Slowmesh-Dharma-Monastery-Strong Deformity – koncertbeszámoló (Petőfi/Szfvár)

Winci

2023. március 16.

0

Remek koncertet láttam 2023. március 10-én pénteken a fehérvári Petőfi Kultúrtanszék színpadján. Ahogy a Fémforgácson is hírt adtunk róla előzetesen a rövid interjúkkal, egy nem mindennapi stílus-válogatás várta a nézőket. Magam is kíváncsian vártam, hogy mi hozta össze ezt a négy bandát és vajon a közönség hogyan fogadja majd, hiszen az emberek többsége nem mindenevő a zenehallgatás tekintetében. A rock/metal műfajokon belül alaposan eltérhet az érdeklődésünk. Szerintem a rajongók részéről ez a zene legalábbis némi kötődést kíván. Engem is ért meglepetés e tekintetben. Kettő bekezdést is kezdhetnék azzal, hogy „nem is tudtam…” De haladjunk csak sorjában. Az underground klubkoncert jellegének megfelelően az előadók a koncert előtt is és a színpadon is ugyanolyan „valódi” emberek voltak és maradtak, és mindez már a lassan növekvő tömegben zajló üdvözléseken, kézfogásokon és beszélgetésekből is látszott. Míg a Monastery robosztus figurái, mint egy rendhagyó pókerparti tagjai ültek félkörben a Dharma és a Strong Deformity tagjai a parketten és a pult körül jártak-keltek. Így hét óra felé, amikor a Monastery csapatának körében a közeli élményeikről beszélgettünk (ld. alább), a Slowmesh befejezte a beállást és in medias res elkezdte a mini-fesztivált.

A Slowmesh mélyre hangolt stílusát sokan ismerhetik már. A stoner/grunge hangzás keveredése a rhythm’n’blues-zal, az elszállós dallamokkal már az első pillanatban megmozgatta az akkor már közel 40-50 fős közönséget. A többség a pulttól a terem közepéig ácsorgott, majd vette át a ritmust lassú bólogatással. Nem is tudtam (kezdem!), hogy ennyire jó a csapat élőben. Persze ismertem a lemezeiket, volt mindkettőből (A Liquid híján… mégis vettem és balgán elmulasztottam aláíratni – erről is később). Őszintén bevallom, a nyáron a Fezen kerthelyiségben adott koncertjük nem fogott meg, sőt felkavart engem. Feldolgozásokkal tarkított programjukat eklektikusnak találtam. Az is igaz, hogy ez, rajtam kívül szinte senkit sem zavart pedig nem csak én voltam józan az egymás hegyén-hátán ácsorgó és ülő közönség soraiban. Amit most hallottam a(z időrendben) Black Sabbath, Soundgarden és XXI.sz. modern rock és persze a southern-megszólalás ízléses ötvözeteként egészen magával ragadott! A banda mindhárom (!!!) lemezéről játszott dalokat, mert mint azt az énekes Szabó Dávidtól megtudtuk a felvételek készen várnak arra, hogy rövidesen megjelenjen az album. Különösen tetszett a groove-os, borús dalok után bemutatott Laces Out ami a csapat egy újabb hangzásvilágát jellemzi, southerns boogie-s alapokkal kiterjedtebb dallamokkal. Jóllehet ezt a déli rock hangzást hallottuk már a két lemez néhány dalában az itt elhangzott négy tételben sokkal inkább jelen volt. Már az első fellépőnél is megfigyelhettem, hogy milyen tudatosan építették fel a repertoárt, hangulatában a buli csúcsa a számomra a The Magical Broom…-mal érkezett meg.

Az oldschool, sokszor csattogó dobolás, a gitárok laza „szanaszét” játszása lebegése, ahogy a dallamívek a kezek alatt hajlottak, a pontos, de előadásában vizuálisan „hanyag”, vagy inkább laza basszus nagyon összeszokott élményt nyújtott. A koncert hamar végetért pedig jó 9-10 dalt hallottunk. Intro-Add to Card / Just a Guy / Sold out / Laces out / Madness in July / Masterpiece / Nustoner Band / The Magical Broom Balancer / Up to You / Liquid Love / Outro.

Kíváncsi vagyok hogyan éreztétek magatokat a Petőfi színpadán. A SLowmesh énekes, Dávid válaszolt:

Nagyon jól éreztük magunkat! Profi színpad fogadott minket, és a korai kezdés ellenére szép számú közönség várt minket. Külön öröm volt számunkra, hogy a keverőpultban régi cimboránk, Gömbi foglalt helyet, akivel a 2019-es tavaszi, 10-napos Európa-turnénkon sok szép közös élményt szereztünk. A közönség soraiban pedig Tari Szabi barátunk is ott volt, aki az előző lemezünk producere volt, és nem mellesleg fehérvári lakos. Picit meg kellett rövidítenünk menet közben a szettet, mert egy kisebb csúszással indult a buli, de négy zenekar esetén ilyen elő szokott fordulni. Összességében nagyon jól sikerült az év (számunkra) első koncertje.

Már jól bejáratott a legutóbbi lemezetek is. Várakozásaitoknak megfelelő volt a közönség reakciója? Ez eltér városonként, fellépésenként?

A kettes [Isolation c.] lemezünket sajnos a pandémia miatt nem tudtuk olyan sok helyre elvinni, amennyit megérdemelt volna, így most igyekeztünk arról az albumról is beválogatni a legjobb dalokat. Általában megfigyelhető, hogy a közönség nagy része nem ismer minket, de a dalaink első hallásra is meg tudják ragadni a hallgatóságot és ezt nagyon jó látni!

Nekem igazán meglepetés volt, hogy a közönség egyöntetűen milyen jól fogadta az eltérő stílusokat. Mi lehet ennek az oka?

Valóban eltérő stílusban mozog mind a négy zenekar, de mindegyik produkció kellő elhivatottsággal és hitelesen tolja azt, amit csinál. Ez átjön a nézőknek, és szerintem külön jó is, hogy más-más stílusból is kaphatnak egy kis ízelítőt egyazon este alatt. Én magam sem csak egy féle stílust hallgatok. A southern rockos, stoneres vonal a szívem csücske persze, de sokszor hallgatok progresszív metált is, de punk-HC-t is, ha olyan kedvem van. A Strong Deformityt régóta nagyon szeretem. Az új lemez is tetszik! A Monastery és a Dharma zenéjét akkor kezdtem el hallgatni, amikor megtudtam, hogy közösen játszunk, és baromira bejön. Nagyon jó volt a dalokat élőben is hallani!

