A koncertdömping nem hagyott alább az év végével sem. November második felében egy újabb erős csomag érte el hazánkat, mivel a Dark Tranquility és a Moonspell együtt érkezett. Ha ez nem lett volna elég, a Red Stage-en pedig egy szintén erős buli kínálkozott a Kanonenfieber – Panzerfaust kettőssel (erről a buliról külön cikk is született, amit itt elolvashattok). A szervezők belátással voltak, a „melyik kezembe harapjak” szituációra, így aki mindkét bulira érvényes jegyet váltott, az kis átfedésekkel, de teljes csomagot kapott mindkét koncerthelyszínről.

Az estét a HIRAES nyitotta, akik erőteljes melodikus death metal zenéjükkel azonnal megadták az alaphangulatot. Az együttes energikus előadása és lenyűgöző színpadi jelenléte felkeltette a közönség figyelmét, akik lelkesen fogadták a zenekar dalait. Bár vitathatatlan volt az Arch Enemy érzés, ez nem volt bántó egyáltalán.

Ezután a kis színpad felé vettük az irányt, ahol a Panzerfaust nyitotta az estét. A kanadai csapat legújabb lemeze (a The Suns Of Perdition negyeedik része) is kimondottan erősre sikeredett, így kíváncsi voltam a csapatra élőben. Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám pusztító volt amit láttam.  És most már azt is tudom, honnan a frontember Goliath beceneve. A hatalmas énekes és csapata taglózó erővel zúdította ránk a nótáit. Kis pihenést a szellősebb részek engedtek csak.  Erődemonstráció volt ez a javából.

Ezt követően a finn Wolfheart érkezett, akik az északi fagyos szelek érzetét hozták el a koncertterembe. Tavaly is sikerült elcsípnem a csapatot a Tuomas Saukkonen– „turnén” (ezen a koncertsorozaton két csapatával – a Wolfheart, Before The Dawn – színpadra állt). Csak ismételni tudom magam. Nekem a legnagyobb bajom az a csapattal, hogy nagyon egy-kaptafa nótákat írnak. Vannak kiugró részletek, esetleg egy-egy nóta, de számomra összességében ennyi ez a történet. Bár megjegyezném, hogy az utolsó the King Of The North, a csapat legváltozatosabb albuma lett. Egyáltalán nem rossz, amit csinálnak, sőt, de valahogy annyira sosem kapott el, mint Tuomas többi ténykedése. Azt viszont hozzátenném, hogy ez a koncert erőteljesebb volt, mint a tavalyi találkozás.

És itt érkezett el a döntés ideje, mivel egyszerre kezdett a Moonspell és a Kanonenfieber is.  Arra jutottam, hogy a Moonspell-el kezdek, mivel bár setlisteket sosem nézek előre, a fülembe jutott, hogy egyfajta best of programmal járják most a világot. Ez azért volt számomra örömteli, mert a csapat utóbbi ténykedésével nem ápolok jó kapcsolatot. Sőt…A pletykák igaznak bizonyultak (nyilván új lemez híján erre lehetett is következtetni), igazi best of programot kaptunk. A csapat Opium-Awake! ketőssel nyitott, ami tényleg zseniális volt. Annak ellenére, hogy az utolsó találkozásunkkor megfogadtam, hogy többet nem nézem meg a csapatot, nagyon megbántam volna, ha betartom a dolgot. Ezen az estén a Moonspell tényleg tündöklött. Nekem abszolút csúcspont volt még az Everything Invaded is, mely az egyik kedvenc nótám tőlük. Fájó szívvel bár, de a nóta után átmentem a Blue Stage-re, mert a Kanonfieber-re is nagyon kíváncsi voltam.

Ezt a döntésemet sem bántam meg. Bár eleinte a csapat körül kialakult hype elriasztott, azóta keblemre emeltem a csapatot. A Die Urkatastrophe egy kiváló album, talán egy hajszállal erősebb is mint elődje. Az élő prezentálásra pedig nehéz szavakat találni. A zenekar háborús tematikájú black metaljáhóz tartozó színpadkép és egyenruhák mind mind ráerősítettek a hatásra. A közönség folyamatosan mozgásban volt a lendületes számok alatt, ami nem is csoda. Kiváló zene, remek prezentálásban. Várom a következő találkozást. Egyetlen fájó pontja volt a dolognak, hogy merch nem volt (a zenekar aztán instagram oldalán kért elnézést, de a helyszín üzletpolitikájára hivatkozott az árulás kapcsán).

Az estét a Dark Tranquillity zárta. Ezt a csapatot bárhol bármikor szívesen megnézem. Ama napig remek albumokat szállítanak, a színpadon pedig mindig maximális a teljesítmény (kb. 5x láttam már őket és sosem kellett csalódnom).  Mikael Stanne pedig az egyik legelbűvölőbb énekes a színtéren. Az az öröm, az a hála amivel a rajongók felé áll, még több mint 30 év után is példaértékű. És teljesen mindegy melyik csapatával áll a színpadon. Ez a csapat is az új albumát turnéztatta, de azért a korábbi klasszikusokról sem feledkeztek meg. De mondhatnék akár slágereket is, mert itt ez tényleg helytálló. Nálam az új albumos nóták mellett a Final Resistance és az Atoma jelentették a csúcspontot, az elmaradhatatlan Therein mellett. Kiváló este volt, fesztivál sűrűséggel.