Metál piknik Morvaországban – akár így is nevezhetném a Brno-tól nem messze, Moravský Krumlovban már ötödik alkalommal megtartott fesztivált. Két napot voltam ezen a feszten a háromból és ezekről mesélek nektek a cikkben.

Habár a fesztivált már tavaly szeptemberben bejelentették és láttam is két kedvencemet a felsorolásban, de igazából csak idén márciusban döntöttem el, hogy tényleg el kéne menni, mert nem olyan vészesen sok autóút ez. Úgyhogy akkor megvettem a jegyeket, leegyeztettük a szállást és akkor kezdődött a várakozás augusztus közepéig.

Az első nap, augusztus 14-én reggel megindultunk, először egy közeli községbe, ahol a szállásunk volt, majd onnan 20 perc autóúttal a fesztiválhoz. A parkoló Moravský Krumlov szélén, egy erdei tisztáson volt, az odajutás se volt olyan egyszerű, hiszen egy erdei földes-murvás úton kellett átmenni, amin csak egy autó fért el. Oké, leparkoltunk, irány a fesztivál! Embereket kérdeztünk, hogy merre található a kastély, ahol a buli van, mert nem volt semmi kitáblázva, így át kellett vágni mindenen: Rokýtna patakon egy kis vas hídon, aztán sportpálya mellett, majd egy erdei ösvényen, de végül már csak kiértünk az aszfaltra, ami egyenesen a fesztre vezetett. Becsekkolás könnyen ment, megkaptam a fotós engedélyemet, habár a passom ellenére az egyik biztonságis nem akarta elsőre beengedni a fényképezőgépemet, de nagy nehezen megértette, miért akarom bevinni és miért lóg a nyakamban a PHOTO feliratú biléta.

Egyből rohantunk a dedikálós sátorhoz, hiszem majdnem 15:00 volt, mikor Charlotte Wessels és a bandája kezdte a fesztivál első aláírás osztogatását. A tagokkal jó pár érdekességet aláírattam, de volt ami különösen tetszett a baszusgitáros Otto Schimmelpennincknek, hiszen a régi death metal bandája, a Detonation két CD-jének kiskönyvét vittem oda, amiket vigyorogva mutatott az új billentyűs Nina van Beelennek. Charlotte emlékezett rám, örült a találkozásnak, hiszen már a sokadik volt az elmúlt 10 évben (lehet még a Fémforgácsra is emlékezett…?). A dedikálás alatt a szlovák szimfonikus metal Symfobia kezdte meg a műsorát, ami nem lett igazán a kedvencünk, mert nem elég, hogy elcsépelt klisés zenét játszottak, de még az énekesnő hangja is fülsértő volt. Utána jött a svéd szimfonikus death-black metalos Eleine, akiket idén már láttam a Dürerben és még mindig igazán felejthető produkciónak tartom.

Végre 17:20-kor elkezdődött a számomra egyik várva várt koncert, a Charlotte Wessels’ The Obsession. Ahogy tavaly láttam már őket Bécsben, így megint azt kell mondjam, hogy megint minőségi koncertet adtak. Charlotte éneke jó volt, Timo nagyon nyúzta a húrokat djentes szaggatásokkal és a hatalmas progos szólókkal. Ezen a turnén mutatkozott be az új billentyűse az együttesnek, Nina van Beelen személyében. Jó utódja Sophia Vernikovnak és tökéletesen hozta az általa már előadott témákat. Emellett a koncerten kaptunk olyan dalokat is, amik a The Obsession albumon nem jelentek meg, mint a Tuska Open Air fesztivál után másodjára csak itt játszott jó zúzós, ugrálós Pity Party is. Már ezért megérte kiautózni Csehországba.

Kis pihenőnk volt, aztán következett a masszív doom hengerlés az Avatariummal. Habár a doom nem annyira a kedvenc stílusom, annak ellenére el kell ismerjem, hogy jól játszottak és zenében és énekben is minden a helyén volt. Néhol untam, főleg a régi, jobban elnyújtott dalokat, de az újabb, hard rockosabbak már jobban tetszettek. Zenéjük mocskosul szólt, az igazi pusztító doomot idézve.

A koncert után rohantunk is az Avatarium dedikálásra, ami alatt a horroros-vámpíros Dominum játszott a színpadon. Ő belőlük csak kicsit csíptem el, de nekem inkább gitáros mulatósra hajazott a zenéjük, mintsem metálra, a színpadképük pedig ilyen GWAR és Alice Cooper díszletekből összeollózottnak tűnt számomra. A nap végére a hosszú út és a forróság után elcsigázva már nem sok erőnk maradt, így csak az elejét néztük meg Dirkschneider koncertjének. Annak ellenére, hogy ő sem ma kezdte a szakmát és 73 éves, még mindig jó formában van és jól is énekelt.