Máshol is játszottatok, vagy játszotok majd ebben a változatos négyesben?

Egyelőre nincs fixálva hasonló négyesfogat, de bármi lehet a jövőben. Mi a részünkről nagyon szívesen csatlakozunk ehhez a programhoz máskor is!

Láttam, hogy végig néztétek a többi előadót is, jószerivel a színpad mellett. Mindig ezt csináljátok?

Először is a legfontosabb, hogy a koncert utolsó hangjával nem ér véget a feladatunk. Villámgyorsan le kell pakolnunk a cuccainkat, hogy átadjuk a terepet a következő bandának. Főleg egy négyzenekaros estén nagyon fontos ez. Miután a cuccainkat kipakoltuk és megszáradtunk, átöltöztünk nagyon szeretjük megnézni a többi bandát.

Ilyenkor a zenét figyelitek, vagy a színpadon játszó zenekar „működését” és a közönség reakcióját is?

Igen, ahogy mondod, mindenre figyelünk. Arra is, hogy milyen cumókat használnak, milyen a színpadi jelenlét, a közönséggel való kapcsolattartás, de úgy összességében az egész műsor ívét is figyeljük, hogy hogyan rendezik egymás után a dalokat egy csokorba. Sokat lehet tanulni ilyenkor, de természetesen ezt már egy alaposan lelazult állapotban, a megérdemelt sörrel a kézben tesszük.

Hol játszotok legközelebb?

Március 31-én a budapesti Dürer Kertben lépünk fel két barát-zenekarunkkal, az EiLEMÁ-val és az Alvával! Addigra, remélhetőleg már az igazi tavasz is megérkezik és egy kellemes rhythm’n’grunge’n’southern-stonerrock este lesz!

Pontosan mikorra várható az új albumotok megjelenése?

Április 1-én fog megjelenni a harmadik lemezünk, ami egyszerűen a III címet fogja viselni. Az összes szokásos digitális platformon elérhető lesz ettől a naptól fogva. Fizikai formátumban az április-májusi HammerWorld-magazin mellékleteként lesz elérhető országszerte és határainkon túl is. Illetve lesz exkluzív digipack verzió is, amit majd első körben a koncerteken nálunk lehet megvásárolni. Későbbiekben pedig a popshop.hu felületén is elérhető lesz majd, az új pólóinkkal együtt.

A második fellépőre úgy készültem, hogy számoltam, hányszor mulasztottam el megnézni őket. A valamikor gothic rocknak besorolt Dharma előadása a némi átszerelés és rövidebb hangpróba előzte meg. A hangzás csak a klub melletti, belvárosi szecessziós házak lakóinak konyhájában tűnhetett „ugyanolyannak”. Az biztos, hogy a mélyek és a ritmus egészen hasonlóan döngött. A küzdőtéren előzőleg többször átsuhanó, igazán bájos Ritzel Anita a színpadon előadóvá vált. Nem igazán tudom, hogy mi legyen az elvárásom a női frontos banda színpadi jelenlététől. Az emancipáció jegyében helye van a jinjeres, vagy archenemys rohamnak is, és a Tarja/Jansen-féle délutáni énekesórás-lecövekelős előadásmódnak is. Ani a kettő közötti utat választotta. Nem túl intenzív, a közönség interakcióját mégis kikövetelő mozgással, általában karjainak játékával hagyott teret arra, hogy a három hangszerest (Kelemen Gergő – basszus, Nagy Krisztián – dobok, Gurka László – gitár) jól nyomon követhessük az előadás alatt. Ami azt illeti, általa a teremben a figyelem is és az érdeklődők számra is növekedett.  A prog-rock/metal egy ágára jellemző gitár-basszus-dob power trio kiegészítve az önálló női énekkel engem teljesen megfogott. Már az indulás a harmadik (első Ani-s) lemez harmadik nótájával induló koncert is erős kezdés volt (Mirror on the Wall) Különös meglepetés volt a számomra, hogy a zenekar élőben mennyivel masszívabb, mint az egyébként jó hangzású klipeken, vagy CD-n. A számomra így sokkal inkább kijött a zene progresszív hangzása, amit (jó sok évtizedet átölelve) az Eloy-tól a Toolon át a máskor Nightwish-es powerig sok-sok fémjellel láthatnék el. Alighanem elvesztem a zenében, amikor egyik koncertjáró ismerősöm Valóban ekkor tűnt fel az, amit én általában hiányolok – de, elismerem, ez ízlés dolga. A koncert megkocogtatta a vállam és megkérdezte tőlem, „na, most nem hiányolod a szólókat”? És tényleg! A modern metallal alapvető problémám, amikor leegyszerűsíti a zenét és nem engedi kibontakozni a hangszereket (a dobtól a húrokon át a bármilyen emberi hangig).

A Dharma a szuggesztivitásra épített, néhol rövid monotóniára felhúzott zenéjében a koncert során körülbelül ekkor megszólalt az első szóló (Waves). felépítése, hogy körülbelül kettő-három a lüktetésre és hasonló dallamkészletre építő dalt egy eltérő hangulatú „poposabb” követett mindvégig vonzotta a figyelmet. A Waves, majd a Pain & Pleasure-re a közönség női szekciójának is megjött a hangja. A sikoltó éljenzések némelyike Besnyő Gabi (Nova Prospect) torkából jött, előre jelezve, hogy az este során ő tán nem csak a közönség része marad…. A Pain & Pleasure több hangszínű éneke, a gitáros alátámasztotta vokállal, az elektronikus szőnyeg felett szinte új tartalommal hangzott el itt. A Dharma előadásában újra átéltem a műsor jó felépítését. Először a koncert közepén a FInal Desitnation/Pleasure… dobogó párosával, majd a szinte befejezetlenül hagyott végnél.  A gothic/doom/grunge-os hangulatot a power metal majd sci-fi-filmzene elemekkel keverve zengett a küzdőtér. Figyeltem a basszus pattogó ujjal játszott ugrálásait. Át is álltam középről a jobb oldali hangfal irányába, és élveztem, ahogy remeg a farmerem szára. Nyilvánvaló, hogy nem pusztán a Monastery-logos dob inspirálta, hogy ennyire dübörgött a szett. Ekkora a közönség már csak a „pogozósára fenntartott helyet” hagyta szabadon. A publikummal való apró kommunikációk alig rövid szüneteket eredményeztek. A zenében a hangszeres szekció jellegénél fogva igazán nem volt lazsálás. A dalok pszichedelikus lassításai, majd a gyorsuló ütemek sodrában A One by One-tól a Stardust Gallery-re ismét felívelt az előadás és csattanósan ért véget a Cold-dal.

