Október 9-én a Dürer Kertben metalcore ünnep volt. A műfaj három veteránja is színpadra lépett ezen a napon. Szerintem nincs olyan ember a stílus szerelmesei között, aki nem sóhajtott egy nagyot a  Darkest Hour – Bleeding Through – Shai Hulud hármas kapcsán. Sajnos nekem a Denial of Life kimaradt, de ez az este így is tökéletes volt.

A Shai Hulud talán a metalcore vonal egyik legalulértékeltebb zenekara. Annak ellenére van ez így, hogy sorra jelentették meg a jobbnál jobb lemezeket. Mind a négy eddig megjelent lemezük – már a legújabb is 13 éve jelent meg – kiváló alkotás, melyekkel érdemes megismerkedni azoknak, akik nyitottak az efféle muzsikákra. A közönség értéssel állt a csapathoz, és az első perctől aktivizálta magát. A set jól volt összeállítva, egy másodpercre sem ült le a buli. Remek élmény volt elcsípni őket!

A különböző stílusok házasítása alapvető eleme volt a metalcore vonalnak is. Mindenre volt abban az időszakban példa, elég csak a heavy metalos 3 Inches Of Blood-ra, a redneck  Maylene and the Sons of Disaster-re, vagy éppen a folkos Eluveitie-re gondolni. Ekkora a stílus már nagyon távol került az eredeti Cro-Mags, Biohazard, Subzero, Merauder stb. vonaltól. Nyilván lett black metallal házasított metalcore is, aminek zászlóshajója egyértelműen a kaliforniai Bleeding Through volt. 2003-as felbukkanásuk bennem nem hagyott kimondottan mély nyomot. 2010 táján, aztán „felfedeztem őket”, mivel a későbbi metalcore-os középszerűségnél azért sokkal jobbnak értékeltem a produktumot, még ha nem is lettek a kedvenceim. 2013-ban aztán el is búcsúztak egy remek magyar koncert keretében is (a Blue Hell-ben léptek fel a This Or The Apocalypse, a Hand Of Mercy és a The Southern Oracle társaságában), ahol elmondhatom, nagyon jó teljesítményt nyújtottak. Az utolsó turnéjukat „The Great Fire Tour” néven futtatták, és 2014. augusztus 3-án, Los Angelesben tartották búcsúkoncertjüket.

2018-ban aztán váratlanul visszatértek, talán erősebben, mint valaha. Az akkor megjelent Love Will Kill All igen erős anyag volt, de az idén megjelent szimplán Nine névre keresztel anyag talán még annál is erősebbre sikerült. A 11 számos lemezanyag megmutatta, hogy a lendület nem csökkent ,sőt. Az előzmények fényében nagyon vártam a bulit és nem is kellett csalódnom. A színpadi teljesítmény a lemez minőségéhez hasonlatosan kiváló volt. Brandan Schieppati még mindig príma frontember, aki egymaga is képes elvinni a showt. Így  kell egy zenekart újjáéleszteni, ha már feltámadásról van szó.

A Darkest Hour volt számomra az est fénypontja. Annak ellenére, hogy már többször láttam a cspatot, ha lehetőségem nyílik rá mindig megnézem őket. Alig vártam, hogy a dallamos gitártémák és a brutalitás tökéletes egyvelege a fülembe jusson. Minden túlzás nélkül, úgy gondolom, hogy a metalcore színtér egyik legjobbjairól volt/van szó, akik az első albumaikkal mesterműveket alkottak, amik a mai napig megállják a helyüket. Nálam a csapat kiemelt ligában játszik nem csak a metalcore-t tekintve. Nem szeretnék nótákat kiemelni, mert nem lenne semmi értelme. Nyilván jubileumi turnéról lévén szó, minden érát megidéztek. Sorra jöttek a kiválóbbnál kiválóbb szerzemények és hála a Metal Istennek a közönség is aktivizálta magát.

A koncert pedig..mit mondjak? A Pindúr Pandúrok mese jut eszembe, hogy hogyan keletkeztek a Pandúrok ( „Cukor, só és minden mi jó… és egy csipet titokzatos X-vegyszer”  ). Ez a recept a Darkest Hour-nál a következő képpen néz ki: zeneiség, intenzitás és minden ami a metalban jó…és egy k..va nagy kanál alázat a közönség felé! Bármelyik tagot kiemelhetném, mert mindenki odatette magát. Pacsik sora, ölelések, mosolyok, gesztusok és hihetetlen barátságos előadásmód jellemezte az egész előadást. Aki nem látta még a csapatot, az legközelebb ne hagyja ki.

Tényleg ünnep volt ez az este.