2003 óta rendezik meg minden évben a Kaltenbach fesztivált Ausztriában, Spital Am Semmering faluja mellett, a festői hegyekben. Tavaly voltam először, akkor épp egy új helyszínt próbáltak ki a szervezők, de 2010-ben már ismét a régi placcra lett visszatéve az esemény. Jobb is így, tavaly számolni kellett volna azzal, hogy az eső miatt kiáradó patakok egy az egyben elmossák a kempinget. Akkor két zenekar vonzott a felhozatalból, az Absu és a Lividity, így csak egyetlen nap erejéig tartott a látogatás, idén viszont végig kint voltunk a három naposra duzzadt rendezvényen. Méreteit tekintve Kaltenbach kb. 1500-2000 emberre van optimalizálva, tehát egész barátságos, valamint plusz vonzerőt jelent a gyönyörű környezet, az erdők, hegyoldalak nagyon szépek. Hátrány, hogy sokat kell dombnak felfelé gyalogolni, ezt a szervezők úgy oldották meg, hogy rögtön ahogy beérünk a városba, van egy hatalmas terület, ahol öt euróért lehetett parkolni egész vasárnapig, onnan pedig több, megállás nélkül ingázó mikrobusz cipelte a fesztiválozókat. Ez nagyon jó ötlet volt, ugyanis nem megszabott időközönként, hanem tényleg folyamatosan jöttek-mentek a buszok és nem csak a fesztivál és a parkoló közt, hanem akár a városba is bevittek a boltba egy szó nélkül. Kellett is, mert bent bicskanyitogató pofátlanság jellemezte a kaja-, és piaárakat. A színpad egy tisztásra került, a kemping pedig egy meredek domboldalban kapott helyet, érdekes volt reggel úgy ébredni, hogy gyakorlatilag lecsúsztam a sátor aljába.

