Helyszín: Petőfi Csarnok   
Időpont: 2007.10.17 Szerda 19:00
Koncert: Engel, Amon Amarth, Dimmu Borgir

Szinte minden évben vannak olyan kultuszbandák, akik karöltve járják a világot a fagyhalál beállta előtt. Most az Amon Amarth és a Dimmu Borgir csinált közös állomássorozatot.

Az őszi idő egyik legnagyobb hátránya, hogy korán sötétedik. A tájolás meg most nem volt az erősségem, így tettem egy hatalmas kört a PeCsa körül, mire láttam néhány feketébe öltözött egyént, amint alkoholt töltenek magukba, és elmennek mellettem. Rögtön tudtam, hogy rossz irányba megyek. 🙂 Meg is fordultam, és mire be tudtam rendesen tájolni az utat, már negyed 8 is volt. Jegyet a helyszínen vettem, ahol hatalmas sorok álltak.

Volt, aki a fekvést választotta, pedig nem volt olyan jó idő. De részegen már úgyis mindegy. A Dimmu-kultusz úgy látszik mindennél erősebb, ezért volt ez a nagy érdeklődés, ami nem is baj. Legalább röhögtem egy jót pár arcon. 🙂

Már a motozás előtt is hallottam, hogy az Engel elkezdte a koncertet. Eredetileg a Hatesphere jött volna, csak ők belső viszályokra hivatkozva lemondták a turnét. Nevezetesen, megváltak az énekesüktől.
Ahogy beértem, a ruhatárat akartam megtámadni, de a látványtól inkább továbbmentem. 30 méteres sor állt. Azt meg valahogy nem volt kedvem kivárni. Bent pedig 2-3000-ren lehettünk.

Niclas Engelin Engel-je kimaradt így az életemből. Pedig kíváncsi lettem volna rájuk, hogy mit alkotnak élőben. De a hajszálpontos kezdés ezt nem tette lehetővé.
Az ex-In Flames gitáros mellett Marcus Sunesson (ex: The Crown), Mikael Hakansson (ex: Evergrey), Daniel Moilanen (ex: Lord Belial) és végül Mangan Klavborn alkotja a zenekart. Egyetlen probléma van velük, de az annál nagyobb: semmi olyat nem tudnak mutatni, mint amit az elődök már ne csináltak volna meg évekkel ezelőtt.

Kevés átszerelés után jött az egyetlen zenekar a műfajon belül, akiket meg is hallgatok: a svéd vikingharcos Amon Amarth. Nekem tetszett az, amit előadtak. Nem volt benne mellébeszélés, odatették magukat rendesen. 5-6 méterről minden szépen szólt, és a látvány is magáért beszélt. Engem lenyűgöztek, és ébrentartottak. Bár annyira nem ismerem őket, csak With Oden On Our Side lemezt hallottam, de az alapján nagyon megtetszett a hajósok zenéje. Az eljátszott számok között volt az Asator, The Pursuit Of Vikings, Runes To My Memory, Valhall Awaits Me, Cry For The Black Birds, Victorius March, és a legnagyobb kedvenc, a Death In Fire. Hangzásban is nagyon jó volt a koncertjük, és az összkép is nagyon tetszett, főleg a legszőrösebb, Johan Hegg, akinek a hangja is földbedöngölő volt. Az est csúcspontja kétségtelenül.

Mert a főzenekar, a norvég Dimmu Borgir nem mutatta meg valódi mivoltát. A szimfonikus black metal-t játszó zenekar inkább a show-ra helyezte a hangsúlyt. Az intro alatt két anitipápa lépett a színpadra, majd jöttek a tagok is. Két fáklyából jöttek a lángok, amik csak látszatra voltak lángok, mert ventillátor fújta a textilt, amit megvilágítottak. A háttérben vetítés ment, ami szerintem nagyon odaillő volt, mivel a számokhoz készített klipeket lehetett megcsodálni. Sokszor sokkal érdekesebb volt a kivetítőt nézni, mint a kifestett embereket.

A basszer mindig a térdére vágta a basszusgitárt, és ki lehetett számítani, hogy mikor merre fog vele fordulni. Teljesen menetrendszerű volt. Viszont, amikor elkezdett énekelni. Akkor majdnem dobtam egy hátast. Fogalmam se volt eddig, hogy dallamos ének is van náluk. Elvégre csak két számot ismerek, azokat is csak felszínesen. Eleinte erősen túlozva „tetszett”, amit csináltak, de aztán a buli közepétől elég lapossá vált a hangulat. És volt időm gondolkozni unalmamban. Mégpedig azon, hogy miért is nem jártam eddig ilyen koncertekre.
És rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem az én világom ez a black metal szféra. Hívőként elég szarul is éreztem magam. Persze tudom, hogy ők se gondolják komolyan, amit csinálnak, csupán a show kedvéért.

Mikor már majdnem elaludtam, akkor jött az a két szám, amit ismerek. De ezt szinte mindenki ismeri: a Mourning Palace, és a Puritania. Majd végleg eltűntek a félhomályban.
Összességében nem volt egy rossz buli, de a Dimmu-tól többet vártam. Az a leülés a középső szekcióban nem tett jót a koncertjüknek. De majd 4 év múlva jobban odafigyelnek rá.
A Simmu Borgir ötágú csillaga már túl van a csúcsponton jócskán, és mutatja az irányt, hogy már csak lefele lehet menni, vagy egy szintet megtartani. De olyat már bizonyára nem fognak tudni alkotni, mint amit évekkel ezelőtt, amikkel ismerté tették a Dimmu Borgir nevet.

A látogatókról elég érdekes kép alakult ki a szememben. Nagyon sokan voltak a tini-korosztályból, akik valószínű csak felvágásból, kezdeti véraláfutás-csillapítás céljából jöttek el. Sokan voltak, akik büszkék voltak alkoholista múltukra, majd kiselőadást tartottak, hogy miért nem trendi már Dimmu-ra kifestve mászkálni, és 12 évesen miként élték túl az első Dimmu koncertjüket. Egyszóval elég érdekes emberek voltak jelen 15-től a 45 éves korosztályig szinte mindenhonnan. Volt, aki az egész családot elhozta áldozatnak.
De a kultusz az kultusz, és ez így helyes.

Annak, aki nagy rajóngója ezeknek a zenekaroknak, és mégse tudott rá elmenni, az sajnálhatja. Mert a csalódott buli is buli. És legalább elmondhatnák magukról, hogy hiába nem volt az igazi, mégis ott voltak, és nem bánták meg.

METAL