metal tanoda. A talján Vexillum a fémzene folkos fejszéjét fényesíti figyelemre méltó eredménnyel. Az Orden Ogan Németországból új megközelítéssel tárja elénk a Blind Guardian által kitaposott power metal gyalogút minden szépségét és vadságát. A veterán Freedom Call olyan tekintélyes és irigylésre méltó heavy metal repertoárral rendelkezik, amiből csak úgy tud válogatni, hogy a java biztosan kimarad. Luca Turilli Rhapsodyja pedig szinte kötelező minden szimfonikus metal rajongónak, noha a legnagyobb sikerüket elérő Dawn of Victory lemezhez képest az Ascending to Infinity már messzebb került a tiszta power vonaltól.

16:40 Megérkezés
Ilyen sem volt még! Azon szerencsés emberfiának mondhatom magam, aki a koncertre ellátogatók közül elsősek tekinthette meg a Club 202 zárt kapuját. Öt perc elteltével már heten számláltuk meg újra és újra, hogy valóban csak ennyien vagyunk?

16:58 Kapunyitás
Látványosan duzzadunk, mint kezdő bokszoló szemöldöke az első tétmeccsén. Vagyunk már vagy harmincan! No de nem a létszám a fontos, hanem a lelkesedés. Micsoda gyatra frázis!

17:12 Figyelmesség
Mielőtt a kimaradni látszó forgalom miatt csődbe menne a szórakozóhely vendéglátásra szakosodott dekoratív csapata, csupán a további létükért megrendelek egy korsó finom söritalt (nem tudom, hogy mi a hivatalos neve ma a 4 dl-es pohárnak, én még akkor szocializálódtam, amikor a korsó pont fél litert jelentett…).

17:32 Tales of Evening
Végre elkezdődött az este zenei része! Na de hol van a közönség? Az igaz, hogy már a százat is elérhette a zsúfolódásra vágyó embersereg, de hol vannak a még ekkor távol maradók? Minden szimfonikus/power/folk metalt kedvelőnek délutános műszak jutott mára? Cö-cö-cö. Én elhiszem a „Rapszódin kívül nem ismerem a többieket” kijelentés hitelességét (elhangzott), de ha már a jegyért kifizetem az amúgy sem magas árat, akkor csak megtekintem az érte kapható ellenértéket, nem? Mert különben nem változik meg magától a fenti kijelentés. Tessék nyugodtan, kedves olvasó, bátran ismerkedni különböző együttesekkel, zenei irányzatokkal, arról nem is beszélve, hogy ezzel megtiszteljük az „értünk” idelátogatókat. Vagy csak én vagyok ennyire skót?
A színpadon lévő zenészek mind megérdemelték a tapsokat, rendkívül pontosan, szinte cd minőségbe kaptuk meg a Hajléktalan lélek tömörített kivonatát. Viszont két nevet kiemelnék, a rám kifejtett hatásuk miatt. Dudás Ivett. Gyermekkori álma vált (nem ma először) valóra, azóta szeretne énekesnő lenni. Ráadásul az egyik kedvence, a Rhapsody előtt! Ebből a lányból lesz valaki, én mondom! Profi énekesként teljesített, ügyesen mozgott az egérlyuknyi helyen, ami a kezdő csapatnak adatott, és nem bújt el a sminkje mögé. A másik meglepetés Németh András bassgitároshoz fűződik, aki a vokálozás mellett is mindvégig mosolyogva csalogatta a gyüledező népet a padlóba írt Wigwam felirat közelébe. Így kell ezt csinálni, kérem!

17:50 Váltás
Furcsa volt nézni, hogy a levonuló Tales of Evening és az őt váltó Vexillum saját maga kénytelen a cuccaik le- és felpakolására. Falunapokon megszokott néznivaló ez, de egy Európa-turnén lévő csapatnál furcsának hat. Legalábbis nekem.