Érdekesség, hogy bár a csütörtöki programot ingyen megtekinthette bárki, ennek ellenére nem voltak számottevően nagyobb létszámban jelen, mint a további napokon: a szervezők állítólag cirka ötezer embert vártak, de ennek, ha a töredéke jött össze. Az első banda, akikbe nem csak belehallgattam fél füllel, hanem végig is néztem őket, a helyi illetőségű Mastic Scum volt, fél hét magasságában. Jobbára a tavaly megjelent új albumot (Dust) népszerűsítették egyelőre még gyér közönség előtt, pedig enyhén Napalm Death-szerű zenéjüket (kb. a ’94-98 közti vonal) nem adták elő rosszul – nekem csak pár igazán gyors dara hiányzott volna, de bólogatni azért el lehetett rájuk.
Az Infinity volt számomra a kellemes meglepetés-kategória. Egy nem túl ismert holland black metal zenekarról van szó, akik arcfestésben, hangulatvilágításként egy fáklyával léptek színpadra, de ennyiben ki is merültek a külsőségek. Erőteljes black metaljuk számomra jobban tetszett, mint később a Dark Funeral. Érdekesség, hogy a károgást a dobos figura hozta.
A Funerus-ban az Incantationös John játszik a feleségével, Jill McEntee-vel old school death metalt. Trióban léptek színpadra, vaskos hangzással megtámogatva – a hörgésért is felelős Jill bőgője volt egy kicsit túl torzra keverve, de lehet, hogy ez koncepció volt náluk. Olyasmi világot képviselnek, mintha a klasszikus lánccsörgetős svéd death metal keveredne a Bolt Throwerrel és egy kis Incantationnel, bár ez utóbbi John játéka miatt talán evidens is. Az olyan dalok, mint a Suffering Life vagy eddigi egyetlen lemezük címadója, a Festering Earth jól megdörrentek, a hangulatra viszont rányomta bélyegét Jill a közönség passzivitása felett érzett csalódottsága, s ennek való folyamatos hangot adása. Amúgy nemcsak alattuk nem vették a lapot; az egész fesztiválra jellemző volt, hogy a death metal bandákat fele annyian nézték, mint a blackeket, vagy a folk metalt, amik ellenben nagyon mennek a sógoroknál. Ez viszont nem kisebbíti az érdemeiket, Funerus-ék jók voltak.
A következő a sorban a görög Suicidal Angels, ők arról lehetnek ismertek, hogy nem egyszer mondtak már le magyar koncertdátumot. Zeneileg ahhoz a feltörekvő thrash hullámhoz tartoznak, akik hangról-hangra levették a nagy klasszikus zenekarokat. Reszelős, gyalulós thrash metaljuk egyetlen kósza saját ötletet sem mutat fel, amit már ne hallottunk volna, ezt a tényt viszont maximális erőbedobással próbálták kompenzálni. Ahogy elhallgattam a Bloodthirsty-t, The Pestilence Of Saints-t, vagy épp a Mourning Of The Cursedöt, messze nem voltak annyira jók, mint a Bonded By Blood-Fueled By Fire kettős Pécsen, de a tavalyi Brutal Assaultos Evile teljesítményét simán lenyomták. Valahol a középmezőny alsóbb fertályán tanyáznak, egyéniség nélküli, de azért valamennyire élvezhető zenéjükkel. Az osztrákoknak viszont nagyon tetszettek.
A God Dethronednak sosem voltam elvetemült rajongója, de profi koncertet adtak. Nem meglepő dolog ez, rutinos, tapasztalt zenészek, komoly munkássággal a hátuk mögött. Dallamokat sem nélkülöző intenzív death/black metaljukkal a tenyerükből etették az addigra alaposan felduzzadt közönséget az olyan számaik alatt, mint pl:: Under a Darkening Sky, No Man’s Land, Poison Fog, Soul Sweeper vagy a Boiling Blood, a végén pedig természetesen a nagy sláger Villa Vampiria jelentette a zárást.
Utánuk olyannyira megfogyatkozott a létszám, hogy igencsak szellősen lehetett támaszkodni a kordonra az első sorban. Az Incantation kb. harmadannyi ember előtt kezdett el játszani, mint a God Dethroned. Ami nem is csoda, nehezebben befogadható, sötét hangulatú death metaljuk igényelte (volna) a ráhangolódást egy ilyen pörgős GD buli után. Füstfelhőben, hangos, kissé koszos gitárhangzással álltak a színpadra (a kosz és egy kis káosz amúgy lemezen is jellemzi őket), és az elején mindjárt hallhattuk is a Scapegoatot az idei kislemezről. Emellett volt még többek közt az Anoint the Chosen, az Impending Diabolical Conquest, a Dying Divinity és az Ibex Moon is, azt viszont nem értem, Johnék kb. negyven perc után miért köszöntek el és vonultak le a színpadról, mikor még legalább kétszámnyi idejük lett volna a programfüzet szerint. Hogy ez a Funerus, és alattuk is tapasztalt érdektelenség miatt alakult így, vagy csak ennyi volt a programjuk, nem tudom, viszont ha előbbi, akkor kiszúrás volt azzal a kemény maggal, akik végignézték őket, úgyhogy kicsit csalódottan mentem vissza a sátorhoz aludni.

Pénteken a Distorted Impalementtel nyitottuk meg a koncertek sorát délután fél kettőkor, de jobb lett volna őket is kihagyni inkább, mint az előttük játszókat… a gitáros srác minden szám után elvonult hátra valamit vacakolni a hangszerével, és vagy három gitárt használt el a koncert alatt. Ezek a jó pár perces szünetek annak rendje s módja szerint meg is ölték a bulit. Hiába próbált közben valamit improvizálni a basszer és a dobos figura, nem tudták menteni a mundér becsületét. Közben meg úgy adták elő magukat, mint valami deathcore sztárzenekar, ráadásul a koncert közepétől felhívták valami idióta haverjukat, aki elég gyenge hangon bree-bree-zett, nagyon póz volt az egész, egyértelmű csalódás.
Az utánuk fellépő helyi büntetőbrigád ki is maradt, a szlovák Sanatorium volt a következő, akiket megnéztem. Ők már komolyan vették a feladatot, s igyekeztek is mindent megtenni a jó hangulat megteremtéséért. Nem volt túl sok pofázás, a zenére helyezték a hangsúlyt, intenzíven adták elő magukat. Jó hangzással megtámogatott, különösebb csúcspontok vagy katarzis nélküli, de kellemes durvulást nyújtottak. Az In Slumber és a Riger is valami dallamosabb zenében utazott, nem néztem végig őket, csak – némi unszolásra – a Hollenthon kezdésére érkeztem vissza a színpad elé. Az énekes/gitárosuk korábban a Pungent Stench-ben nyomult, jelen bandával viszont valamiféle folkos, szimfonikus death/black egyveleget játszottak, ahol a szinti-témák samplerről mentek. Ők sem az én világom, ahogy a Manegarm sem ezzel az ingyom-bingyom metallal, de a hegedűs csókán jól lehetett szórakozni (másnap a Primordial is a deszkákra invitálta a Coffin Ships alatt). Őrült mozgással nyomta a hegedűtémákat, ősz pulikutyahaja meg külön látványosságot képezett.
A Holy Moses-t anno az A38-on láttam utoljára pár éve, de ez a buli jobban tetszett, ami fura, mert általában épp a klubkoncertek szoktak jobbak lenni, mint a fesztiválos bulik. Ennek az lehet az oka, hogy azt a nagyon kedélyes, vidám hangulatukat, amivel a deszkákra léptek, Sabina egykettőre átragasztotta a közönségre is, amitől össznépi örömünneppé fajult a koncert. Tudom, hölgyre nem illik ilyent mondani, de nem egy mai csirke már, mégis igen jól tartja magát, nem semmi kondícióval rendelkezik. Végig futkosott, ugrált, leguggolt miniszoknyában, a nyelvét nyújtogatta a férfiakra, majd a kontroll-ládákat gyalázta, és le se lehetett törölni az arcáról a mosolyt.

