A fesztivál harmadik napja újfent jó idővel indult, s szerencsére ez kitartott végig. Pizzáink elfogyaztása után átnéztük a programot, melyben volt némi variálás, helycsere: az I Divine átkerült a Rockcsarnokba, éjfélre, így aznap elsőként a Sicitur Adastra zenekar produkciójába tekintettünk bele. A dunaújvárosi/budapesti ötös amolyan északias dallamos death metalt játszik, némi szintis aláfestéssel, a középtempókra koncentrálva. Dalaikat nem ismerem, bár myspace oldalukon fenn van a teljes, 2010-ben felvett lemezük, ezt hallgatom épp. Nem voltak megilletődve a színpadon, látszott, hogy volt már pár koncertjük.

A Powerwolf alatt kis csapatunk egyik része a rosé bor mellett döntött, akik viszont látták őket nagyon elégedettek voltak, azt mondták igazi jó ki dallamos metal volt, s a zenekar kiállása is tetszetős (jelmez, festés).

A Leaves’ Eyes, mint olyan Liv Kristine énekesnő miatt tartott számot érdeklődésemre, ugyanis a Theatre of Tragedy annak idején nagy kedvenc volt. Magát a Leaves’ Eyes-t nem ismerem (így sajna dalcímekkel sem szolgálhatok), és valahogy nem is sikerült ráhangolódnom, mert nekem ez a zene kisebb helyre, sötétbe illene, így fesztiválosan, koradélután nem az igazi. Kiállásilag csak az énekesnő volt szép ruhában, a többiek maradtak az egyszerű feketénél. Liv Kristine amúgy mozdulataiban, gesztusaiban is olyan volt, mint a hangja, a többiek viszont bemozogták a színpadot, Alexander Krull énekes hosszú hajával szintén impresszív látvány volt. A hangzás nem volt valami remek, végig sem vártuk az egészet.

Mint fentebb írtam, voltak némi helycsere, így egy újabb női énekessel felálló banda, az orosz Arkona érkezett. Masha „Scream” énekesnő kiállásában, hangjában szöges ellentéte Liv Kristine-nek: orosz népi motívumos ruha, a vállán szörme, és képzetlenebb, de jó tiszta és durva ének, folyamatos színpadi mozgás / tánc jellemezte. A talán folk/pagan metalnak titulálható zenekar dalainak különös ízt kölcsönöz, hogy anyanyelvükön íródtak a szövegeik. A népi témák itt gépről szólaltak meg, összességében élvezhető hangzással. Őket sem ismertem még, de a koncert alapján ezt a hiányosságot pótolni kell. Az egyik dalnál (Po Siroy Zemle) volt egy mókás kis baki, a frontemberhölgy egy körrel hamarabb akarta ugrálásra bírni a közönséget mint kellett volna, de aztán mosolygott egyet, s ment jöhetett újra az egykéthánégy hopp 🙂 A pagan/folk témák iránt érdeklődőknek merem ajánlani őket, jó zenét csinálnak, még Kalapács mester is az színpad előtt figyelte őket, legalábbis az első pár dal alatt biztosan.

A Kalapács koncertet nem néztük, így a következő a német Varg volt. Színpadkép tekintetében szerintem ők vitték a prímet: hátrrérvászon, fáklyák, a koncertekre 5 főre bővülő banda tagjain pedig fekete cuccok, bőrvértek, vörös-fekete arc + karfestés – a Gyűrűk Ura film orkjait juttatták eszembe. Koncertjüket az intro után a Schildfront-tal nyitottak, ami meg is adta az alaphangulatot, végig meg is maradt a lendület, egyedül a Ronnie James Dio emlékének ajánlott Seele elején volt kis elcsendesülés. A Wolfszeit előtt lehetőség nyílt igenlően válaszolni arra, hogy farkasok-e vagyunk, valamint a Sieg oder Niedergang bekonferálásánál mosolyogtam egyet, mert amikor így németként beüvöltötte, hogy SIEG, akkor egy egész más szó ugrott be, mint az Oder 🙂 Összességében jó koncertet nyomtak, a farkasos vikingmetalos témákat kedvelők nem csalódhattak.

