Vannak olyan pillanatok az ember zenei életében, amelyek valamiért évtizedekkel később is tökéletesen megmaradnak. Nekem ilyen volt, amikor anno a Metal Hammerben először olvastam Milán Péter írását a Dissection Storm of the Light’s Bane lemezéről. A cikk minden részletére természetesen már nem emlékszem, de arra igen, hogy valahol szóba került: a lemezen dallamos death metalos jegyek is felfedezhetők. Talán pont az Unhallowed kapcsán. Na, nekem ennél több nem is kellett. Ezt a lemezt meg kell szereznem. Ez volt az első gondolatom. Meg a második is.

Manapság az ember néhány másodperc alatt meghallgat gyakorlatilag bármit, akkoriban azért ez még nem egészen így működött. Maga a beszerzés sem volt olyan egyszerű történet, így innen is jár egy ölelés Puskás Zoltán barátomnak, akinek hála annak idején sikerült tovább bővítenem a gyűjteményemet.

Aztán bekerült a lemez a lejátszóba. A hatás nem maradt el, teljesen elvarázsolt. A Storm of the Light’s Bane ráadásul nem az a fajta lemez lett nálam, amelyet az ember egy adott korszakban rongyosra hallgat, aztán húsz évvel később legfeljebb kellemes nosztalgiával gondol rá. Mai napig ugyanúgy működik. Az a hideg atmoszféra, a gitárdallamok, a brutalitás és a melankólia keveréke olyan világot teremtett, amihez hasonlót előtte sem nagyon hallottam. Aztán persze, beszereztem a zenekar többi elérhető kiadványát is és a rajongásom csak tovább nőtt. És természetesen ott volt a háttérben Jon Nödtveidt egyre mítikusabbá váló személyes története is.

A kettőt már akkor sem nagyon lehetett egymástól elválasztani. Ott volt egy zseniális lemez, egy különleges zenekar, mögötte pedig egy figura, akiről minél többet tudott meg az ember, annál kevésbé tűnt egy átlagos metalzenésznek. Ezt a történetet nem igazán lehetett szőnyeg alá söpörni, és igazából nem is lett volna értelme.

Mire 2006-ban megjelent a visszatérő Reinkaos, már teljes jogú rajongóként vártam az új Dissection-lemezt. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ekkora kedvencem lesz. Tudom, hogy ez a az album egészen más világ, mint a The Somberlain vagy a Storm of the Light’s Bane. Aki ugyanazt a zenét várta vissza, amit a kilencvenes években kapott a csapattól, az nyilván könnyen csalódhatott benne. Nálam viszont erről szó sem volt. A saját stílusában egy zseniális, nálam csont nélkül tízpontos alkotásról beszélünk.

Szóval mire S. Monléon Far Beyond All Light – The Life, Death and Legacy of Jon Nödtveidt and Dissection című, a Darkness Shall Rise Productions gondozásában kiadott könyve a kezembe került, azért nem teljesen ismeretlenként érkeztem a történetbe. Sőt. Dissection rajongóként pont az volt az egyik legnagyobb kérdés, hogy tud-e még nekem bármi újat mondani. Tudott. És nálam talán ez a könyv egyik legnagyobb érdeme.

Mert egy ilyen kiadványnál szerintem pont az a legnehezebb feladat, hogy ne csak annak legyen érdekes, aki tegnap hallotta először a Where Dead Angels Lie-t. A rajongó az alapvető történetet már ismeri. Elolvasta az interjúkat, látta a régi felvételeket, hallotta a sztorikat, tudja nagyjából, hogyan alakult a zenekar pályája. Egy idő után könnyű eljutni oda, hogy az ember kinyit egy zenekari biográfiát, majd száz oldal után arra jut: jó, ezt már tudtam. A Far Beyond All Light esetében szerencsére nem ez történt.

