Elég erős évindításnak tekinthető számomra, hogy az idei koncertszezont nekem a Beyond The Black budapesti koncertje nyitotta. Elég korán bejelentették ezt is (2024 decembere), így hosszú várakozás előzte meg, ami közben kiadtak egy albumot is, két héttel a koncert előtt.

Az estét az ex-Burning Witches énekesnő, a svájci Seraina Telli nyitotta. Ő hozzá már volt szerencsém tavalyelőtt ugyanitt, a Visions of Atlantis egyik előzenekaraként. Mostani műsora lightosabb volt az előzőhöz képest, mert akkor a színpadon volt vele még egy gitáros hölgy is, akinek a játéka által keményebben szólt. De most csak Seraina és dobosa voltak ketten a deszkákon. Ahogy tőle várható volt, a színpadon minden élénk zöld színű volt, a hajával együtt (aminek másik fele élénk kék), továbbá hatalmas művirágok és egyéb – szintén mű – futónövények borítottak be mindent, amit csak lehetett (mikrofon-, szinti- és lámpaállványok). A koncert első dalára egy kék-zöld parókával körberakott karimájú kalapban sétált be az énekesnő, majd azt a szám közben levette. Ez a dal az új albumának, a Greennek az egyik tétele, a Leave It All Out volt. A koncertet nagyrészt e lemez és kisebb mértékben az előző, Addicted to Color számai tették ki. Seraina nem csak énekelt és gitározott a koncerten, hanem a billentyűkön is játszott – néha felváltva a gitárral. Annak ellenére, hogy az előző koncertjénél könnyedebb volt, nekem ez is tetszett, jó hangulatot adott, szívesen megnézném újra, akár egy hosszabb műsorral is, ha majd itt jár.

A félórányi andalgás után, 15 perc szünetet követően lépett, vagy inkább robban be a színpadra a német dallamos metalcore formáció, a SETYØURSAILS. Aki bealudt volna az előző koncerten, azt biztos felrázta az energia, amit Jules Mitch énekesnő hozott a fel-alá rohangálásával és ugrálásával. Folyamatosan hergelte a közönséget a sok „fucking” szó használatával is, incselkedett a fotósokkal (köztük velem is), a talpát mutatta a kamerákba. Nekem a zenéjükről a többi ilyen mostani énekesnős metalcore banda jutott eszembe, akiket eddig láttam élőben (szintén a BTB előtt), mint például az Ankor vagy az April Art. Számomra elég egysíkú és unalmas a zenei világuk, a teljesen kiszámítható, modern metalcore vonalat viszik tovább, amikor az ember a dal elejénél tudja, hogy melyik elem mikor következik benne. Mindenesetre jó bulit csináltak, a közönség vevő volt az énekesnő interakcióira, mert belementek a circle pit-be, meg a koncert közepén egy jumpdafuckupot is megejtettek. Én viszont már a végét vártam, hogy a főzenekar kezdődjön el.

Kicsit többet kellett várni, mint az előző bandánál, de gyorsan eltelt az a 25 perc, amíg a színpadot átrendezték és felcsendült a hangfalakból banda szokásos introja, a The Rolling Stones – Paint It Black c. dala. Atmoszferikus intro után pedig a frissen megjelent albumuk első és egyben címadó dalával, a Break The Silence-szel indítottak, ezt pedig egy régen nem játszott tétel, a Hysteria követte, aminek nagyon megörültem, hiszen ez a banda harmadik albumáról való, amit én szeretek, mert akkoriban ismerkedtem meg a zenéjükkel és láttam is először élőben őket. Majd megkaptuk harmadiknak az album másik beharangozó dalát, a Rising Hight. Majd jöttek más, sokat játszott dalok, mint a Heart Of The Hurricane, Reincarnation, Songs Of Love And Death.

Ezt az áradatot törte meg az elsötétített színpad, amikor betoltak két szinti állványt a színpad két oldalára. A jobb oldalin Chris Hermsdörfer gitáros játszott billentyűkön és dobpadokon, a másiknál pedig Jennifer Haben énekesnő billentyűzött és énekelt. Lecsupaszított, ambientes verziókat kaptunk a Paralyzed és a Wounded Healer dalokból, habár az utóbbihoz már csatlakozott Kai Loren dobos és a másik gitáros Tobi Lodes is. Ahogy ez véget ért, Jennifer aranyszínű madárszárnyakkal jelent meg a színpadon és eljátszották a rajongóknak írt Ravens című számukat, ami során többször is magasba emelte a szárnyait.

Örültem, hogy az új album egyik kedvenc dala, a The Flood következett. Itt Chris vokóderes éneke gépről ment, ami részben érthető is a technikai korlátok miatt. Érződött a bandán itt az energia és a dinamika. De ezen az esték egy régi kedvencemet is elővették, amit már nagyon szerettem volna hallani élőben, a jó dallamos, kórusos éneklőd Written In Bloodot a második, Lost In Forever lemezükről. Ami ezt követően jött, szintén kedvencem az új korongról, a Let There Be Rain, amit a közönség végigtapsolt. Ebből is látni, hogy a Beyond The Black nagyon jól tartja a kapcsolatot velük, koncertjeik mindig jó hangulatúak és jól együttműködnek a nézőkkel. Megint gyakran játszott számokat hallhattunk a ráadás szünetéig.

A ráadásban visszatértek a The Art Of Being Alone című, szintén új tétellel, ez is jól működött élőben. Végül, zárásnak jött két dal az első albumról a Running To The Edge és a Hallelujah.

Ötödik alkalommal volt szerencsém látni a Beyond The Blacket és azt kell mondjam, hogy ők mindig jó koncertek adnak, mindig egy újabb élmény bármelyik előadásukat látni. Mind Jenny, mind a srácok jól tartják a kapcsolatot a nézőkkel, és persze említést érdemel a banda pár éve már állandó turné basszusgitárosa, Linus Klausenitzer, aki profi, tiszteletteljes módon zenél a bandával együtt. Várom a következő turnét is! Köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!

Fotók: saját (Lawrence Live Vids)