18:25 Mosoly-csokor
A Vexillum bevonulása úgy tűnik felkészületlenül érte az egyre dagadó közönséget, ugyanis visszafogott, de süketen is érezhető kacagás lett úrrá rajtuk. Az olasz srácok pulisított frizurájuk, középkori hangulatú nyersbőr csizmájuk és az afelett lágyan lengedező kockás szoknyácskájuk (de leginkább ez utóbbi) elterelte a zenéről egy felocsúdásnyi időre a figyelmet. Aztán mindenki megnyugodott és egyre harsányabban, oldottabban ünnepelte a pizzán nevelkedett keltákat. Ugye, ha az előző nap megnézte volna mindenki a The Wanderer’s Notes klipjüket… És volt is minek örüljünk! A szokatlanul magas tartományban éneklő Dario Vallesi olyan könnyedén és pontosan adta elő a nem is egyszerű témákat, hogy bizony sokaknak tátva maradt (ismét!) a szája. Az együttes többi tagja meglehetősen rezignáltan dolgozott, mintha csak egy szokásos vasárnap délutáni próba lenne. Ennyire kevesen voltunk, vagy ennyire fáradtak voltak a fiatal srácok? Vagy a honvágy emésztődött gyomrukban keserűn a pisai paradicsomos tészta helyett? Ki tudja. Ami viszont nem tetszett, az a vokálok. Meggyőződésem, hogy nem volt élő. Vagy ha igen, akkor kő profin tudják szabályozni hangerejüket a mikrofontól való távolságuk függvényében. De ettől eltekintve bizony érdemes lesz később is odafigyelni rájuk, tehetséges csapatot, jó dalokat hallhattunk tőlük. És nekem a megjelenésük, díszleteik is tetszettek!

18:55 Váltás 2.
A felfelé igyekvő Orden Ogan tagokról messziről lerítt (már amennyire az első sort messzinek lehet tekinteni) a jókedv. Magukból pozitív energiákat kisugározva készítették elő az elektromos kütyük kusza gubancát a közelgő showra.

19.20 Mosoly-csokor 2.
Ismét csak a felkészületlenség számlájára írom az Orden Ogan jelmeze keltette vidámságot, ami az arcokra kiült a közönség soraiban. Mert ugye ha előtte megnézték volna a The Things We Believe In videót, akkor a futurisztikus ruhaalkotáson nem ragadt volna meg elsős kisiskolás módjára az ébernek hitt tekintet. Azért abban igazat adok ez elbambulóknak, hogy nem mindennap látni szinte karnyújtásnyi közelről élő transformerst, aki civilben irodista, de fellépésekkor átalakul éneklő, gitározó autóronccsá. Már pedig Sebastian Seeb Levermann frontember ezt tette. De milyen jól tette! Már a To the End lemezük meghallgatásakor sejtettem, hogy hosszabb kapcsolat van születőben a csapat és én közöttem. Mind a lemez, mind pedig a kisugárzásuk magával ragadtak. Hirtelen át tudtam élni azon légy érzését, amelyik beleragadt a menyasszonyi torta tejszínhabjába és önszántából nem is akar onnan távozni. A gitárszólók dominánsak a dalokban, ezeket vissza is tudták adni a rutinos zenészek. Egy kevésbé kirívó öltözettel szerintem komolyabban vennék az emberek a német csapatot. És remélem, hogy nincsenek még túl a csúcson!

19:58 A Váltás visszatér
Örömmel vettem tudomásul, hogy csak bekeveredett valahogy annyi zenefaló a csarnokba, hogy a régi járólapos részt már, még ha szellősen is, de megteltnek lehetett minősíteni. És ezen felül a karéjban ülők, állók, kukorcolók, vagy éppen fekvők sincsenek kevesen. Habár nagy név következett a program szerint, még mindig maguknak kellett felpakolni, beállítgatni mindent. De legalább nyugodtabb körülmények között tudtuk szemeinkkel egymást köszönteni.

20:13 Tombolda – vidáman
Még nem láttam a Freedom Callt fellépni, de már nagyon vágytam a találkozásra. A stílusában meghatározó szerepet betöltő, ízlésemet jócskán formáló együttes pontosan azt adta, amit vártam. 50 percben ömlött felénk az élet igenlése, a vidámság, a zenélés szeretete. És a mérhetetlen profizmus. Bizony, a melengette lelkemet a tény, hogy a körülöttem lévő egybegyűltek többsége nem csupán felszínesen ismeri a happy-matalt játszó csapatot. Itt mát komoly éneklés, közös skandálás, tapsolás, ugrálás zajlott, minden kényszer nélkül, ösztönből. A két alaptag, Chris és Lars vállukon vitte a műsort. Természetesen a hiányos öltözetű frontember volt a központi beszédgenerátor szerepben, minden szám előtt harsány nevetésre késztette vicceivel az angolul tudó közönséget. Gyakran még a pajzán kosárból is vett elő fényesre csiszolt gyümölcsöt remélve, hogy ők is kapnak bemutatóra szóló „almákat” lentről. A színpadi kellékeket szinte teljesen nélkülözték, nekik elég, ha előadják a dalaikat. És mik is hangzottak el? Aki a „fércbúkjukat”, vagy a fémforgácsot rendszeresen látogatta, az láthatta már a különleges tippjátékuk végeredményét. De én is leellenőriztem, nálunk is ez volt a setlist: 1. Freedom Call, 2. Eyes of the world, 3. Rockstars, 4. Tears of Babylon, 5. The Quest, 6. Power & Glory, 7. Warriors, 8. Land of light. Annak ellenére, hogy ha engem kértek volna fel 8 daluk kiválasztására, ezek közül csupán egy szerepelt volna, nem volt hiányérzetem. Az előadás magával ragadott, no meg nekik nincsen gyenge szerzeményük, csak kevésbé tökéletes. (Elnézést kérek az elfogultságomért, régóta rajongójuk vagyok.)