Az eljátszott dalok: Mirror on the Wall / Closest to You / Waves / Final Destinaiton / Pain & Pleasure / One by One / Fear Transfusion / Stardust Gallery / Cold ( Static X cover)

Vajon hogyan élte át a koncertet a zenekar?

Ritzel Ani: Nagyon jól éreztük magunkat, még nem játszottunk a Petőfiben, így csak reméltük, hogy jól fog elsülni a dolog, de szerencsére minden fennakadás nélkül lement a buli és a közönség is szépen vette a lapot, így sikernek könyveltük el a koncertet!

Kelemen Gergő : Összességében valóban jól sült el a dolog, igaz közvetlenül a buli előtt volt egy kisebb műszaki probléma, illetve a sok zenekaros estékre jellemző feszített timing-ra is kellett figyelni, de az élmény az mindenképpen pozitív [nevetés].

Gurka László: A Slowmesh után és a Strong Deformity előtt, azért elég magasan van a léc. [nevetés] A koncert előtti technikai kavalkád ellenére jól sikerült a buli, a visszajelzések alapján. Krisztián 2022. óta segít minket a doboknál, a rutinjának köszönhetően irányította a dalokat a háttérben, akármi is történt. [nevetés, ismét]

KG: Krisz kiváló dobos, arra kell figyelni, hogy olyan intenzitással püföli a dobokat, hogy feljebb kell csavarni a backline-on is hangerőt, hogy mást is halljunk…[mosoly]

Nem először játszottatok Székesfehérváron. Ani létszámjelentést is kért a koncert közepén. Hogy látjátok, bővül a rajongótáborotok?

KG:  Ez nehéz kérdés. A legelső felállással (amiből Lacival már csak ketten maradtunk) még kimondani is szörnyű, de az előző előtti évtized második felében játszottunk Fehérváron először. Aztán volt egy 2009-es Fezen Fesztiválos fellépésünk, majd 8 év szünet után 2017-ben tértünk vissza. Azóta azért gyakrabban próbálunk megfordulni a városban, ami nekem különösen kedves hiszen 20 éve Székesfehérváron élek. [ismét nevet egyet]

GL: Minden folyamatosan változik. Az biztos, hogy vannak új arcok, de régiek is előkerülnek. És olyan dolgokra emlékeznek, amit mi már elfeledtünk a banda kapcsán – mondja László nevetve. A magyar underground zenekarok többsége, véleményem szerint továbbra is egy nagyon szűk réteghez jut el. Emellett egyre több olyan banda van, akik némi média támogatással nagyobb sikereket érhetnének el. De szerencsések vagyunk, hogy ennyi év után is ilyen klubokban léphetünk fel, kultikus magyar bandákkal, zenészekkel, persze minél nagyobb a befogadó közönség, annál jobb.

Mennyire vagytok ezzel elégedettek?

KG:   Ha vannak emberek, akik bejönnek a koncertekre és pozitív élményt tudunk nekik nyújtani, akkor azt gondolom, hogy nem lehetünk elégedetlenek. És szerencsére azért most is voltak. – teszi hozzá mosolyogva.

Jó sok idő telt el a harmadik albumotok óta. (És kiadtatok egy újabbat is). A dalok azóta jól megértek. Ti ebben a felállásban mennyiben változtatok? A hallgatók mennyire fogadják másképpen az frissebb dalokat?

Ritzel Ani:  Van azért különbség a lemezeink között stílusában, hangulatában, meg tempóban is; ez nyilvánvaló. Szeretjük időnként cserélgetni a setlisten lévőket, hogy ne ismételjük magunkat se nagyon, meg mi magunk se unatkozzunk vagy felejtsük el teljesen a többi felvételt. Igazából az a szerencse, hogy mindegyik lemezen van olyan, ami úgymond inkább koncertkompatibilisebb nóta és ezért elő tudjuk venni, amikor kell. Összességében azért az új dalokat is ugyanúgy veszik és sok új arccal találkozunk a koncerteken, akiknek pedig mindegy, hogy új vagy régi, mert egyiket sem ismerik még.

GL: A Substance album esetében kicsit elkapkodtuk a kiadást annak idején, a dalok összepróbálására sok időt szántunk, de a végső hangszerelésen még csiszolhatunk volna a stúdióban. Bár sokan pont a nyersebb hangzást szeretik és ez a kedvencük, de valaki nehezebben fogadta be az elektronikus kütyük nélküli Dharmát. Nekem sok kedvencem van az utolsó lemezen, és elő is kapunk pár dalt, ha úgy érezzük [nevetés]

Változik a setlist a visszajelzések alapján?

RA: Konkrét visszajelzések alapján kevésbé, bár nyilván, ha többeknek nagyon bejön egy adott szám, akkor azt esélyes, hogy mindig játszani fogjuk. De azt már nagyjából a lemezfelvétel után mi magunk is érezzük, hogy melyik az a dal, ami erősre sikerült és várhatóan jó lesz a fogadtatása. Aztán persze mindig van olyan is, amiről élőben úgy érezzük, hogy mégis kevésbé működik, mint vártuk. Azt akkor cseréljük.

Lászlóval beszélgettem valamelyik átszerelés alatt és éppen a Wave-ben hallott szólót firtattam. Valóban, a lemezeteken ez nem jellemző. Miért?

GL: Talán csak az első kislemezen nem volt szóló, de ahogy emlékszem minden más Dharma-kiadványon van azért gitárszóló itt-ott, persze, amit az adott dal megenged. Mindig úgy próbáljuk megközelíteni a számainkat, hogy mi az, amivel egy bizonyos érzést, hangulatot el lehet érni az adott szerzeményben, a néha-a-kevesebb-több elvén.