A Shining ennek épp az ellentettje volt hangulatban. Kvarforth rendre a dobemelvény elé kuporodott háttal a közönségnek, ahol aztán vagy rágyújtott, vagy whisky-t kortyolgatott (bár a drága nedűből szerintem többet köpött a gitárosra, mint amennyi a torkán legurult). Persze nem maradhatott ki a borotvapenge, amivel szépen kidekorálta az alkarját, majd lenyomkodta az ujjait a torkán, és kidobta a tacskót a kontroll-ládákra. Kár, hogy magára nem kent belőle, úgy lett volna az igazi. A Submit to Self-destruction alatt meg valaki majdnem fejbe dobta a korábban behajigált dobverőkkel, mutogatott is be a közönségbe, hogy meg lesz ölve a bunkó, de nem lett. Amúgy zene is volt, nemcsak show, sokszor elszállós, depresszív, néhol pedig egész hatásos dallamokkal operáló, és a srácnak elég erős torka is van. Szórakoztató koncert volt, na, de otthon hallgatni szerintem ezután se fogom őket.

A Dark Funeral méretes tömeget vonzott, de a szokásos maskarákban bújt fajzatok élő teljesítménye nekem mindig is kicsit egysíkú volt. Találkoztam már párszor velük, de 3-4 szám után rendre otthagytam őket, ahogy most is. A kiszűrődő hangok alapján azért a Slayer Dead Skin Maskját elnyomták.

Utánuk végre színpadra lépett az a banda, amelyet leginkább vártam, a hollandok death metal legendája, az Asphyx. A színpad füstfelhőbe borult (annyira, hogy kb. az összes róluk készített fényképem sz*r lett), Martin kiállt középre, a zenészek belekezdtek, a magas, ősz sörényű énekes pedig kiengedte védjegyszerű hangját, és kezdődhetett is az időutazás. Ugyanis csak a klasszikus Rack, és Last One on Earth lemezekről játszottak a régi dolgaik közül, értelemszerűen meg-megtoldva egy-egy dallal az új Death… the Brutal Way-ről (mivel a Pestilence-ben is megfordult Martin csak ezeken énekelt). A fotósároknál még elég aránytalan volt a hangzás, kicsit hátrébbról már oké, bár tökéletesnek így sem nevezhető. Érdekes, hogy az új dalok kicsit még torzabban szóltak, mint a régiek, elnyomta a dob a gitárokat, csak Martin süvöltése mennydörgött egyenletes erővel. A program nagyjából: Scorbutics, Vermin, MS Bismark, Death the Brutal Way, The Krusher, Bloodswamp, Wasteland of Terror, Moerser, Forgotten War, The Rack és a legvégén Last One On Earth. Morcos zenéjük ellenére a hangulatuk kifejezetten jó volt, még úgy is, hogy fele annyian nézték őket, mint a DF-t előttük, ami szégyen az osztrákokra nézve. Martin például kérdezte, vannak-e Spanyolországból, miután nem jelentkezett senki, szidta egy kicsit a vb-t, később egy idióta megdobta sörrel, amit megköszönt, mondván úgyis meleg van fenn a színpadon, és felhívtak egy csomó rajongót is, fiúkat, lányokat vegyesen. Az egyik csajról majdnem sikerült lekapnia valakinek a melltartót, de sajnos csak majdnem. Jó koncert volt az fix, a kicsit gyengébb hangzás ellenére egyáltalán nem okoztak csalódást.

