Péntek 13. a legalkalmasabb időpont egy-, a black metal „ősidejéből” merítkező fesztivál újjáéledésére, amely kapcsán talán az is felült a nosztalgia-vonat hangulatra, aki lehet, hogy még gondolatban sem volt meg a 666 Festival évtizedekkel korábbi időszakában.

A 666 Festival „The Rebirth”, a fesztivál felélesztése mellett egyfajta időutazás volt, egy olyan esemény, ahol a black metal különböző korszakai egyszerre váltak jelenvalóvá, ahol egyik zenekar sem igazodott a kortárs trendekhez és nem is kívánták újracsomagolni saját múltjukat. [Brigiri]

Az estét a lengyel Owls Woods Graves koncertje nyitotta. A srácok zenéje már stúdióverzióban is tetszett, vártam már őket. Jól összehozták a punkot, d-beatet a black metallal. Már ők nagyon felhúzták a hangulatot, hiszen a közönség már az elején nagy darálásba kezdett. Érhető is, mert amilyen pörgés volt, nem bírt volna mindenki nyugton maradni a zenéjükre. 45 perc pont elég volt belőlük, a végére kicsit sokalltam már. Az este fellépői közül talán ők elég szolidan voltak kifestve, nem volt külön jelmezük, mint a többieknek. [Lawrence Live Vids]

Sajnos az Owls Woods Gravesről lemaradtam, így számomra a Morbiddal indult az este – és már a kezdés is erős vizuállal indított: Daniel „Necrobird” Ohlint koporsóban hozták a színpadra, ami értelmezhető lenne puszta teatralitásként, de számomra inkább egy tudatos (provokatív), enyhén nyugtalanító képzetként működött, amely a műfaj sajátosságát idézte meg. [Brigiri]

A jelenlegi felállás talán, egyfajta örökség-projektként értelmezhető, ahol a középpontban Per Yngve Ohlin (Dead) figurája állt – még akkor is, ha fizikai értelemben már csak a szellemisége volt jelen, amit az öccse Daniel „Necrobird” Ohlin maximálisan jól képviselt (amivel kapcsolatban az is megfordult a fejemben, hogy esetleg minden ruhadarabja Dead hagyatékából való volt ennek megerősítésére is). [Brigiri]

Zeneileg a Morbid egy szinte kézzel fogható átmeneti állapotot képvisel számomra: death /thrash alapok, egyszerűbb dalszerkezetek, amiben már jelen van az a hideg, rideg atmoszféra, amely később a norvég black metal alap-vonása is lett. A koncerten megszólaló tételeket – mint pl., „My Dark Subconscious” vagy a „Wings of Funeral” – korszak lenyomataként megidézéseként éltünk meg a közönség soraiban. A megszólalás nyers (prosztó) történeti lenyomatként volt jelen. [Brigiri]

A Tormentor esetében ezzel szemben továbbra is nehéz „hagyományos” koncertélményről beszélni. A jelenlegi felállásban Csihar Attila mellett olyan zenészek álltak a színpadon, akik a magyar undergroundban korszakalkotó zenészek. A hangszeres játékuk megőrizte azt a kissé kásás, kaotikus karaktert, amely mindig is a Tormentor sajátja volt. [Brigiri]

A Tormentornál a koncert négy fő szakaszában, annak gerincét olyan tételek adták, mint a „Tormentor I”, a a „Transylvania” vagy az „Elisabeth Bathory”, amelyek élőben még inkább elveszítik daljellegüket, és inkább atmoszférikus blokkokként működnek megragadva a Tormentorra jellemző identitást. [Brigiri]

Attila elképesztő „énekes”, aki az összes személyiségét képes egy pillanatba sűriteni azzal a hangfrekvenciával, amivel a Tormentor korai időszakában már jelentős hatást gyakorolt az első-generációs nemzetközi színtérre is. [Brigiri]

Az este és ezzel a fesztivál újjáéledésének „létjogosultságát” a közönség is visszaigazolta. A Morbid és a Tormentor zeneéjén felnővő-, és a már kortárs színtérbe csatlakozó, de a zenei gyökerekhez kapcsolódó generáció álltak egymás mellett. Ez az este számomra, a sok régi ismerőssel is egyfajta eleven underground zenei- és kultúrtörténeti metszetként működött. [Brigiri]

Fotók és videók: saját Lawrence Live Vids