Az Avanged Sevenfold koncertjére vártam azt hiszem a legtöbbet, ha azt nézzük, mikor lettem a rajongója a csapatnak. Az elmúlt 20 évben a kaliforniai metálzenekar eddig egyetlen egyszer járt Magyarországon, és az is fesztiválkoncert volt. Nem túlzok, ha azt mondom, az év egyik legjobban várt bulija volt ez számomra. A teltház pedig azt jelezte, mások is nagy érdeklődéssel fordulnak a banda felé itthon.

Az előzenekari státuszt a amerikai–kanadai Palaye Royale töltötte be amelyet 2008-ban alapított három testvér: Remington Leith (ének), Sebastian Danzig (gitár) és Emerson Barrett (dobok). A trió eredetileg Las Vegasban indult, de a zenekar később Los Angelesbe tette át székhelyét. Nevüket egy híres torontói bálteremről választották, ahol nagyapjuk is fellépett. Én az igazat megvallva még a nevükkel sem találkoztam a bejelentés előtt, és az art-rock megnevezés csak elriasztott. Amikor aztán elkezdtek működni a színpadon, hogy azért nem annyira bonyolult dolog ez. Glam, punk, meg sleaze rock modern valamivel modernebb köntösben. A bajom inkább az volt, hogy zeneileg egyáltalán nem kötött le a dolog. Az előadás amúgy rendben volt és láthatóan a közönség is nagyon élvezte a bulit. Nekem ez így, tetszetős csónakozás ellenére is kevés volt.

Talán túl nagy titkot, hogy ez az este számomra az Avanged Sevenfold-ról szólt. Engem a banda első két lemeze teljesen elmellőzött, a City Of Evil viszont teljesen magával ragadott. Az eszeveszett intenzitású (bespeedezett Maiden, írta anno LL a Hammer kritikában, ahol 10 pontot adott a lemezre, én meg azonnal be is szereztem) album azóta is folyamatos vendég a lejátszómban. És bár a mai napig a 2005-ös lemezt tartom karrierjük csúcsúnak, az összes azóta megjelent albumot szívesen hallgatom. Azért ilyen életutat nem sok banda járt be.

Stílusváltás a frontember hangszálproblémája miatt, majd egy albumról albumra változó – ennek ellenére végig minőségi és érdekes – életmű, ahol soha nem tudod milyen lesz a következő lemez. Példának okáért a 2023-ban megjelent Life Is But a Dream…-et igen merész húzásnak tartom, amire szerintem senki nem számított. Kapott is hideget meleget, de nekem mondjuk nagyon tetszett. És nem csak a zene, hanem mondjuk azt is nagyon bírtam, amikor M. Shadows olyan csapatokat emlegetett egyes interjúkban, mint például a Blind Guardian, vagy a Hammerfall.

A koncert pontosan vette kezdetét a meghirdetett időpontban. A frontember itt még maszkban volt, melyet aztán elhagyott. A set-et az új lemezes Game Over nyitotta, és ezzel fel is ültünk arra a hullámvasútra, melynek vezetője napjaink egyik olyan „fiatal” (több, mint 20 évesek már ők is) csapata, akik nagyobb helyszíneket is képesek teltházzal megtölteni és őrzik a klasszikus metal csapatok karizmáját.

Bár a legtöbb nóta a legújabb lemezről hangzott el, a csapat minden korszakot megidézett, még a korai időket is (Unholy Confessions). Igazából nehéz is számokat kiemelni, de ha nagyon akarok akkor nálam a Nightmare, a Stage és az überzseniális Bat Country ütötték a legnagyobbat. Szépe gesztus volt a 80. A7X koncertjét ünneplő Larry-nek dedikált Hail to the King is. Az estét az A Little Piece of Heaven zárta.

Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor több számot vártam az idén jubiláló City Of Evil-ről, de ez tényleg csak kekeckedés. Ez a buli a maga nemében tökéletes volt. Remélem a következőre nem kell 20 évet várnom.