Hazánkban gyakori vendég a poszt-rock koronázatlan királya, a banda, akiknek a neve egybeforrt a műfajjal, az ír God is an Astronaut. A tavalyi turnébejelentéskor eldöntöttem, hogy őket újra látnom kell élőben, mert előtte lévő két alkalommal (2015-ös és 2023-as, szintén Düreres) feledhetetlen, egyedülálló élményben volt részem.

Az estét az angol csellista hölgy, Jo Quail nyitotta, akinek a zenéje egyedi, mert a kísérleti elektronikus és a klasszikus zenei műfajok határán evezett. Elektromos csellójával felsétált a színpadra és dark ambientes témákat kezdett el játszani rajta. A hangszer különböző effektpedálokon, köztük looperen is keresztül volt vezetve, és így a folyamatosan ismétlődő rétegeket halmozott egymásra, amik által egyedi zenei textúrák jöttek létre. A dalok között beszélt egész hosszan és mesélte, hogyan jött létre az új album, és persze megemlítette, hogy nem először játszik nálunk. Habár a legutóbbi GIAA albumig nem hallottam még róla, de mint a setlist.fm-en utána néztem, kiderült, hogy most a negyedik alkalommal húzta itt nálunk. A koncert nem ment át se giccsbe, se a „nagyon művészi – már nem értem, annyira kísérleti” nehezen emészthetőbe, hanem megmaradt az igényes atmoszferikus, elektronikus zenének. Érdekes, jól elmélyülős ambient ez, ami megér egy újabb koncertlátogatást, illetve a legutóbbi, idén megjelent, Notan című albuma is egy hallgatást.

Egy hosszan kitartott ambient hanggal indított 21:00-kor a God is an Astronaut. Az együttes szépen lassan felvezette a koncertet tavaly megjelent, Embers album második, Falling Leaves című tételével, ahol a hosszú intro alatt a gitáros Torsten Kinsella szépen lassan elkezdte a dal kezdőhangjait pengetni, majd átment a dallamba és mellé Anxo Silveria dobos kezdte el ütni a bőröket, majd melléjük a testvérpár másik tagja, a basszusgitáros Niels Kinsella is bekapcsolódott. Másodiknak a szintén lassan felfutó, a 2018-as Epitaph albumuk címadó dala következett, amit eredetileg a gyerekkorában elhunyt unokatestvérük emlékére írtak.

Folytatódott az idén 20 éves klasszikussal, az All Violent, All Brighttal, aminek a kezdetét a közönség ujjongással fogadta, de emellett más régi, ismertebb daloknál is lehetett hallani ovációt. A koncert nagyját az új album dalai tették ki, de kaptunk persze olyan klasszikusokat is, mint a Suicide by Star vagy a Frozen Twilight. De az est különlegessége a koncert utolsó négy dalára volt tartogatva, hiszen, mint látható volt, hogy Jo Quail csellóállványát nem vették le az átszerelés alatt, hanem maradt a helyén, így aki nem olvasott előtte setlisteket, az is tudhatta, hogy itt bizony az ő produkciója nem csak a felvezetés szerepét töltött be.

Vele az első dal a Fragile volt. Ezt Torsten az édesapjuk emlékére ajánlotta, aki nemrégiben hunyt el. Elmesélte, hogy mennyi mindent köszönhet neki a banda, amiket a háttérmunkákba tett, mint például az egész merch intézés. Talán ennek is tudható be, hogy a banda nem hozott magával se lemezeket, se pólókat a koncertre (vagy akár annak, hogy a turné utolsó előtti állomására elfogyott minden?). Következő két dal, az Oscillation és az Embers, a tavalyi albumuk dalai, amikben a lemezen is közreműködött Jo. Így egyértelmű volt, hogy ezeket is vele játsszák.

Majd zárásnak szintén az egyik kedvencemet, a From Dust to Beyond c. dalt játszották el közösen. Nagyon jó ötlet volt Jo színpadra invitálása, hiszen a csellójátéka a különböző effekteken keresztüli egyedi rétegekkel és textúrákkal látta el a zenét, ami még többet adott hozzá az amúgy is részletgazdag produkcióhoz. Vonósoknál maradva: a basszista Neils is használt egy vonót, amivel hol a basszusgitárján, hol pedig egy különleges elektronikus hangszeren, a LeafAudio Microphonic Soundboxon is játszott, ami egy kis fadoboz, belül mikrofonokkal, kívül pedig különböző hangkeltő anyagokkal van ellátva (rugók, hálók és mindenféle fém alakzatok), amiket megmozdítva szintén ambient zenékbe illő zörejeket és zajokat hoznak létre. Ezekkel is gazdagítva az együttes hangképét.

Harmadik alkalommal volt szerintem látni a God is an Astronautot, és azt kell mondjam, hogy most sem csalódtam bennük, ez a koncert is varázslatos utazás volt, mint az előző kettő. Jo Quail nagyon jó választás volt nyitó fellépőnek (szóló előadó révén elég fura lenne az előzenekar kifejezést használni), hiszen vele kezdhettük meg az atmoszferikus utazásunkat az estén, külön dicséret, hogy az Embers albumon lévő dalokból is kettőt előadtak közreműködve.

Fotók és videók: saját (Lawrence Live Vids)