Az is kiderült, hogy a koncerten az egyik dalban egy improvizációval tarkított szólót hallottunk. Az elektronikus sampleres alátámasztás mellett, ami előírja a pontosan kiírt bpm-eket is, ezt hogyan tudjátok kivitelezni?

GL: Jellemzően fix alapokra játszunk, bár folyamatosan kísérletezünk ennek a technikai kivitelezésével is. Jelenleg csak a dobos hallja a metronómot. így teljesen nála az irányítás, hogy egyben maradjon a műsor, a dalszerkezeteket természetesen jól ismerjük ennyi év után, így tudjuk hol, férhet bele egy kis improvizáció, jobb esetben adott harmónián belül. [nevetéssel zárja]

Hogyan működik nálatok a dalszerzés folyamata? Ki írja a zenét és ki a szöveget?

GL:  Jellemzően egy akusztikus gitárral születik meg minden dal. Ha azon összeállt az alap, jöhet a többi rész. Egyelőre én demózom fel a Dharma szerzeményeket, és próbáljuk utána a teljes csapatra alakítani. Amikor a dalt szétkaptuk az elemeire a próbateremben, volt, hogy szinte minden úgy maradt, ahogy elsőre feljátszottam a sávokat, és előfordult már az is, hogy kevés köze maradt a végeredménynek a demó verzióhoz képest. Egyre jobban ismerem, ki mire képes, így könnyebb az alkotási folyamat.

Hogy látjátok, bevált ez a különös négyes a koncerten?

GL: Két kedvenc magyar bandám is itt volt a Petőfiben, úgy gondolom, hogy kifinomult ízlése volt annak, aki, ezt a bulit összevarázsolta – mondja mosolyogva.

Hol játszotok legközelebb?

KG: Konkrét időpontok még nincsenek, de tervezési fázisban már igen. Annyit elárulhatunk, hogy egy éven belül szeretnénk újra Fehérváron játszani, amire reális esély van. Érdemes nézni a FaceBook-oldalunkat, egyből kitesszük, ha valami érdekes történik.

A hazai grindcore/death királyai, a nemrég újjáéledt Monastery a számomra az egyetlen olyan zenekar, akitől képes vagyok meghallgatni és általuk élvezni ezt a stílust. A Napalm Death bemutatkozó lemeze nekem legalább olyan mókás volt, mint az S.O.D. a maga nemében. Alig valamivel később, talán a Carcass-nál rájöttem, hogy ezek a fickók ezt tényleg komolyan gondolják. Mondhatnám, hogy megvártam amíg a stílus képviselői megtanulnak zenélni. Mire ez az idő eljött, addigra alaposan megváltozott a zenei világ és már képtelenség volt sajgó szív nélkül választanom a kínálatból. Tapasztalatom szerint csökönyös gárdák követik nyomon saját idoljaikat, illetve fanatikus rajongók állnak a színpadok előtt az underground koncerteken. Valójában így könnyű dolgom van a magam számára a magyarázattal (hogy lehűtsem a nekem már húdarálót tekerő felajzott olvasókat): a Monastery ugyanis már saját maga idejében is nemzetközi szinten játszotta ezt a zenét, másfelől hangszereiken valóban zenéltek és zenélnek ma is. A kemény darálásba sok death és thrash elemek keverednek, így a maga nemében még akár „szellősnek is nevezhető elemekkel tarkítják a nótáikat. Persze ezek mindössze azt teszik lehetővé, hogy kényszerűen nagy levegőt vegyünk az ólomízű víz alatt… Ezt a bulit is úgy kezdték, ahogy legutóbb a Nyolcasban láttam őket: brutálisan. Az kiváló, ezúttal petőfis hangmérnöki munkának köszönhetően semmiféle túlvezérlés nem rontotta az élményt! A banda teljesen belakta a színpadot, ami különösen hangzik, ha figyelembe vesszük, hogy az amúgy is csak félmétereket járó énekesen, Kovács Rolandon kívül senki sem (főképp nem Hufi a jobb szélen) mozdult a helyéről. Annál inkább cövekeltek egyhelyben, valószínűleg minden szálkát ismernek már a színpadon, annyit és olyan mélyen bólogattak. Bármely technikai megoldással is kettőz a lábdob, az az intenzitás, ahogy Robi ilyen elevenen játszik, ráadásul ennyi év óta, egészen borzongató.

A jellemzően társadalomkritikus nóták brutális elhörgését egyre jobban tudom követni, bár sosem utánoznám. Ahhoz kell Roland képessége, aki két palack vízzel könnyedén énekelte a dalokat és közben a közönséghez is tudott szólni. Kezdte azzal, hogy nem egy playboy-csapat áll a deszkákon. Persze, ha nem is, azért a banda a megfelelő portálokon és színtereken már hírnevet szerzett magának (ld. a továbbiakban). A már említett dobhangzás mellett a két gitáros kerrykinges zúzása különös látványelem. Eközben a párhuzamos játék, a sebes pengetés és a disszonáns, ám megfelelően pontos szólók a fülemet hasogatták – jó értelemben. A basszus ismét kegyetlenül pontos volt, kezelője néha elfeledkezett magáról és még el is mosolyodott… legalább négy alkalommal. A fehérvári rock/metal koncertek egyik gyakori (ha nem állandó), rém kedves látogatója homemovie-jai közé rendre közeli felvételeket készít a teljes bulikon. Ahogy tette ezt most is.  Egészen megkapó volt, ahogy Monastery gárdája előadói szerepéből egy percre sem kizökkenve játszott az egész közönségnek és a lelkes rajongó felvételére jutottattak egy-egy gesztust.