Szombaton fürdéssel kezdődött a nap és ez megér egy kis kitérőt. Fürdeni egy helyen lehetett, a kemping rész végén egy vendégházban, ahol egy euróért adtak egy zsetont (persze reggel kilenctől, az élelmesebbek előző nap megvették, így hajnalban már nagy sor állt várakozva). Ez kb. nyolcpercnyi hideg vízre lett volna elég. De vegyük még hozzá, míg az acélbetkóst, karperecet, hátizsákot, mindenféle csicsa kelléket fel-, és leszerelik a delikvensek, és így máris fejenként kb. húsz percet kellett várni (nőknél ez inkább fél óra), és nem ketten voltak előttünk. Ráadásul két fülke jutott a teljes fesztiválra, mivel még annyit sem tettek meg a szervezők, hogy valahova letegyenek egy vizesblokkot, ahol pofát meg kezet lehetett mondjuk mosni. A vendégház tulaja sem volt rózsás kedvében, hogy gyorsítson egy kicsit a sorbaálláson, kinyitotta a fizetővendégeknek fenntartott jacuzzi zuhanyzóját, mákomra így csak egy embert kellett megvárnom, s nekem meleg víz jutott, hehe. Eme röpke két órás kiruccanás után, mivel esőt ígértek, úgyis mindegy alapon lebontottuk a sátrakat és becuccoltunk a kocsiba, hogy ne kelljen később ezzel bajlódni, mikor jönnek a jobb koncertek. A helyi bandák közt úgyse volt semmi, ami érdekes lett volna, így inkább a városban mászkáltunk, és lógattuk a lábunkat a jéghideg patakban. Ja, azt nem is mondtam, amúgy kellemes meleg volt, verőfényes napsütés végig, csütörtökön volt egy kis zápor, de aztán elkerült minket az égi áldás, úgyhogy kellett is a hűsölés. Messze nem volt olyan hideg, mint tavaly. Kajáltunk, iszogattunk, várost néztünk. A death metalban utazó Fleshless délután háromkor kezdett, az elejéről majdnem lecsúsztunk, pedig önmagukban jobbak voltak, mint a DI és a Sanatorium együtt tegnap. Az énekes nagyon pörgött, feszesen, izomból daráltak és kevés pofázással tolták a számaikat. A Darkfall énekese volt az egyik szervező, de ettől még nem tudok szépeket írni róluk, az egyetlen, ami megmaradt belőlük, hogy elnyomták Lady Gaga Pokerface-ét, de valahogy nem tudtam értékelni ezt a poént, és még szarul is játszották. A Skyforger is folkos zenében utazik, nagy sikert arattak, én inkább fényképeztem a népviseletbe öltözött tagokat.

A Hail of Bullets volt a másik banda, ami leginkább mozgatta a fantáziámat. Egy páncélos hadosztály erejével veselkedtek neki a muzikális háborúnak, régi vágású lánctalpas death metaljukat vaskos, masszív gitárhangzással támogatták meg, amitől azok az irgalmatlan súlyú témáik hatalmasat ütöttek. Elől a Thanatos három bárdistája tartotta a frontvonalat, a hátvédet Ed Warby képviselte, elől pedig ősz haját rázva Martin Van Drunen ragadta immár másodszor kezébe a mikrofont, hogy süvöltse a háborús tematikájú szövegeket. Értelemszerűen az eddigi egyetlen nagy-, és kislemezükről szemezgettek, a Before the Storm (Barbarossa) intró mellett volt Ordered Eastward, Warsaw Rising, Red Wolves of Stalin, Berlin, The Lake Ladoga Massacre(!), stb.. Csendben megjegyzem, számomra talán az ő koncertjük volt az egyetlen, amiben nem találtam semmi (de tényleg) kifogásolnivalót, a hangzás is remek volt, és a zenét sem tudnám kritizálni, hibátlanok voltak.
A Darkane nem ilyen a szinten, de ugyancsak ütött, itt főként Peter Vildoer dobos játéka előtt adóztunk elismeréssel. A tavalyi brutal assaultos buli szintjét simán hozták, nem is tudnék különbségeket mondani, még a program is ugyanaz volt: pl. Leaving Existence, Rape of Mankind, majd a végén természetesen az Innocents Gone.
A Keep of Kalessinnek ez volt talán a legrosszabb koncertje az általam látott négy közül. A dob az éneken kívül mindent elnyomott, a gitárokból csak valami torz kását lehetett hallani a sűrűbb részeknél. Egy új számmal kezdtek, majd jött a Crown of the Kings, ami után feladtam és inkább el is mentem inni. Arra kaptam fel a fejem, hogy az épp játszott szám énektémája valahonnan nagyon ismerős, csak az istenért nem ugrott be, honnan van. Thrash barátom mondta meg a frankót: a The Animals House of the Rising Sunjának dallamát hallottuk, és egy kis utánakereséssel már megvan, melyik számukban is: a The Awakening refrénje a negyedik perctől.

