A tavalyi Brutal Assaulton a legjobban sikerült koncertek közt szerepelt a (The) Faceless és az Obscura kettőse (persze több más bandával egyetemben), így örültem a lehetőségnek, hogy egy este alatt újrázhatok belőlük, valamint a svéd Necrophobic-ot sem láttam még élőben. Ismerve a fő-főzenekar hazai népszerűségét, én nagyobb heringezésre számítottam, de azért így is nagyon sokan gyűltek össze a Dieselben a hétfői nap ellenére.

A nyitó Ingested nem túl extra modern death metal / deathcore keveréket próbált lenyomni a torkunkon, s azt hiszem, sikerült is pár embert maga mellé állítania az angol bandának, legalábbis jó néhányan nyomták nekik a karatét. Korrektül megdörrent a motyójuk, erőteljesen jöttek át a gyors darálások, döngölős breakdownok és mosh-beindító vagdalkozós témák, minek köszönhetően jó húsz-harminc emberke kezdett rugdalózni és dobálta a karjait rájuk. A hörgésekért és bömbölésekért felelős arc hevesen gesztikulálva járkált fel-alá, s a húsz perces műsoridőt jól kihasználták kevés pofázással és sok durvulással, így nem volt unalmas a koncert. A bemelegítés feladatával korrektül megbirkóztak, de azért kiemelkedő nem volt, amit láttam; hasonló szintű zenekarokat hasonló zenével tucatszám találni majd’ minden bokorban.

Az Obscura sem eredetiségével hódít, a Necrophagist (ahonnan két tag is náluk zenél) például nagyon érződik rajtuk, akárcsak a Death, de a Cosmogenesis lemezt érdemes meghallgatnia annak, akinek mondanak valamit ezek a nevek. Nyáron már meggyőztek, úgyhogy fokozott érdeklődéssel vártam a mutatványt, és a kicsit koszos hangzás ellenére is erőtől duzzadóan harsantak fel az olyan, egyszerre kifinomult és durva; fogósságnak sem híján lévő szerzemények, mint az Anticosmic Overload, a Choir Of Spirits, az Incarnated és a Universe Momentum. A durva részek kellően agresszívek voltak, a dallamok átjöttek, csak a finomabb technikai megoldásokra kellett jobban odafigyelni a hangviharban. A Pestilence-hez újra csatlakozott Thesseling basszusjátéka ismét lenyűgözött, csak hát a szűkre szabott műsoridő miatt négy dalosra redukált program nagyon kevés volt.

A következő Carnifex lett légyen bármekkora népszerűségnek örvendő banda itthon, egyszerűen nem tud meghatni. Tény, hogy ezek a sablontémák, amikből építkeznek, megfelelő körülmények közt rombolnak (az Ingested is csak rövidtávon, jó hangzással volt hatásos), most is akkora bemozdulás volt rájuk, hogy ihaj, és négy-öt számos dózisban tulajdonképp elviselhető volt. Inkább a jelenség zavar, hogy másnak akarnak látszani, mint amik; hogy trendi deathcore zenekar létükre kő death metalként akarják eladni magukat és ezt sokan meg is kajálják, holott erről nyilvánvalóan szó sincs; és a bandatagokon lévő levágott ujjú Obituary, meg true blackes korai Behemoth (Forests Dream Eternally) pólók sem változtatnak azon, hogy műanyagok.

Biztos voltam benn, hogy ha egy fesztiválon lemezminőségben tudott megszólalni a Faceless (beszámoló itt), akkor egy klubban is menni fog nekik, és hozták is a papírformát. A nap legjobb hangzása mindenképp az övék volt; a kristálytiszta és nagyon hangos soundnak hála a banda úgy vágott irgalmatlanul oda, hogy közben a progresszívebb, dallamosabb pillanataik sem vesztek el, minden apró részlet és díszítés a helyén volt. Pontosság és precizitás tekintetében példaértékű koncert volt, és a dalválasztással sem hibáztak (mondjuk nem is nagyon tudtak volna): Xenochrist, Shape Shifters, Coldly Calculated Design, Planetary Duality II : A Prophecies Fruition, An Autopsy és The Ancient Covenant. Túlzás nélkül az est legjobbjai voltak.