Ha az előző fellépőnél a szuggesztivitást, mint fő üzenetközvetítő elemet kiemeltem, hát azt itt is alaposan megkaptuk, egy teljesen más megközelítésben. Ha Chaplin „Modern idők”-jéből egyszer remake filmet csinálnak a modern világ gyötrelmeiről, akkor a Monastery zenéje kell legyen az aláfestés. Érdekes megfigyelésre tettem szert, ahogy közönség szaporodásával a helyezkedés egyébként csak kissé változott. Akik a Slowmesh-re verték az ütemet, a Dharmára ringatták magukat, azok egy része most a Monastery-re bólogatott, vagy headbangelt. És a pogózóknak előzékenyen fenntartott „első három sorban” meg is jelent néhány fanatikus, hogy kirázza a munkahét komoly fáradalmait a fejéből. A Monastery műsora, mintha csak a folytatás lett volna a fehérvári délutáni váratlan jégesőnek. Rövidnek tűnő 10-dalos repertoárjukkal valójában rendesen belehúztak, egyszerűen a dalok intenzitása miatt szállt el hamar az idő. A banda átfogó képet adott több évtizedéről: Decomposition / Bolt Thrower / Aeterum Vale / Fakemocracy / Anatomy of Instanity / Bleed / Far from Christ / Age of Shit / Divine Damnation / Napalm Death. Nem tudom kiemelni, melyik nóta szólt a legjobban, az előadás annyira kompakt és lehengerlő volt. Ahogy általában, a bulit most is egy a Napalm Death egy klasszikus nótája zárta. Ideje lenne egyszer egy koncertalbumot rögzíteni a fellépésről… A bevezetőben említett, a színéterhez való emberi hozzáállás lehet a titka annak, hogy egy csapat, ami Csehországban pl. több százaknak játszik egy szerényebb érdeklődésű porondon (hazánkban) is ugyanolyan alázattal áll a színpadra, mit ahogy a többi fellépőt hallgatja a küzdőtéren. A koncert végén már fogytak a pólók és a kiadványok, lemezük LP-formátumban is megvehető! Roland pedig körbejárt, hogy megfelelő tollat kérjen a dedikáláshoz. Nem könnyű olyan filcet vagy tollat szerezni, ami megfelelő és alkalmas. Tanulság: vigyünk magunkkal, ha aláíratni akarunk. Hanyagságom, hogy az előző bandákkal így nem tudtam aláíratni, de Monastery-re legalább korábban sor került.

A dedikálás igénye némi népszerűséget sejtet. Visszakanyarodunk tehát a banda ismertségéhez. Többek közt erről is beszélgettem a csapattal még a koncert előtt. Mire a beengedésre sor került a Monastery gárdája régen készen állt a beállással. Feltételezésem szerint a zenekarok ilyenkor javában a bulira készülnek fejben is, ezért csak óvatosan foglaltam helyet, hogy az utóbbi találkozásunk óta megélt kalandokról kérdezzem őket. Néhány gondolatot ezért már a koncert után rögzítettünk, a friss élményeket is összefoglalva.

Szerintetek hogyan sikerült a buli?

Mi nagyon jól éreztük magunk, kicsit tartottunk az összeállítás sokszínűségétől, de frankón sült el a buli. Nagyon rendben voltak a fellépő bandák, ki-ki a maga stílusában komoly munkát végez…

Sok felé jártatok amióta Fehérváron a Nyolcas Műhelyben láttalak titeket. Merre jártatok? Milyen a fogadtatása az új, most már ~1 éves lemeznek?

A tavalyi évben 54 koncerttel zártunk, fesztiválokon itthon, és a szomszédos országokban Is. Beszélgettünk veled is a csehországi kirándulásról. A hely amúgy egy death metal paradicsom. A magyarlakta vidékek közül jártunk Erdélyben is, két kört is lenyomtunk ott, és most megyünk harmadszor is. Nagyon szeretünk ott játszani. Szlovákiában is van egy booking aki leköti nekünk a koncerteket, ott is voltunk már többször. Nem hagytuk ki Horvátországot sem, ott egy szuper fesztiválon voltunk, hamarosan pedig Splitben lépünk fel egy klubban. A tapasztalatok szerint a zenénk fogadtatása pozitív.

És milyen volt, pl. Erdélyben?

Nagyon jó volt! Nagyon lelkes közönség fogadott minket több helyen is. Nagyváradon emlékezetes volt, mennyire szívélyesen láttak minket vendégül. Két hatalmas erdélyi krumplis  kenyér várt minket két nagy fazék gulyáslevessel.  A közönség is fantasztikus volt. Egyszerre jelennek meg a korosztályok, jönnek az idősebbek, akik hozzák magukkal a fiatalokat is. Ennyiben más a koncertek látogatottsága, mint Magyarországon. A hangulat pedig frenetikus.

És jutottatok el a helyszínekre? Úgy értem, kinek a szervezésében?

Ott egy zilahi illetőségű zenekar (a Fallen Greek Gods) dobosa, és egyben szervezője intézi a koncertjeinket. Hát igen, más is kérdezte már, hogyan lehet eljutni az erdélyi városokba. Hát egyszerűen: menni kell. Nem kell várni, hogy kikkel és kinek a meghívására. Szívesen adjuk meg másoknak is a kapcsolatokat.

A csapat a koncert másnapján ellátta Baját [ezt a poént egy gyerekkori barátomtól csórtam – innen is köszi]. Azért említem, mert erről a dobos Kovács „Billy” Róbert zenekarvezető így beszélt a petőfis buli estéjén:

Holnap Baján játszunk. Na ott, egészen brutális a közönség. Szétszedték már a keverőt is egyszer a koncert alatt.

Adja magát a kérdés, hogy másnap megkérdezzem, hogy sikerült azúttal a volt bajai buli?

Körülbelül ugyanígy…Haha! Brutális jó a közönség, és sokan jöttek el. Nagyon reménykeltő, hogy sok a fiatal ott a bulijainkon.

Itt a tavasz és már javában készülnek a nyári koncertnaptárak. Ti hol léptek fel, megvan már a tervetek?

Lesz ismét Erdély, nyárig még jön Pécs, Szeged, Hódmezővásárhely, Debrecen és Budapest, a két utóbbi a német Fleshcrawl vendégeként. Aztán következik májusban Prága, és Lengyelországban is tolunk egy koncertet. Ott leszünk a SZIGETVÁROCK Feszten, a többi pedig alakul még. Hamarosan kijövünk egy új klippel, ez lesz az ősszel megjelenő új album beharangozója.

