Koncertek terén elég karcsúra sikeredett számomra az idei év. Ha a nyári Brutal Assaultos felhozatalt nem veszem számításba, kevés eseményt tudok felsorolni, amin részt vettem. Ennek sok oka van, ami úgysem érdekel senkit és különben is, az amúgy gyatra felhozatalú Kaltenbachos Lividity-t és Absut leszámítva (azon egy nap erejéig néztem ki a fesztiválra miattuk) minden dokumentálva lett, ahol megjelentem. Aminek a kényszerű elmulasztását pedig komolyan sajnáltam, az idén mindössze a svéd Arson Project látogatása és egy bécsi Unmerciful koncert volt. A Maledictiont viszont előbb-utóbb meg kellett lesnem most, hogy kijött a régóta várt lemezük, és ezzel a pécsi kirándulással jobb későn, mint soha elven össze is jött, aminek össze kellett.
A néhai Stigma zenekarból átalakult székesfehérvári Eradication ismeretlenül is pozitív benyomást tett rám nem túl erős hangzással megtámogatott, ám egészen korrekt szerzeményeivel. Death metalt kell elképzelni, melyben a hatásos és az egyszerűbb (nevezzük nevén, tipikusan demós) témák mellett technikásabb megoldások is szerepet kapnak, és ez az egyveleg élőben is működőképes. Egyéni teljesítményeket nem akarok kiemelni, a srácok korrektül, beleéléssel játszottak, s bár még nem teljesen kiforrott a zenéjük, de bemelegítésként helyt álltak. A demó számai mellett két feldolgozás is előkerült: a Deicide When Satan Rules His Worldje nemcsak az irányvonaluk szempontjából lehet árulkodó, de még úgy is örültem neki, hogy konferáláskor dismembert értettem helyette, és a zajos hangzás miatt csak később kezdett körvonalazódni mi megy, illetve Akelát én ugyan sosem hallgattam, de a publikum egy részének nagy örömet okoztak vele.
Az argentin Inferit nem ismertem, a myspace oldalukba sem volt érkezésem a koncertjük előtt belefülelni, így sikerült meglepniük. Dél-amerikai bandától szokatlanul visszafogott black metalt játszottak, én sátáni imázsra, bestiális agresszióra és féktelen száguldásra számítottam, ehelyett néhol középtempós, néhol thrashes beütésű, néhol gitárharmóniákkal kiegészített számokat kaptam, bár gyorsabb pillanataik is akadtak. Sajnos elég jellegtelen a zenéjük, nem szeretném bántani őket, respect, hogy eljöttek ilyen messzire és nyomják az underground metalt, de egy darab témájuk nem akadt, ami megmaradt volna bennem. A dolog úgy nézett ki, hogy a kúpszegecsekkel kivert bőrcuccokban feszítő bárdisták lecövekelve és hajat rázva – illetve a változatosság kedvéért néha a „bal láb a kontrolládára” figurát bedobva – reszelték a dalokat, hátul a dobos ütötte az ütnivalót, a show-t pedig a szombathelyi Morgue zenekar legényei szolgáltatták színpadmászással és minden egyébbel (ahogy az egész este folyamán). És ha azt mondom, ez önmagában szórakoztatóbb volt, mint az Inferi dalok, akkor nagyjából mindent el is árultam.
A brazil Imperious Malevolence visszatérő vendég hazánkban, ha jól számolom, ez volt a harmadik alkalom, hogy nálunk játszottak. Rutinosan álltak tehát a magyar közönség elé, amit mi sem bizonyít jobban, mint a kopasz Raphaell „egészségedre” kiáltása minden elfogyasztott feles pálinka előtt. Ily módon feltüzelve, az intrót (a Dead Can Dance-től a Host Of Seraphim részlete látta el ezt a feladatot) átszellemült arccal, ujjaiból szokott módon pentagrammot formázva vicsorogta végig, és a hörgés feladatától zavartalanul a későbbiekben is hozta a félőrült grimaszokat. Otthon hallgatva én némi Morbid Angel beütést érzek bennük, és úgy vélem, lemezen mindenképp a középmezőnyt erősítik, de ők tipikusan egy olyan zenekar, amely egyéniség híján is jó hangulatot teremt élőben. Akár a 2006-os Where Demons Dwellről elővett, akár régebbi, ill. újabb keletű számokról volt szó, mindegyik jólesően darált: Excruciate, Divine Disease, We Evoke Thee, From Chaos Shall Rise, Everlasting Hell Damnation, Imperious Malevolence, The Christcrusher, Leviathan, Where Demons Dwell, Nox Irae, From Flesh To Nothingness… Semmi különösebb extrát nem nyújtottak, de ez nem jelenti azt, hogy rosszak lettek volna.
A Malediction hosszú idő után végre kiadta első lemezét, a Reductio Ad Absurdumot, és kíváncsi voltam, hogy szólalnak meg a rajt szereplő dalok a színpadon. Jó választás volt a Flooddal kezdeni a koncertet, a kritikában az eddigi legenergikusabb számukként jellemeztem, és a belepréselt agresszió élőben is átjött, megadta a kellő intenzitást a koncerthez, melyet a későbbiekben Gábor András basszer húrszakadása sem tudott csorbítani. Intenzitásban, feszes játékban nem volt hiány, egyedül az új énekes Barna Szilárdtól vártam volna kicsit aktívabb színpadi jelenlétet: végig egyhelyben állva, a közönséggel nagyon kevés kontaktust tartva hörgött, pedig ezek a számok szuggesztívebb előadásmódot kívánnának. Az új lemez dalai (Nameless, Hymn To Destroy, The Army Of Those Begging For Mercy és TheTime Of Pressure (pt.1)) mellett régebbről a Suppress Wrath, a Flowing Anger és a demós The Survivor volt terítéken, illetve két feldolgozás, amelyekkel nem teljesen tudtam mit kezdeni. A Behemoth Conquer Allja még oké volt, de a Slipknottól a Heretic Anthem felbukkanását nem tudom mire vélni. Az rendben, hogy a maszkos bohócbrigád dala energikus, jól megdörrent, volt rá beindulás, és az Iowa megjelenése környékén nem volt olyan interjú, ahol ne hangoztatták volna a Slayer, Morbid Angel hatásaikat, ami egybecseng a Maledictionéivel is, de ettől még furcsállottam a felbukkanását. Akkor már jobban örültem volna a poénból elkezdett Sacrifice Unto Sebeknek, vagy a Slayernek, de egyiket sem kaptuk meg, helyettük egy profi és energikus bulit.
Ezután már nem sok minden történt, felhörpöltük a maradék alkoholocaustokat, és indíts haza, hogy egy gyors zuhany után, kialvatlanul és még émelyegve pattanjak az első távolsági buszra egy újabb út kedvéért. De az már egy másik történet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.