Ahogy az iménti cikkben utalást tettem rá (megvilágosodás itt) egy jó barátommal (Brandan Tomika) tiszteletünket tettük a Ka-rock szervezte XV. Támadás! névre keresztelt megmozdulásra, ahol három csapat csapott a húrok közé. Sajnálatos, hogy a rendezvény május 3.-án történt lebonyolításra, de én csak most írok róla, ennek oka, hogy időközben szigorlatoztam, és amúgy is rengeteg dolgom és problémám volt mind magánélet – mind időhiány terén, de igyekszem törleszteni az elmaradásaim, még ha rövidke is lesz.

 

Majd a várpalotai Septicmen kezdte meg thrash hadjáratát, ők is ellőtték folyamatosan a feldolgozás repertoárjuk minden szegmensét, Slayer, Kreator és Cult és egy kis régi Judas Priest-tel is „bolondították” a fáradt közönséget. A saját dalok is jól mentek, fura volt hallani, hogy az új dalok némelyikében Gyuszi a magyar és angol szöveget váltogatta – ebből lehetne rendszert is csinálni. Kaptunk szép szólókat rengeteg random ízzel, de nagyon profin megtekerve, és a dobok terén se volt gond, úgy érzem Németh Róbert most már végképpen át tudta venni Eszes Imi agyas témáit.

Végül a helyi Self-Destruction kezdte meg Sepultura – Chaos AD. idejéből merített urbánus lázadásukat, melyen én megint csak keveset voltam benn, hiszen a Septicmen-ékkel készítettem a már egy ideje megint csak halogatott-ígérgetett interjút, s elsősorban az új lemezzel kapcsolatban felmerülő kérdésekre igyekeztem koncentrálni, ők meg a sörösüvegükre és a poénjaikra – erről is hamarosan olvashattok. De térjünk vissza a nagykanizsai önpusztító brigádra. Éppen koncert előtt beszélgettem Ramónnal, hogy mi a helyzet az új dalokkal – alig vannak próbák, semmi se megy, nem tudjuk mi lesz… de azért meglepett azzal, hogy a Pantera – Cowboys from hell-jével próbálkoznak, de nagyobb meghökkenést is tartogatottak nekem a rombolók…
Az interjúról visszatérve a szokásos dalokat hallhattam, pár sajátot, amik között akadnak nagyon jók, és kevésbé kidolgozottak – a zenekar fő problémája hosszú ideig az volt, hogy nem találták meg valós teljes tagságukat és mindig azt játszották, amit éppen tudtak, így a repertoár nagyon vegyes a saját nóták terén, a feldolgozások szempontjából, pedig mindig lemegy korrekt módon az a három régi Sepultura, ami már jó ideje az ereikben csörgedez. A buli végére ugyanis az utolsó Slipknot nagylemezről hallhatunk egy remek tracket, ahol Ramón megint csak megmutatta, hogy az ő hangszálai bizony sok mindent kibírnak, ízlésük pedig ficamokkal együtt is jó. A zenekar nagyon ott volt, talán eddigi legjobb bulijukat láthatta az a pár ember, aki ott volt. Miért írom, hogy pár ember? Mert éppen abban az idővállúmra esett a ballagás, így a közönség száma igencsak csekély volt, ami sokban befolyásolja a zenekarok és az egész koncert hangulatát – erre jó lenne a szervezőknek legközelebb jobban oda figyelni!
Furcsa érzés ennyi idő után visszaemlékezni és felidézni egy buli eseményeit-hangulatát, s úgy érzem nem is ment olyan rosszul, mely nem a hatalmas adatinformációs sztráda agyamnak tudható be, hanem annak, hogy emlékezetes mozzanatokat hordozott magában a koncert! Találkozunk Csósztokon!