Időben visszaugorva, míg a közelgő bajai fellépésről beszélgettünk a Strong Deformity a meglehetősen magas színpadra lépett. Valóban rövid beállás után megszólalt a kütyüs intro. És rögtön az eszembe jutott, „hogyan nem találkoztam Bartók Bélával…” Következzék hát a második nem-is-tudtam-hogy… Amikor a Stonrg Deformity a hazai palettán megjelent én javában a rock és metal süllyedésén búslakodtam. Ahol a zenehallgató közönségünk a ’80-.as évek közepétől a jobbnál újabb hangzások cseréjére (értsd: LP-k és másolt kazetták) rendre összegyűlt ott csak farmerban és bőrdzsekiben, télen lódenkabátban volt illő megjelenni. A széles út túloldalán gyűltek össze a Depechè Mode-osok. A vehemensebbek részéről nem ritkán került sor összetűzésekre pusztán a ki-milyen-zenét-szeret alapján. (Boldog békeidők!) Magam a U2-tól a hard rockon, a glamen és a különféle HM-on át a thrashig terjedő kifejezett rajongásommal eleve egy zárvány voltam a közösségünkben. Bármennyire meghatározó volt (és a túlélő bandák – mint a DM – esetében ma is az) hatásuk a popkultúrára a zene hömpölygésének alakulására, én ezelőtt ~10 évig nem kedveltem az elektronikus popzenével vegyített rockot, vagy metalt. Úgy tűnt, hogy a megfelelő hangszerek nem kiegészítik egymást, hanem inkább elveszik a megszólalás lehetőségét egymás elől. Amikor azonban a hullámok nem kioltják egymást, hanem erősítik, akkor nagyszerű muzsikák születnek. Pontosan ilyen a Strong Deformity is. Röviden: jó ideig nem is tudtam, hogy nekem ennyire tetszik, amikor Depechè Mode játszik Paradise Lostot a The Cult gitárján.

Amint az első hangok megszólaltak, a Dharmá-nál is megtapasztalt harmonikus felerősödés átjárta a termet. A hangszeresek elkezdték a játékot, jobbról besurrant a koncertlátogatói öltözékét szellős, de testhez sumiló rövid zöld ruhára és fekete harisnyára cserélő Besnyő Gabi. Ekkor lépett a színpadraaz énekes Fekete Károly szorosan gombolt fellépő mellényében, hogy bemutassa őt, mint a Strong Deformity állandó vokalistáját. A banda széles metszetet adott a pályafutásáról. Károly hangja egészen úgy szólalt meg, mint a lemezen! Technikusuk árgus szemekkel figyelte a színpadot, szinte szükségét éreztem jelezni neki, hogy állatira jó szólnak. Ebben egyet is értettünk. Ez a csapat is előadott 10-11 dalt, és mint a setlistről kiderült, volt, amit így is kihagytak. Nem baj: itt az újabb ok elcsípni őket a májusi ünnepi fellépésükön Budapesten. Ami azt illeti, az ünneplére kijutott már az előző nyáron is a FEZENen, hiszen túl voltak a nagy érdeklődést kiváltó előző májusi Akváriumos fellépésükön. Megint újabb hangulat töltötte be a teret: míg az előző három banda közönséggel való interakciója a zene intenzitásának fenntartását szolgálta, itt az énekes mintha a lemezjátszón hallható dalok közti szünetet imitálta volna visszafogott, már-már száraz hangú közléseivel. Olyan ütős nóták mellett, mint az utóbbi idők két klipes sikere, a Manitou, vagy a Diamond Shoes az egész mögött érezni lehetett a koncepciót. Várható volt, hogy Gabi aligha marad a háttérvokalista-árnyékban, de nem arra törekedett, hogy ellopja a showt. Persze, kígyózó mozgását nehezen lehetett volna nem észrevenni (nem is volt cél). Különösen, hogy míg Fekete Károly hol átszellemült, hol szikár arccal erős koncentrációnak tűnő kifejezéssel adta elő a dalokat ő mindvégig mosolygott. Ahogy hömpölygött a dalok listája, a kettejük közti kommunikáció is erősödött és az utolsó két dalban már szinte egymásnak énekeltek. Már-már olyan volt, mint Gombóc és Bery Ary a „Szerelem első vérig”-ben…. (nem, nem, rockrajongóként azt sem láttam). A koncert itt is eljutottunk a hegyfokig, a profánul felkonferált Ropewalkerrel és tényleg csak egy dal maradt hátra egy időtlen kerti bolyongással.

Tényleg, hogy csinálják ezt mind? Az lehet a titka, hogy ők is jól felépített műsorral, remek dalokkal és változatos műsorral álltak a színpadra. Hogy mennyire kötötte le a hallgatóságot, arra jó illusztráció egy érdekes mozzanat is. Középen állva egy másik koncertjáró ismerősömmel éppen figyeltük, ahogy a színpad két oldalán a küzdőtéren álló mellmagas ládákon bal oldalon Kovács Róbert míg a jobbon Kovács Roland könyököl, mint két őrszem és nézik a Strongot meredten, egymás tükörképeként. Amikor Rolandnak éppen ugyanezt mutatta a technikusuk, az énekes jót mulatott, meg is jegyezte: „nem hiába, apja fia”. Kár, hogy lemaradtam a pillanatról a fényképpel: egészen szürreálisan keretes album borító lehetne a Strong Deformity újabb nagylemezén.

A koncert előtt és a szünetekben Károllyal és a mellette feltűnő egy-egy zenekari taggal is váltottunk pár szót. Elsőként megragadott az, amilyen kedvesen fogadott a kapunyitárkor a dúsan megrakott merch-asztalok mellett elhaladva, mintha ő lenne a házigazda. Igaz, egy közös fényképünk tanúskodik a számomra felejthetetlen nyári bulijukról, de hát ez tán semmit nem jelent, amennyi vizuális „mérföldkő” kerül ki a netre egy pillanat alatt… Sajnos az új lemez digipackjáról megint lemaradtam. Sebaj vettem egy újabbat, ami viszont így ezüsttel előre dedikált példány. Miután bevallottam neki, hogyan nem szerettem, majd végül megszerettem a zenéjüket jót diskuráltunk a múltról és a jelenről. A koncert után így összegeztünk…

Én is nyaggattalak, mi lesz a Magic Syrup újrakiadásával. Oké, értjük, hogy az egy Warner-kiadvány, gondolom kotlanak rajta, hogy hogy lenni szokott jogi formulákkal tegyék lehetővé a számotokra az újrakiadást, más olvasatban a hasznot. AZ elsősorok nevében mondom, hülyeségnek tartom valamit nem elengedni, ha van rá igény máshonnan – add tovább. Hogy látod, illetve látjátok, mekkora az érdeklődés irántatok? A várakozásotoknak megfelelő?