A Necrophobic nagyon kilógott a felhozatalból, ők már akkor adtak ki albumokat, mikor az összes többi itt fellépő zenész fenekén még rajt volt körülbelül a tojáshéj. A sok divathuszár láthatólag nem is tudott mit kezdeni az arcfestéssel, szegecselt cuccokba bújva kiálló tetovált, lóhajú pokolfajzatokkal és black/death metaljukkal; a legvisszafogottabbak szimplán kimentek alattuk, de sokakból váltottak ki lenézést, vagy épp gúnyt. Pedig itt lett volna a jó alkalom némi fogalmat szerezni arról, hogy a hőn imádott főzenekar honnan (is) merítkezik. Megértem, hogy egy ős-rajongójuknak nagyon böki a csőrét, hogy hol és kikkel léptek fel, maga a banda is rájátszott kicsit a kívülálló szerepre. Tobias Sidegård teátrális gesztusok, pózok közepette vezényelte le a bulit, még zászlót is lengetett, miközben okádta a szövegeket. Amúgy intenzíven, feszesen játszottak, és a dallamaik is jól megszólaltak a színpadon: Into Armageddon, Revelation 666, For Those Who Stayed Satanic, Blinded by Light – Enlightened by Darkness, The Nocturnal Silence, Nailing the Holy One, The Slaughter of Baby Jesus…Jó koncert volt.

A 3 Inches of Bloodot előzőleg csak névről ismertem, annyit tudtam róluk, hogy a klasszikus ’80-as évekbeli heavy metalt majmolják, de ennél jóval érdekesebb volt számomra, hogy az autóbalesetben sajnálatos módon elhunyt Brian Redman előző bandája a seattle-i Trial volt, illetve a legelső 3IoB dobos, Alexei Rodriguez ugyancsak Trial ex-tag, emellett a szélsőséges nézeteiről elhíresült atlantai Catharsis-ban is játszott. Ez a két banda számomra anno rengeteget jelentett, és zseniális anyagokat adtak ki, bár inkább a hardcore színtéren váltak kultikus nevekké. Na de vissza a 3IoB-hoz: tényleg egyfajta felturbózott, durvább üvöltésekkel megvariált sárkányölő heavy metalt toltak, néhol szinte thrashes vadulással. Minden számuk intenzív volt és néhol egész slágeresek is, úgyhogy jó hangulatot teremtettek, és kifejezetten szórakoztató volt a program. Nem hiszem, hogy bármit is be fogok gyűjteni tőlük, de ha akad rá lehetőség, máskor is megnézem majd őket.

A Black Dahlia Murdert divat szeretni és divat utálni, ez a banda mindkét oldalon vonzza az idiótákat. Tény, hogy elég ellenszenves a rajongóbázisuk szemellenzős ömlengése és ajnározása, azon meg csak röhögni lehet, ha egy tizenéves a „21.-ik századi Carcass”- ként hivatkozik rájuk. Egyszerűen egy túlértékelt banda, akik ügyesen lopnak innen-onnan, és ezt jól tudják hasznosítani. Ilyenek mindig voltak és lesznek is még. Ahányszor láttam őket, mindig profi, intenzív és ütős bulit adtak, egy személyes interjú alkalmával pedig meggyőződhettem róla, hogy emberileg nagyon közvetlenek és jó fejek. Az első két lemezük nem nagy eresztés, a harmadik (Nocturnal) már jobban tetszett, igaz, visszatekintve eléggé túlértékeltem (egy hétfélnél többet ma már nem adnék rá), a Deflorate című újat viszont még nem hallottam, holott azt jöttek népszerűsíteni. Nos, a hangzás nem volt az igazinak mondható, a triggerelt dobok nagyon hangosra és brutálisra lettek állítva, a gitárok viszont elég masszásan szóltak, ami, mivel alapvetően dallamos zene az övék, nem volt túl szerencsés, nehezen is lehetett felismerni a számokat. Az Everything Went Black, Deathmask Divine, Miasma, A Vulgar Picture a konferálás alapján biztos volt, az új anyagról meg többek közt a Black Valor és a Christ Deformed, amik jól be is izzították a népet, ment a stagediving meg a csukafejesek ezerrel. Trevor a szokott aktivitással mozgott; ahogy a levegőbe nyúlkált, dologidőben szívesen látnák bármelyik faluban almaszedésre, míg a többiek inkább lecövekelve hozták a részeiket, s végül ráadás nélkül búcsúztak a közönségtől.