Úgy tudott új információkkal szolgálni a zenekarról és Nödtveidtről, hogy közben egy olyan olvasót kellett lekötnie, aki eleve erősen érintett a témában. Azt hiszem ennél nem kell komolyabb dicséret. Egy jól sikerült zenekari könyv ugyanis számomra nem attól jó, hogy szépen egymás után felsorolja, mikor melyik lemez jelent meg, ki csatlakozott a zenekarhoz és ki távozott. Ezt ma néhány perc alatt össze lehet szedni az interneten. Az érdekes dolgok a részletekben vannak. A lemezek mögötti történetekben. A személyes kapcsolatokban. Az apróságokban. Azokban az eseményekben, amelyekből egy-egy dal, döntés vagy éppen konfliktus hirtelen más megvilágításba kerül.

Nálam a Far Beyond All Light pontosan ezen a területen teljesített a legjobban. Többször azon kaptam magam olvasás közben, hogy egy olyan emberről/zenekarról tudok meg új részleteket, amelyről azt hittem, azért már elég sok mindent tudok. Egy rajongónak pedig szerintem ennél nehéz nagyobb bókot mondania egy biográfiára. Persze Jon Nödtveidt esetében eleve lehetetlen egy hagyományos „megalakultak, lemezeket készítettek, turnéztak, feloszlottak” történetet írni. Mert itt a zene csak az egyik szál. És bármennyire is kényelmes lenne kizárólag a zseniális zeneszerzőről beszélni, a teljes történethez hozzátartozik Nödtveidt személyisége, világnézete és mindaz, ami körülötte történt. Ezeket nem lehet egyszerűen leválasztani a Dissection történetéről.De talán nem is kell.

Ettől válik igazán érdekes figurává. És ettől válik a története időnként kifejezetten kényelmetlenné is. Rajongóként szerintem nem feladatunk mindent elfogadni vagy megmagyarázni, amit egy általunk nagyra tartott zenész mondott vagy tett. Az életművet viszont nehéz teljesen függetleníteni az alkotójától, főleg egy olyan ember esetében, akinél a világnézet idővel ennyire szorosan összefonódott a művészettel.

A Reinkaos esetében ez különösen érdekes. Számomra ugyanis maga a lemez zeneileg önmagában is zseniális. Ugyanakkor minél többet tud az ember arról, milyen gondolati háttérből született, annál nehezebb egyszerűen csak egy újabb melodikus black/death metal lemezként hallgatni.

És talán pontosan itt tud hozzáadni igazán sokat egy ilyen könyv az életműhöz. Nem feltétlenül változtatja meg azt, amit egy lemezről gondolsz. Hanem újabb rétegeket rak mellé.

A Far Beyond All Light után ugyanúgy tízpontosnak tartom a Reinkaos-t, és a Storm of the Light’s Bane, vagy a The Somberlain sem lett egy hanggalsem rosszabb. Viszont többet tudok arról az emberről és arról a történetről, amelyből ezek a lemezek megszülettek. Ez pedig pontosan az, amit ettől a könyvtől vártam. Sőt, talán még egy kicsivel több is. Mert egy ilyen kiadványnál könnyen fennáll annak a veszélye, hogy vagy felszínes rajongói termék lesz belőle, vagy annyira rátelepszik Nödtveidt személyének sötétebb oldala, hogy közben maga a zenekar és az életmű kerül háttérbe.

Én egyik érzéssel sem tettem le a könyvet. Nálam a Far Beyond All Light csont nélkül méltó a Dissection örökségének ápolására, és ugyanilyen jól kielégíti azoknak a rajongóknak a további információk iránti igényét, akik nem tegnap találkoztak először a zenekar nevével.

Talán ez a legfontosabb. Mert ha egy több évtizede rajongó ember úgy tesz le egy zenekari biográfiát, hogy közben többször is azt gondolta: „Na, ezt nem tudtam.”, akkor a könyv valamit nagyon jól csinált.

Én pedig ezek után valószínűleg ugyanazt teszem, amit ilyen esetben mindig.

Felrakom a Storm of the Light’s Bane-t.

Aztán a Reinkaos-t is.

Csak most már egy kicsivel több történettel a fejemben.

Csont nélkül 10/10