Az a helyzet, hogy egy ilyen hosszú pauza után szinte nulláról kell felépíteni megint mindent. Igaz,a zenekarnak volt egy neve húsz évvel ezelőttről, de az aktív, a koncertre járó közönség generációs értelemben kicserélődött. Az, aki akkor hallgatott minket, mára már fő állású családfenttartó anya, apa és ennek a korosztálynak nem a bulizni járás a főprofilja.

Bevonni a hallagatóságba fiatalabb generációkat nem annyira könnyű feladat, mert a fiataloknak megvannak a saját “újhullámaik” és azon a mezsgyén belül fogyasztanak mindent. Ami azon kívül esik, az – a legrosszabb esetben – el sem ér hozzájuk. Ennek, hogy hogyan épül fel, megvan a maga metodikája és pszichológiája. Ezt, egyszerűen tudomásul kell venni, nekünk viszont tenni kell a dolgunkat olyan értelemben, hogy az önazonosságunk sértetlen maradjon. Mindez elsősorban abban nyilvánul meg, hogy zenei értelemben részünkről nincs alku. Ha ezt a nézetet feladnánk, akkor azt az elemet vonnánk ki a kémiából, amely miatt ez működik. Vagy akkor egyáltalán érdemes ezt csinálni.

Mondd csak, a lemezen más női énekkel találkoztunk. Mióta járjátok a koncertkörutat az „állandó háttérvokálosként” bemutatott Gabival?

K: Gabóval a legelső győri bulin “bútoroztunk öszze”, amikor a Nova Prospecttel játszottunk a Betonban. Mindig a nő választ [hangos nevetés] , úgyhogy ő választott minket, aminek nagyon is örültünk. Erőteljes színpadi egyéniség, jó barát és lelkes Strong fan. Érti és érzi a Strong irányvonalát és sokban hozzájárul a színpadi produkcióhoz. Nagy terhet vett le a vállunkról, mert akár a Magic Syrup, akár az Inside Your Sun erőteljesen vokálcentrikus. Szóval, nem lehet azt mondani, hogy helyenként itt-ott felüti a fejét egy-két extra szólam.

Most Gabóhoz fordulok: Az első gondolatod, amikor kérdeztelek a koncert után arról, hogy milyen volt a színpadon az volt, hogy „jó magasan volt”. Ez meghatározza, hogyan viszonyulsz a közönséghez?

G: Sajnos igen. Valószínűleg ez nem túl profi hozzáállás, de ilyenkor egy pöppet távolinak érzem az embereket magamtól és egyáltalán az egész zenekartól. Tapasztalataim szerint akár vertikálisan, akár horizontálisan kerülünk távolabb a nagyérdeműtől, annál nehezebb – kis zenekarként – felpörgetni és bevonni a bulihangulatba őket. Azt hiszem, ezért is szoktam ösztönösen beugrálni az emberek közé a Nova frontasszonyaként [nevetés].

Jól belefér ez az elfoglaltság a Nova Prospect pihenő idejébe?

G: Abszolút [felnevet]- Ráadásul egyelőre iszonyat nagy mákom van a két zenekar koncertdátumai kapcsán is. Szóval szerencsére eddig még egy Strong-os bulit sem kellett kihagynom, amióta csatlakoztam az új Legénységemhez. De más szempontból is egy remek házasság a miénk, mert olyan szinten feltölt minden Strong-os hepaj, hogy a Nova mindig egy kisimult és ha lehet, egy még kiegyensúlyozottabb énekesnőt kap a saját bulikra – teszi hozzá mosolyogva.

És hol érezted ma magadat jobban: lent a közönség soraiban, pl. a Dharma alatt, vagy a színpadon a vokáloknál a számos már-már duettekben?

G: Nyilván mindkét pozíciót nagyon élvezem😊 De egyrészt az újdonság ereje miatt, másrészt pedig, mert állati büszke vagyok rá, hogy a Skacokkal lehetek egy színpadon, mostanában a Strong vokalistájaként sokkal nagyobbakat tudok bulizni, mint a közönség soraiban. Tényleg imádok a Fiúkkal koncertezni🥰

G: Nyilván mindkét pozíciót nagyon élvezem. De egyrészt az újdonság ereje miatt, másrészt pedig azért, mert állati büszke vagyok rá, hogy a Skacokkal lehetek egy színpadon. Mostanában, a Strong vokalistájaként sokkal nagyobbakat tudok bulizni, mint a közönség soraiban. Tényleg imádok a Fiúkkal koncertezni.

Ismét az előadásról és a zenéről, Károlyt kérdem: Ez a zene, ha néhány évtizedes is már, meglehetősen korszerű, megkockáztatom, népszerű is. Felbukkantok a meghatározó rádiókban?

K: Nem tudom. [ismét hangos nevetés] Tehát nem hinném. A felbukkannánk, tudnék róla. Vannak barátaink fősodrású rádióadóknál, de nem egyszerű bekerülni ezekbe a kimaxolt, kemény stratégiákkal felépített koncepciók mentén haladó médiumokba. Ezek a megjelenések az egyik napról a másikra a mi esetünkben valószínűtlenek.

Hol és hogyan jut el a zenétek a hallgatósághoz?

Ezen kell dolgoznunk most keményen. Az a helyzet, hogy a közösségi médiában való jelenlét fenttartása egy teljes főállású hozzáértő személyt igényelne. Ha ez kifinanszírozható lenne egyáltalán. Erre mondják azt, hogy aki nincs jelen ezeken a platformokon (itt most én egy kritikus létszámú tömegbázisról beszélek) az nem is létezik. Az algoritmusokat folyamatosan „etetni” kell valamivel, hogy fent maradjon az ember valahogy a „sz@rkupac” tetején. Egyébként különböző előadók nyilatkozták már pont ezt a kérdéskört illetően, hogy mennyire stresszes és kimerítő az ilyen jellegű „jelenlét” állandó fenttartása.