Az átszerelést követően (tök jól meg volt oldva a dob kérdése, oldalt összerakták a következő zenekar cuccát egy guruló rámpán, és csak be kellett tolni) egy újabb itthon is jól ismert, s nagy népszerűségnek örvendő finn banda, a Korpiklaani foglalta el a színpadot. Egy interjúban azt nyilatkozták, hogy ők az a zenekar, amely kilóg a sok komoly és/vagy szomorú és/vagy halálmetál fesztiválfellépők sorából, mert egyszerűen csak jókedvet akarnak, s szórakoztatni. Nem is hazudtoltál meg magukat: a Vodkával nyitottak és a Sör, sörrel zártak 🙂 Közte pedig sorjáztak olyan talpalávaló muzsikák, mint Journey Man, Viima, vagy az agyba kiírthatatlanul magát befészkelő Happy Little Boozer. Színpadképük kicsit eklektikus volt, agancsos mikrofonállvány, régiruhás énekes, kóbojparaszt hegedűs, régi idők magyar zenekaraiba illő basszer, de nem ez a lényeg. Az énekes lehet fogyasztott már valamit koncert előtt, néha mintha furán konferált volna, de lehet csak belegondoltam 🙂 Végig remek hangulat uralkodott, s a sok tempós tétel mellé beiktattak olyan lassabbakat is, mint Tuli Kokko vagy Pellonpekko.

Őket követte a fesztivál számomra legfontosabb bandája, az Amon Amarth. Láttam már őket a Summer Rockson, akkor még nem annyira figyeltem fel rájuk, majd a Wigwamban egy hibátlan koncertet adtak, míg a Petőfi Csarnokos bulijuk a nagy tömeg miatt annyira nem jött be, így aztán kissé aggódtam milyen lesz itt, újra nagyobb helyen. Láthatóan nagy népszerűségre tettek már szert, mert eléggé megtelt a sátor. Azért is becsülöm őket, mert ezt folyamatosan jó albumok készítésével érték el, nem lettek egyből befutott „sztárok”, s emberileg is szimpatikus figurának tűnnek. A koncertet a Twilight of the Thunder God nyitotta, s végig ment a zúzás, szerencsére kielégítő hangzással, bár ez csalóka, hisz jól ismert bandáknál a belső „agyi lejátszó” korrigálja a hibákat. Tulajdonképpen csak slágernek mondható dalokat játszottak, egyedül talán az első albumos Victorious March lógott ki a sorból abból a szempontból, hogy majd’ 8 perces, én ehelyett lehet két másikat tettem volna be (bár jó volt hallani, hisz mi is játszogattuk). Johan végig tartotta a kapcsolatot a közönséggel, dícsérte a magyar nézősereget, remélem ez nem csak szokásos duma volt, hanem őszintén így is gondolta, s tényleg élvezték a koncertet. (Még azt is megtanulta, hogy Köszönöm, és a Budapestet is rendesen S-el mondta, újabb pozitívum). Szerencsére sok nagy kedvencem elhangzott (Death in Fire, Cry of the Black Birds, Valhall Awaits Me, The Pursuit of Vikings), és az is libabőr volt, ahogy a Live for the Kill újra beindul a kiállás után! A teljes dallistát nem tudom, ezek még tutira voltak: Varyags Of Miklagaard, Guardians of Asgard, Runes to My Memory, Asator. Soha rosszabb koncertet (majdnem elérte a Wigwamost), bár el tudtam volna viselni még pár dalt 🙂

A Twilight of the Gods nevű Bathory tribute szupergroup (Alan Nemtheanga ének (Primordial), Iscariah basszusgitáros (ex-Immortal), Nick Barker dob (ex-Dimmu Borgir, ex-Cradle Of Filth), Blasphemer gitár (ex-Mayhem), Patrik Lindgren gitár (Thyrfing)) elvileg megnézésre érdemes volt, azonban az Amon Amarth után fáradtan inkább a sült hús és rizs mellett döntöttem, csak a koncert végére értem vissza, s inkább az ott megfogalmazódott gondolatokat írnám le (ha már az első napot úgy kezdtem, hogy blogszerű lesz). Szóval, a Bathory egy híres-neves és fontos zenekar, ez vitathatatlan tény, azonban szerintem minden zenének meg van úgymond a maga ideje, amikor még újszerű, különleges. Aki abban az időben hallgatja, annak fontossá válik, minőségétől függetlenül. Régebben jóval kevesebb banda volt, vagy legalábbis nehezebb volt a zenéket beszerezni, így könnyebb volt érvényesülni egyszerűbb zenével, míg ma az internetnek is köszönhetően óriási a dömping. Egy Bathory-szerű zene az én meglátásom szerint ma nem tudna olyan szinten elismert lenni, mint amilyenné vált. Egyre inkább úgy érzem, hogy mára már minden el lett játszva, minden lett kombinálva mindennel. Persze az adott keretek között lehet jó zenét csinálni, de újat már borzasztó nehéz alkotni. Aztán felvetődött az is, hogy mennyire van értelme és létjogosultsága a tribute zenekaroknak. Volt olyan vélemény, hogy ez más tollával való ékeskedés, másik szemszögből nézve viszont így legalább van lehetőség élőben hallani olyat, amit másképp esélytelen (ez különösen igaz itt, hogy Quarthon, a Bathory lelke és agya 2004. június 3-án meghalt).

