A Heidenfest 2026-os felhozatala igazi örömünnepnek ígérkezett az arra fogékony közönség számára. A turné különlegessége, hogy pályafutásuk során első alkalommal turnézik együtt a Korpiklaani és a Finntroll. A két csapat már maga fémjelezte a maradandó estét.

Korán indult a program. Töredelmesen bevallom, hogy a kaliforniai The Dread Crew of Oddwood-ot még névről sem ismertem, pedig a csapat az internet tanulsága alapján már 2008 óta aktív. Érdekesség a csapat kapcsán már maga az alakulás is. Wolfbeard O’Brady találkozót szervezett a San Diego Comic Con-on a Sega Genesis Ecco the Dolphin játék rajongóinak. Csak nyolcan jelentek meg a találkozón, és a csoport alkotta a zenekar eredeti felállását. Egy évvel később a csapat kiadta debütáló albumát Reign the Helmet címmel. Sajnos azonban maga a zene cseppet sem volt olyan elragadó, vagy ha úgy tetszik „bájos”, mint maga a szerveződés. Bár a hangzás kiváló volt és a csapat is odatette magát, ez a zene számomra már 20 éve is ezer meg egy tucat lett volna. Viccesnek szánt „dajdajmetál” zéró izgalomfaktorral. Mondjuk, ha úgy nézem hangolódásnak elment.

A másodikként színpadra lévő norvég Trollfest-et már ismertem névről. Biztos voltam benne, hogy a korai időkben voltak próbálkozásaim a csapattal, de sajnos úgy rémlett a The Dread Crew of Oddwood-hoz hasonlatosan, csupán időkitöltő lesz számomra a csapat. Itt viszont csalódnom kellet, és szerencsére, nagyon pozitívan. Bár a flamingójelmezes színpadkép (az utolsó album koncepciójára építve) nem sok jót sejtetett, a koncert maga nagyon rendben volt. A zenekar kiváló előadással szolgált, a zene pedig sokkal változatosabb és ötletgazdagabb volt, mint amire emlékeztem. Rendkívül hangulatosak voltak a szerzemények, melyek ötletekben sem szenvedtek hiányt. Hovatovább a hangzás itt is pazar volt. Ezzel a csapattal mélyrehatóbban is meg fogok ismerkedni a jövőben, mivel úgy vélem megérdemlik a figyelmet.

A holland Heidevolk bejáratott név a szakmában. Eddig hét soralbumot jelentettek meg, és 2002 óta folyamatosan aktívak. Bár a csapatot sosem hallgattam, élőben azért kíváncsi voltam rá, hogy milyen teljesítményt nyújtanak. A teljesítménnyel nem is volt gond, mindenki odatette magát a színpadon és hangzás is rendben volt. Igazából, ha valaki rajong a csapat zenéjéért, nem hiszem, hogy csalódott. Én viszont nem tartozom a csapat rajongói közé, és vélhetően nem is fogok. A csapatra pontról pontra igaz, amit az estét nyitó The Dread Crew of Oddwood kapcsán leírtam. Annyi, hogy ők komolyabb vizeken eveznek tematikailag.

A Finntroll munkásságát a kezdetek óta követem és a csapatot a legnagyobb kedvenceim között tartom számon. 2004-ben, az előrendelt Nattfödd miatt konkrétan annyiszor hívtam a Hammer irodát, hogy mikor kapom kézhez a lemezt, hogy aztán szegény Lénárd Laci nyugtatott meg, hogy amint megvan, küldik is, ne izguljak. Pedig előtte még sosem hallottam a csapatot, de amit a lemezajánlóban olvastam, az bőven elég volt a rajongáshoz. Nem is csalódtam. Anno rongyosra hallgattam a Nattfödd-öt és a digipack verzió miatt ajándékba kapott Trollhammaren EP-t. Aztán begyűjtöttem a korábban megjelent Jaktens Tid-et, meg a Midnattens Widunder-t is. Teljesen belehabarodtam a finnek alkoholáztatta humpa-humpa black metáljába. Véleményem szerint a csapat csúcsra járatta a saját maga által létrehozott stílusát – nyilván nem ők kevertek először folkot black metallal, de a zenkar egyből felismerhető egyedi jegyekkel rendelkezik.

Sajnos a hangzás valami förtelmes volt az előzenekarokhoz képest, de ez sem tudta kedvemet szegni. A csapat igazából bármit játszhatott volna, mivel gyenge lemezt véleményem szerint sosem adtak ki. Mivel új lemezük nem jelent meg a közelmúltban (az utolsó, amúgy kiválóan sikerült Vredesvävd még 2020-ban jelent meg). Minden korszakukat megidézték, így azt gondolom nem lehetett okunk panaszra. Az este – szomorú – különlegessége volt továbbá, hogy a betegeskedő frontembert, Vreth-et a Mathias „Kistelach” Dahlsveen (Vanvidd)  pótolta. Nekem azért hiányzott Vreth, aki külön színfoltja a koncerteknek. Egy szó mint száz, egy kiváló koncert volt. Már csak Trollhorn-t kellene újra rávenni a turnézásra (2005 óta magánéleti okokból nem játszik élőben a Finntroll-al. Később a blogján kifejtette, hogy ennek oka a depresszió és a szorongás súlyosbodása volt a turnék alatt.), hogy teljes legyen az öröm. Meg persze, már jöhetne az új lemez is!

Bár kimondottan nem szeretem a „dajdajozós metalt”, a Korpiklaani az egyik kivétel. A csapat munkásságát a kezdetek óta figyelemmel követem és rendre meghallgatom az új kiadványokat is. Bár a csapat sosem változtatott igazán a recepten, mindig vannak olyan újdonságok, melyek árnyalják a képet. A buli pedig mi másról szólhatott volna, mint a feltétlen jókedvről. De mit is várhatunk egy olyan csapattól, amelyet a Motörhed-nek köszönhetünk? (egy korai interjúban azt olvastam, hogy egy Motörhead koncerten döntötték el, hogy megalapítják a Korpiklaani-t) Jonne Järvelä még mindig szuper frontember, aki maga is elviszi a hátán a bulit. A 17 nótás szett remekül lett összeválogatva, a kötelező Korpi slágerek mellett ( pl. Happy Little Boozer, Vodka) kaptunk nem egyértelmű nótákat is. Mivel a kedvenc lemezem a csapattól a csapat mércéjével mérten borúsabb Noita, nálam a koncert abszolút csúcspontja az Ämmänhauta volt. Ennél már csak az lett volna jobba, ha eljátszák a Lempo-t is, ami az egyik abszolút kedvencem a csapattól.

Külön ki szeretném emelni Samuli Mikkonen dobost, akivel nem lehet betelni élőben. Valami eszement király ahogy a csávó dobol. Pont úgy, ahogy én a legjobban szeretem, erőteljesen, látványosan. Kiváló és egyben elég nyilvánvaló (a Jonne-ban aktív tag / A Korpiklaani alapítójának, Jonne Järvelä akusztikus folk szólóprojektje) húzás volt 2019-ben leigazolni.

Hosszú, de minden nemében kiváló este volt!

Képek: Major Brigitta