Az élő jelenlét meghatározó ereje megkerülhetetlen. Koncertezni kell, amennyit csak lehet. Ez tartja frissen a zenekart. Mindig készülni kell valamivel, akár egy frissített koncertprogrammal, akár egy új dallal. Az a lényeg, hogy valamilyen formában minden nap elő kell venni a zenekari ügyeket a civil életforma mellett. Olyan ez, egyébként, mint háztűzörzőként nem hagyni kihunyni a lángot, mert az újragyújtás mindig kacifántosabb és nehezebb, mint az állandó kondicionálás.

Mondd el, légy szíves, mikor lesznek azok a biztosan emlékezetessé váló, ünnepi koncertek a nyáron?

A május 27-i koncertet, a Racket című lemezünk 25.évfordulójára terveztük. Ez a buli a budapesti Akvárium Klubban lesz az Erzsébet téren. A koncepció az, hogy a Racket előtt tisztelegve lejátsszuk a teljes lemezanyagot, de természetesen nem fogja megúszni a közönség ennyivel. A koncert 2második felében egy válogatás lesz hallható a Magic Syrup, valamint az Inside Your Sun dalaiból. Bár még ez a koncert odébb van, én előre láthatólag egy 17-18 dalos előadással kalkulálok. Lesz pár koncertünk a nyáron, de nem vagyunk elhalmozva ajánlatokkal jelen pillanatban. A fesztiválkörnyezetben meghívásos alapon működnek a dolgok, ahhoz viszont egy magasabb státuszba kell átküzdeni magunkat. Sajnos erre nincs más módszer: végig kell menni megint azon az úton, amit egyszer már megtettünk annak idején. Az ilyen hosszú kihagyásnak ez egyenes következménye.

Összeállt már, hogy a soron következő bulira milyen repertoárral készültök?

Ezeken mindig variálunk, és változtatgatunk ilyen vagy olyan okból. Műsoridő, számsorrend, közönség stb. alapján.

Hogyan éreztétek magatokat itt, a petőfis koncerten? Hogy tetszett ez a fellépő négyes?

Szerintem mindenki rendesen letette a hozzá méltó produktumot! Nem hinném, hogy BÁRKIBEN hiányérzet maradt volna a koncertek után. Én, személy szerint, nem nagyon tudok a saját koncertem előtt más produkciókra hangolódva belehelyezkedni egy-egy koncertélménybe, mert a mentális fókuszom teljesen máshol van ilyenkor. De mindaz, amit hallottam, azok jó volt és mindegyik zenekar megérdemli a jó kritikát.

Az ünnepi buli előtt hol léptek fel a közeli jövőben?

Abban maradtunk a többiekkel, hogy a koncertek terén az őszt fogjuk jobban megnyomni, a nyári uborkaszezon és számunkra egyelőre nem aktuális fesztivál-okok miatt. A májusi koncert után a következő, ami biztos, hogy az a Fishing On Orfűn lesz. Ott június 29-én lépünk majd fel, az Amondó Színpadon 18:45-től. Van még pár, egyelőre nem megerősített dátum, ezért azokkal még nem hozakodnék elő.

Miközben a Dharma gitárosa Gyurka László felidézte, mikor látta a Monastery-t az újvárosi Kaptárban (akkor a Türböwitch énekesével) gondoltam jobban utána járok ennek a széles palettán játszó metal-négyes ötletének.

Roland, mi a véleményétek a stílusában ennyire vegyes szervezésről?

A négyből három csapatot Mazsi szervezett össze.

Óh, igen, ő rendszeres tagja a FEZEN stábjának is, főképp a hangárban és a kerthelység környékén találkozom vele.

Igen, az ő ötlete volt, mivel a hazai koncertjeinket ős szervezi…[…] Szerveztek már nekünk olyan koncertet is, pl. legutóbb egy Fekete Zaj fesztiválon, ahol nem tudtuk elképzelni előre, hogy abban a közegben, a folk és az alternatív zenék között milyen lesz a fogadtatásunk. De meglepően jó visszajelzést adott a közönség. Gondoltuk ez is jól sikerül majd. (Így is lett?)

Németh Ernő, Mazsi ötlete volt. Megkérdeztem hát őt is: Szerintem igen jó koncertet sikerült összeállítani. Azokat akikben kétkedés ébredt volna, megnyugtathattam az előzőekben a koncertbeszámolómmal.

M: Köszi. Egy jó csomag kellett.

Hogy jött az ötlet?

M: A Slowmesh szerette volna elhívni a Strongot. A Dharmával kapcsolatban vagyok, a Strong Deformity-nek és a Monastery-nek aszervezoje vagyok. A Slowmesh is jó zene, és maguk is jó arcok. Egy jó helyre egy jó csomagot gondoltam. Mindenki megtalálja, ki, illetve mi tetszik neki. Tán egész változatos lesz a műsor, amiben a Monastery is egy üditő színfolt.

A Petőfi Kultúrtanszék (és a FEZEN) fő gazdája Kovács Tóni pedig ezt tette hozzá:

T: Én örülök, hogy helyet tudtunk adni egy ilyen rendezvénynek. Személy szerint csak annyi célom volt ezzel, hogy életben tudjam tartani a rockot/metalt is. Mégiscsak az áll közel hozzám. [nevetés].

Ha már ennyiszer említettem milyen kiváló hangzással mutatkoztak be a zenekarok, hadd említsem meg a vezető technikust Kerekes András, azaz „Gömbi” nevét. Ezúttal minden bandát ő és társa hangosítottak. Korábban tapasztaltam (nevek nélkül), milyen kásássá vált a hangzás, amikor az egyébként utolsóként játszó banda az est végére igazán nagyot akart szólni. Saját emberük szanaszét keverte, túlvezérelte, pedig a beállásnál még jól szóltak. De a zenekar, a kontrollok alapján valószínűleg boldogan hitte, hogy rohadtul jó szólnak. Itt nem ez történt. Hazafelé azon morfodíroztam, hol a fenében csámborgott a huszonéves srácaink korosztálya, meg a kicsit idősebbek. Oké, ez nem Erdély hanem a szerény méretű anyaország közepe, de azért fel kellene ismerni, hogy nem a youtube-on, meg a spoty-n van az élőzene, a teljesítmény és a tartalom közlésének nagy része – már ami a valódi zenét illeti.

Aki teheti adja tovább és csípje el az összeállítás a közelében! A zenekaroknak köszönjük az ismételt villám-interjút és további sok sikert kívánunk!