Nos, ilyen gondolatok mellett hagytuk el a nagyszínpadot, mely zárta műsorát, s tértünk át a kisebbhez, ahol a cserebere miatt az I Divine játszott. Ha valaki nem tudná, a zenekart a Sear Bliss szétválása után alapította Schönberger Zoltán dobos (a koncerten más dobolt), Pál Zoltán harsonás, Neubrandt István és Kovács Attila gitárosok, a frontember pedig a Tesstimony-ból ismert Tóth Balázs lett. A myspace oldalukon található két dallal próbálkoztam, de nem igazán sikerült megbarátkoznom velük. Ez a fellépés volt a zenekar első hivatalos budapesti koncertje, de ugyanúgy nem tudtak hozzám közel kerülni, mint a fentebb említett dalok. Játszottak Sear Bliss dalokat is, azok is furán hangzottak András nélkül. Egy teljes lemezzel lehetne majd valós képet kapni róluk. Mindenesetre úgy néz ki beindulnak a dolgaik, hisz a Mayhem-mel turnéznak.

A Stereochrist nem az én zeném, az idő alatt elmentem pihenni a szobámba, s csak a fesztivált záró Damned Spirits’ Dance koncertjére tértem vissza. Rájuk is kíváncsi voltam, mert a myspacen fellelhető dalaik izgalmasak. Fesztiválnapokon nyitó és záró zenekarnak nem szerencsés lenni, őket sem nézték már túl sokan. Kár érte, mert megérdemelték volna. Zenéjük nehezen bekategorizálható, talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy blackes alapokból építkezik, de teljesen szabadon beleépítenek bármit. Nagyon tetszett a megszólalásuk, a gitár különösen, meg a torzított akkorbontásos részeket is szépen ki lehetett hallani, „gitáros” füllel nézve (képzavar) az egyik legtetszetősebb gitárhangzás náluk volt. Viszont a szólisztikus részeknél hiányzott a másik gitár, s mint megtudtam a zenekar egyik ismerősétől ez azért van, mert a másik gitáros pár nappal a koncert előtt döntött úgy, hogy inkább kiszáll, valamint dob téren is változások voltak, ugyanis Juhász Dávid dobos inkább a Bornholm-ra koncentrál. Az énekes Sinox a promóképeiken is látható fura piros-fehér ruhában volt, s hangilag is jól hozta a felvételeken hallható témákat, egész könnyedén váltogatta a durvább és a különös tiszta hangokat. Aki nyitottabb a nem hétköznapi zenék iránt, annak merem ajánlani őket, nem véletlenül jutottak külföldi lemezszerződéshez, érdemes odafigyelni rájuk.

Ezzel zárult is a fesztivál, most kéne valami összegzés. Van egy kérdés, amelyre adott válasszal nagyon egyszerűen és tömören lehet értékelni egy ilyen esemény: Ha jövőre lesz, megyünk újra? A válasz itt egyértelműen igen.
Kicsit bővebben: nekem tetszett a rendezvény, sajnos az eső miatt nem lehetett olyan szabadtéri móka, mint amilyet pl a Csehországban készült videókon láthattunk, pedig arra kíváncsi lettem volna milyen. Az egész esemény alatt barátságos hangulat volt, legalábbis én nem tapasztaltam semmi különösebb balhét, mindenki jól elvolt. A program kissé sűrű volt, bár nyilván ettől is fesztivál, viszont szerintem abból sem lenne probléma, ha kicsit később kezdődnének a koncertek, egy-egy zenekar többet játszhatna, s nagyobbak lennének köztük a szünetek. Mindig sarkalatos pont a hangzás, azon a nagyszínpadnál lett volna még mit javítani. Nem tudom anyagilag mennyire érte meg a fesztivál, mert az elővételes bérletek tényleg nagyon korrekt áron voltak, el is ment gyorsan ezer darab, viszont nem éreztem azt, hogy szétvetette a helyszínt a tömeg – igaz ehhez az is hozzájárulhatott, hogy nagy területen oszlott meg a közönség. Maga a helyszín jó volt, viszont a sör meg étel lehetett volna olcsóbb…
Szóval, ha lesz, jövőre ugyanott!

(Meg azt nem tudom ki találta ki, hogy a zenekarok időrendben visszafelé legyenek feltüntetve a programon, de elég hülye ötlet volt, átláthatalan és szerintem mindenféle logikát nélkülöz – bár ez részletkérdés.)

(És a fényképezős-beszámolóírós arcok is kapjanak szövetkarszalagot, mert azt szeretjük!)