21:03 A Váltás végső viadala
Hoppá, hová lett a szokásos lemezborítót ábrázoló vászonháttér? Mi lesz itt? Én már türelmesen vártam. Ugyan a szétszakadásuk előtt láttam már őket a FEZEN-en, és tudtam, hogy ez az a zene, amit jobban tudok értékelni a sötét szobában hátradőlve egy karosszékben, mint koncerten, az Ascending to Infinity operás voltát, összetett dalait mégsem tudtam elképzelni élőben előadva.

21:38 Tombolda – komolyan
A Luca Turilli és Patrice Guers fémjelezte Rhapsody komolyan gondolta a látványos előadást. Pedig a gitár-szintetizátor kettősén alapuló zene kicsit döcögősnek indult, ugyanis a ritmusgitár poszton alkotó Dominique Leurquin kézsérüléssel küszködve otthon maradt. Így őt csupán a rögzített sávok adták elénk láthatatlanul. Én pedig néztem, mint a moziban! Szó szerint. Projektorról a háttér fehérjére vetítve az aktuális dalhoz illő képeket vetítettek, vagy éppen videoklipet, így olyan elem került az előadásba, ami elviszi az ember figyelmét a zenéről. Elviszi, vagy megnöveli az értékét? Mindenki döntse el maga. (Én gyakran behunyt szemmel hallgattam varázslatos muzsikájukat.) De más látványelem is volt. A négy helyen elhelyezett sámándobról kiderült, hogy a szinti kimenő jelével összhangba szórja a villámokat középről kifelé. A lent elhelyezett ledes lámpák gyakran fejmagasságban üzemeltek, ezáltal késztették a felfelé nézőket hunyorgásra, de többségében hatásos fényárt biztosított. Két pihenőt is közbeiktattak, amit először világító ruhás táncosnő, másodjára pedig feketébe öltözve két legyezővel kívánta fokozni az est hangulatát. Ami viszont még Turilli mestert is legyezgetésre késztetett az a habgép belsejéből kiáradó látványos műhó. A legjobb ötletük azonban olyan látványelem volt, aminek fő funkciója a hangadás. Sassy Bernert énekesnő szereplésére céloztam ezzel. Alessandro Contival olyan duetteket adtak elő, hogy bizony nem a huzattól lábadtak könnybe a szemek. Turilli zsenije megkérdőjelezhetetlen, rajongók hada lesi minden léptét szerte a világban. Nem véletlenül. Elmélyedésre és szórakozásra egyaránt alkalmasak dalaik. Azt viszont okulásképpen megállapíthatta (ismét), hogy az olyan nóták, mint a Dawn of Victory vagy a The Village of Dwarves szabadítja fel igazán a közönségből a tombolás vadállatait.

23:15 Ismerkedés
Nem vártam meg, hogy a Rhapsody is tiszteletét teszi-e, vagy sem koncert után az árusító helyek környékén a rajongóknak, de a többiekkel lehetett beszélgetni, fotózkodni, a frissen megvásárolt ereklyéket aláíratni.
Volna még miről írni bőven, de ha olyan hosszúra nyújtom a beszámolót, mint tinicsaj a rágóját gondolkodás közben, akkor fennáll annak a veszélye, hogy csak a mazochistáknak készítek csütörtöki csemegét. Így hát csak annyival fejezem be: öt különböző oldalról kaptam értéket, élek is velük!

Köszönöm a figyelmet!
Köszönöm az estét!