2025 nagyon erősre sikeredett metalcore koncertfelhozatal terén. A jubiláló Parkway Drive turnéjának hazai állomása, pedig még ebből a felhozatalból is kitűnt.

Az estét az ausztrál (fyi: mind a három fellépő ausztrál volt ezen az estén) The Amity Affliction nyitotta. Bár az én fejemben ez a csapat még mindig az ’újabb’ zenekar státuszban van, a tények nem ezt mutatják (8 lemez van már mögöttük).  Mivel nem ismerem behatóan a csapat munkásságát, ezért csupán a látottak alapján tudom leírni a véleményemet. A zene rendkívül dinamizmusával teljesen fedésben volt az előadásmód. A koncert minden pillanatában lelkesen élt a csapat a színpadon, ami a közönségre is pillanatokon belül átragadt. Ebbe az előadásba nem lehetett belekötni. Alaposabban beleásom magam a csapat munkásságába is.

Bár a deathcore stílust egy-két kivételtől eltekintve kimondottan nem szeretem, a Thy Art Is Murder-rel jó barátságban vagyok és a csapat munkásságát a kezdetek óta követem. A lemezeik a stíluson belül mindig nívót képviseltek, ez nem kérdés. Kíváncsi voltam arra is, hogyan sikerül pótolni a csapatból ’drámák között’ kikerül karizmatikus frontembert, CJ McMahon-t. A koncert alapján elmondható, hogy nincs visszalépés, nincs megtorpanás. Az elementáris brutalitás és a hihetetlen intenzitás még mindig a csapat sajátja mind lemezen, mind színpadon. A jól összeválogatott setlistnek hála nem volt üresjárat, a csapat nyélgázon vitte végig a bulit. Nem lehetett okunk panaszra.

Talán az eddig leírtak fényében nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy én a Parkway Drive miatt érkeztem a bulira. A csapat munkásságát egészen a kezdetek óta követem és a 2007-ben megjelent Horizons-al el is köteleződtem irányukba. Aztán a csapat minden szinten lépegetett egyre feljebb és feljebb. A lemezek egyre színesebbek lettek, a színpadok pedig egyre nőttek. Én a 2014-es teltházas régi Barbás, Heaven Shall Burn-nel közös bulin gondoltam, azt hogy ennél nincs tovább. Ezzel a zenével nagyobb közönséget nem lehet elérni. Aztán egyre inkább rám cáfoltak. A helyszínek még tovább nőttek és a csapat immár az MVM Dome színpadán léphetett a világot jelentő deszkákra. Sajnos itthon azért ez a buli nem mozgat meg annyi embert, mint mondjuk Németországban. Ez látszott a nézőtér telítettségén. Nyilván a show egy ekkora helyre lett optimalizálva, de a magyar közönség részvétel szintjén ezt nem tudta lekövetni.

Nagyon kíváncsi voltam, hova fejlődött egyik kedvenc csapatom az évek alatt, mivel a korábban említett buli óta (12 éve nem láttam a csapatot). De volt bennem egy nagy adag félsz is, hogy az anno titkos favoritom elveszti pont azt a báját és puritánságát, ami miatt anno a zeneiség mellett rajongóvá váltam. A csapat puritán színpadképpel állt első körben a színpadra, mely jól reprezentálta, honnan is indultak. Aztán viszont a látvány fokozatot váltott és a szemünk elé tárult az a grandiózus, minden eddigit felülmúló színpadkép, melyet a turné beharangozásánál ígértek. Volt itt minden, a piró, műeső, táncosok, pörgő-forgó dobcucc,  jelmezek. Tényleg egy minden fényében elsöprő erejű produkciót kaptunk, ami nem csak profizmusról, hanem jó ízlésről is tanúskodott. Ilyen téren nem lehetett belekötni semmibe. A setlist a csapat minden korszakát megidézte, még az egészen korai időket is. Ebben sem volt semmi hiba. Nagyon nehéz egy tökéletes pályából nótákat kiemelni, mivel itt aztán tényleg minden potenciális húzónóta a maga nemében. Nyilván az olyan dalok, mint a nyitó Carrion, a Glitch, a Vice Grip, a Horizons, a Crushed vagy éppen a záró Wild Eyes mind-mind csodaszámba mentek. 

De… és sajnos van de. Minden leírt pozitívum ellenére mégis úgy érzem én egy kicsit elvesztettem a lépést a csapattal. Nekem ez a körítést már sok volt. De lehet a hiba az én gépezetemben volt.