Az Aborted esetében biztos voltam benn, hogy nagy pörgés lesz, mivel nagyon jó koncertbandáról van szó, és nem is csalódtam, profin adta elő magát az átjáró házként működő bagázs. Talán emlékeztek rá, Svencho tavaly mindenkit lecserélt maga körül zenei nézetkülönbségekre hivatkozva, mielőtt kiadtak volna egy, a Goremageddon vonala felé visszakanyarodó kislemezt Coronary Reconstruction címmel. Ennek megfelelően nem is játszottak semmit a Slaughter… és a Strychnine 213 lemezekről, a koncertprogramot a Goremageddon és az Archaic Abbatoir dalai tették ki, kiegészülve egy vagy két számmal az Engineering the Deadről és az idei kislemezről két új dallal. Volt nagy megőrülés, circle pit és wall of death, és csak azért nem írom ide, hogy maximális teljesítmény, mert a dalok közt hosszabb szüneteket tartottak pofázással, poénkodással; pl. a basszer srác alsógatyára vetkőzött, meg ilyenek. Rövidebb megállásokkal egyenesen elsöprő erejűek lettek volna!
A Primordial monumentális, drámai hangulatú dalait Nemtheanga teátrális előadással kísérte. A hangzást nemigen tudtam kifogásolni, hosszú, epikus dalaikat hangos üdvrivalgás fogadta, legyen szó akár a nyitó Empire Falls-ról, akár a (The) Golden Spiralról, vagy a Sons of the Morrigan, No Nation on this Earth vagy a Coffin Ships dalokról. A koncert bővelkedett emlékezetes dallamokban, és az is kemény volt, mikor Nemtheanga azt üvöltötte, közeleg a vihar – s közben tényleg felerősödött a szél és alaposan lehűlt az idő. Ekkor már tudni lehetett, hogy nem ússzuk meg szárazon. A tavaly elmaradt koncertjét pótló Dying Fetus alatt aztán nyakunkba is szakadt az égi áldás, úgy zuhogott, hogy hálát adtam az égnek amiért nem kell itt aludnunk és már rég összepakoltunk. Az eső nagyon sokakat el is kergetett, bár a koncert vége felé, mikor valamelyest enyhült az időjárás rohama, még előmerészkedtek páran a legelvetemültebbek közül. John folyamatosan köszönetét fejezte ki azoknak, akik a csapadék ellenére is nézték őket. Amúgy kicsit koszosabb, de bőven jó hangzással tolták le ugyanazt a programot, mint Bécsben, csak a sorrendet variálták meg némileg. Nem másolom be a számcímeket, akit érdekel, itt megtalálja, annyi a különbség, hogy az Ethos Of Coercion most kimaradt. A számok közt semmi felesleges pofázás, csak néha-néha kortyoltak egy kis vizet, volt kis intró némelyik dal előtt, de ezt se húzták el, aztán máris zúztak tovább a szokott félelmetes intenzitással és precizitással. Valahogy így kellett volna az Abortednek is.

Zárszóként, jó kis fesztivál volt ez, közel is van, egy kis odafigyeléssel és rákészüléssel az utat se lehet elrontani. A táj rendkívül szép és hangulatos, csak az említett pár apróságra lehet még rágyúrni, mondjuk jóval több ételes stand lehetne, változatosabb menüvel, a kolbászok és konzervek után már én is nehezen bírtam, amit néha produkálta, haha. Az meg magánvéleményem, hogy jobb lett volna, ha két naposra csinálják ugyanezekkel a fellépőkkel (régen is kétnapos volt), kiszórva a helyi büntetőbrigádok javát. Végezetül hail és üdv Thrashnek, Barnának, Anitának és Petinek, valamint a két szombathelyi kollégának, akikkel a buszmegállóban találkoztunk.