Ott kezdődött, hogy a koncertet a nagyfokú érdeklődésből kifolyólag nem sokkal a buli előtt áttették a Stukból a jóval kisebb Pekarnába, ami nevéhez hűen egy pékségből átalakított klubocska. Teljesen lepukkant gyárrész (a teremben még ott vannak a padlón a zuhanyzó lefolyói), aprócska színpad, ahol a három darab gitáros és az énekes épphogy elfért egymás mellett, maximum száz főt befogadó, rosszul szellőző, tehát egykettőre befülledő terem és a Stuknál gyengébb hangzás – ezek voltak a hátrányai. Annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy itt sem lehetett dohányozni a teremben, és a sörárak jóval barátságosabbnak hatottak a magyar pénztárca számára is, mint mondjuk Bécsben. Az odafelé úton ismét nem hagyott nyugodni a gondolat, a horvát és szlovén települések mennyivel rendezettebbek az otthoniaknál, és hogy mennyire hülyén lehet átjutni, mióta lezárták a letenyei régi határátkelőt. No, de mindegy, a lényeg, hogy időben odaértünk, csak az első helyi bemelegítő zenekar műsoráról csúsztunk le. Bepillantva a terembe, ezt nem is bántam, a szaggatott breakdownjaikra kettő darab emberke nyomta a karatét, abszolút nem illettek egy ilyen thrash bulira. A második Thraw-nál már az egyik torzonborz gitáros kopott Tankard pólója árulkodott az irányvonalukról, reszelős thrash metalt játszottak, bemelegítésnek pont elfértek.

Kb. húszperces beállás után fel is sétált a színpadra a bay area thrasher fogat. A Heathen 1992-ben oszlott fel két album kiadása után; s ugyan 2001-ben volt egy Thrash of the Titans-os fellépésük, de az igazi visszatérésre egészen az Evolution of Chaos anyagig kellett várni. Sokan megkérdőjelezik ezeknek az újjáalakulásoknak a létjogosultságát, de a Heathen azon kevesek közé tartozik, aki az új lemezzel sem mocskolták be a hírnevüket, hisz egy modernebb hangzású (engem az Exodus újabb lemezeire emlékeztet ez az erőszakos sound), kicsit dallamosabb és komplexebb, de ami a lényeg; hihetetlen dalokkal telepakolt korongot szállítottak le az említett anyag képében. Hasonlóan erős reunion mondjuk még az Artillery volt (bár ők már másodszor tértek vissza, hisz ott volt a B.A.C.K), és örülök, hogy mindkettejüket láthattam, s az összegyűlt cirka hetven emberrel együtt megvettek Lee Altusék kilóra. Az új lemez intrója alatt szépen besétáltak, majd a Dying Seasonnel bele is csaptak a közepébe, a berobbanó éneket és a refrént már egyként üvöltötte a terem David R. White-ttal. Kíváncsi voltam, ezek a sok témából építkező, nem ritkán hat-hétperces, vagy még hosszabb dalok szét fognak-e esni élőben, de nem, a kicsit koszos gitárhangzás ellenére is elsöprő erővel dübörgött a gépezet. A rögtön másodikként következő (és személyes kedvenc) Control of Chaos himnikus riffje ugyan a hangzás miatt fájóan elveszett – el is gondolkodtam rajt, a Stukban vajon mekkorát szólhatott volna – de a többkörös szólónál hasítottak rendesen, el is lehetett álmélkodni a Lee Altus – Kragen Lum duó remek játékán. A Fade Away következett harmadikként, a gyors vágtázás alatt már folyt a víz szinte mindenkiről, főleg az elől vadul nyomulókról, és a hangulat teljesen átment fülledt extázisba. Ezután a régi lemezeket idézték meg pár dal erejéig: a második albumról az Opiate of the Masses, majd nagy üdvrivalgás közepette a debütálásról a Goblin’s Blade következett, majd újfent egy Victims of Deceptionös dal, a Mercy Is no Virtue zárta ezt a blokkot. David a kedvenceként konferálta fel a No Stone Unturnedöt; s a 10 perc feletti dal hátborzongató volt élőben, az akusztikus leállással, őrült szólóval, refrénnel együtt. Ha lehet ilyet mondani, az egyik csúcspontja volt a végig magas színvonalú koncertnek. A Bloodkult után ismét a Breaking the Silence vette át a főszerepet, a Death By Hanging valamint az Open The Grave (meg közéjük szúrva az Arrows of Agony az újról) után már csak a Hypnotized volt hátra. A jó 80-85 perces műsoridő pillanatok alatt elrepült, talán ez is mutatja, micsoda hangulat uralkodott végig, David a koncert után beszélni is alig tudott, úgy kifulladt már.
Zárszóként itt is csak a drága merch-et tudnám ostorozni, 15 euró a cd, 20 a bakelit és a póló (egyféle dizájnnal, fekete alapon az új lemez borítója), de némileg kárpótolhatott mindenkit, hogy a zenészek barátságosan álltak rendelkezésre bárkivel dedikálni.
Dallista: Intro, Dying Season, Control by Chaos, Fade Away, Opiate of the Masses, Goblin’s Blade, Mercy Is No Virtue, No Stone Unturned, Bloodkult, Death By Hanging, Arrows of Agony, Open The Grave, Hypnotized.