A második nap szintén 15:00 körül érkeztünk meg, amikor a Sirenia játszott épp. Kellemes meglepetés volt számomra, hiszen sosem hallgattam tőlük egy-két dalnál többet és a zenéjüket tucat szimfonikus metalnak könyveltem el. Ennek ellenére jó koncertet összehoztak és Emma Zoldan énekesnő hangja is kellemes volt.

Utánuk következett az elektronikus, dallamos metalcore April Art. Zenéjükben semmi érdekes nem volt, a tucat mostani éneklős metalcore, de ezt a party hangulattal és az aranyos énekesnőjükkel sikerült ellensúlyozniuk, aki néhol locsolta is a közönséget vízipisztolyokkal. De látszott, hogy nem a zene adja el ezt a koncertet, hanem a közönséggel folytatott interakció, hiszen az énekesnő még a közönségbe is bement és emberek nyakába ült a circle pitekben.

Folytatódott a modern metalcore vonal az Annisokay műsorával, akik nálam eléggé a feledésbe merültek a tavalyi Barba Negras előzenekaros koncertjük után. A műsoruk nagyon egysíkú volt és a gitáros-énekes Christoph Wieczorek hangjáról néha nem lehetett eldönteni, hogy most férfi vagy női éneket hallunk, mert olyan vékonyan szólt.

A másik várva várt koncert jött ezek után: a Beyond The Black. Negyedjére láttam őket és eddig az összes koncertjük közül ez tetszett a legjobban. Nagyon felszabadultak és energiával teli voltak. A koncert elején volt technikai probléma (Jennifer Haben hangja kevésbé hallatszódott), de ennek ellenére simán ment minden. A harmadik dal, a Wounded Healerben megkaptuk az Amaranthe-os Elize Ryd-öt is, összesen hat példányban a színpad két oldalán álló LED-falakon. A banda minden albumába belekóstolhattunk egy kicsit, így a Wacken nézők után másodikként hallhattuk élőben a legújabb dalt, a Break the Silence-et. A stúdiós verzióhoz képest nagyobbat ütött élőben. Ahogy eddig is minden koncerten, itt is látszott, hogy mennyire profi műsort tesz le az asztalra Jennifer és bandája. A koncert után egy órával pedig dedikáltak.

A Beyond The Black dedikálásra várakozva belenéztünk az este első kalózainak koncertjébe, a Visions Of Atlantisba. A tavalyi Barba Negras koncertjük után idén sem sikerült meggyőzniük arról, hogy megkedveljem a zenéjüket pár dalt leszámítva. A fesztivál részéről viszont nagyon ötletes volt, hogy a két kalózos témájú bandát egymás után rakták, hiszen a Running Wild előtt jól megcsinálták a hangulatot.

Ahogy az előző nap, ekkor is csak a fő fellépőnek az első pár dalát néztük végig, mert fáradtak is voltunk, meg másnap reggel viszonylag korán kellett hazavezetnem. Így sajnos az aznapi záró banda, a Hypocrisy kimaradt nekem – remélem a közeljövőben lesz errefelé alkalom, hogy bepótoljam. A Running Wild nagyon jó volt élőben, a dalaik sokkal jobban szóltak, mint az albumon. Sajnálom, hogy nem tudtam tovább nézni őket. A harmadik napra nem maradtunk, mert számunkra az Uriah Heepet leszámítva más érdekesség nem volt, ami miatt megérte volna még egy napra fesztiválozni.

Ez volt tehát a Rock Castle. Háromból két napot voltunk, de összességében pozitívnak éreztem a fesztivált, mert a kastély udvara igényes, tiszta környezetet biztosított a fesztiválnak, a füvön pokrócokra leheveredő emberek miatt családias hangulata volt. Külön dicséret jár, hogy szinte minden banda részt vett a dedikálásokon és nem hajtottak minket a szervezők, így meg lehetett állni 1-1 fotóra a kedvenceinkkel. Nem elhanyagolható az sem, hogy technikai szempontból is jól teljesítettek, mert minden pontosan kezdődött, az átállásokkal gyorsan megvoltak és minden tisztán szólt. Viszont negatívumként felróható, hogy a parkolás nem volt valami kényelmes, mert sokat kellett sétálni a fesztiválig, mindezt iránymutató táblák nélkül, visszafelé pedig vaksötétben az éjszakában. A biztonságiak bunkók voltak, a crowdsurfölőket is csak kiszedték, de a hozzáállásukból úgy látszott, hogy inkább biztatják arra, mintsem leállítanák azt, mert nem minden koncertre illettek azok.

További fotók az eseményről: Lawrence Live Vids