Marilyn Manson feltámadt hamvadó porából, mint egy főnix madár. Legalábbis erősen ezt a benyomást keltette bennünk a júliusi Budapest Parkos koncertjén.

Talán az egyik legmegosztóbb karaktere – nevezzük nagyon – nagyon tágan: a goth-, vagy ipari-, és idővel már mainstreamet súroló – terepnek, akinek zenéjén és performanszán egy generáció nőtt már-, fel nem firtatva azt, hogy mit ért el saját polgárpukkasztásával-, vagy éppen mások támogatásával.

Azt mindenesetre alá kell írnom, hogy a kaméleon mivoltát zseniálisan hozza még közel 60 évesen is, – számomra – közel sem egy kiöregedett festett bábuként, hanem valamiféle időhurokkal hozva kissé érettebb, de régi bevált formavilágát.

Mondom mindezt, hogy sosem voltam fanatikus Mansonita, csupán nálam is volt némi kíváncsiság az idők során egy – egy ismertebb vagy épp kevésbé népszerű albumához. Főként a legutóbbi lemez mellett nem tudok igazán elmenni, amik jókor jöttek, jó időben és amik hangulatukban vagy épp a maguk nyers valóságukban nálam is telibe találtak. [Brigiri]

Marilyn Manson és én egészen érdekes kapcsolatot ápolunk. Emberünket több mint húsz éve hallgatom, élőben viszont valahogy eddig egyszer sem sikerült elcsípnem. Pedig az idő múlásával a régi lemezei nálam nemhogy veszítettek volna az értékükből, inkább egész szépen bebetonozták magukat.

A Portrait of an American Family és az Antichrist Superstar még mindig úgy ütnek, mint egy pöröly, a Mechanical Animals továbbra is képes elvarázsolni, a Holy Wood és a The Golden Age of Grotesque hallgatása közben pedig még mindig legszívesebben elkezdenék lázadni valami ellen, mint egy tizennégy éves. Hogy pontosan mi ellen, az már részletkérdés.

Utána viszont töredelmesen bevallom, elvesztettem a fonalat. Nem követtem különösebben Manson pályafutását, így aztán a kilenc évvel ezelőtti budapesti koncertjéről is lemaradtam. A beszámolók alapján mondjuk lehet, hogy ezzel nem követtem el életem hibáját. Mostanában viszont megint elkezdett érdekelni, mi történik körülötte, az utolsó két lemez pedig nálam kifejezetten betalált.

Szóval húsz év ide vagy oda, első Manson-koncert ide vagy oda, ezt a bulit nagyon vártam. [paff]

Az előzenekari státuszt betöltő ausztrál VOWWS-ról előzetesen nem volt túl sok elképzelésem, így különösebb elvárásokat sem támasztottam velük szemben. Ehhez képest kifejezetten kellemes meglepetést okoztak.

A zenéjük hallgatása közben hol a The Cure, hol a Depeche Mode, máskor meg a The Cult jutott eszembe, természetesen anélkül, hogy egyszerű másolatnak éreztem volna a produkciót. Ez a sötét, gótikus, elektronikus világ kifejezetten jól állt nekik, és ami még fontosabb, élőben is működött. Sok előzenekarnál az ember nagyjából azt várja, hogy kulturáltan teljen az idő a fő attrakcióig, itt viszont azon kaptam magam, hogy ténylegesen figyelem, mi történik a színpadon.

Nem mondom, hogy másnap reggel azzal kezdtem, hogy felvásároltam a teljes diszkográfiát, de az biztos, hogy jóval többet kaptam tőlük, mint amire számítottam. Részemről az előzenekar pontosan így tölti be jól a feladatát. Aztán szépen lassan teljesen megtelt a Budapest Park. Ez persze különösebben nem volt meglepő, előzetesen is lehetett tudni, hogy a fő attrakcióra már nem nagyon lesz hely terpeszkedni. [paff]

Igyekeztünk időben befutni a Budapest Parkba-, nem csak a telt házas heringeffektben megtalálva a legkiválóbb helyet-, és időt engedve a önmaguk meghatározásában death popot játszó ausztrál gyökerekkel induló VOWWS-t zenéjének, akiknek a koncertje nálam most egy picit a „futottak még” soron maradtak, azzal, hogy novemberben adok még egy esélyt nekik a Carpenter Brut és a Health vendégeként a Barbában. [Brigiri]

Aztán szépen lassan teljesen megtelt a Budapest Park. Ez persze különösebben nem volt meglepő, előzetesen is lehetett tudni, hogy a fő attrakcióra már nem nagyon lesz hely terpeszkedni. Majd minimális késéssel megszólalt a Bauhaus Bela Lugosi’s Dead-je intróként.

Ennél azért nehéz lett volna stílusosabban elkezdeni az estét. És akkor megérkezett Manson. [paff]

Számtalan lehetőségem adódott egyébként korábban is elmerülni már a 2000-es évek elejétől – amikor Bécsig mentem jegyet venni és végül a koncert előtt tovább is adva azt -, egy – egy aktuálisan megkomponált színpadi showban-, de ezt végül 2017-ben húztam be, akkor is a szintén Budapest Parkba érkező aktuális turnén. És, mi változott azóta? Maximum a közönség-, és persze részben a zenészek-, akik most kísérték Mansont a turnén. [Brigiri]

Azt hiszem, rögtön le is írhatom a lényeget: nagyon-nagyon rendben volt ez a koncert.

Sőt! Ha a szívemre teszem a kezem, azt mondom, hogy számomra egy közel tökéletes Manson-koncertet kaptunk. Nyilván nincs összehasonlítási alapom a korábbi turnékkal, hiszen most láttam először élőben, de a régebbi koncertfelvételeket azért az ember látta. Ezekhez képest Manson jelenleg olyan formában van, amilyennek én nagyon régóta nem láttam. Nem azt éreztem, hogy valaki a régi hírnevéből próbál megélni, és azt sem, hogy a közönségnek kell fejben hozzáképzelnie az egykori rocksztárt ahhoz, amit a színpadon lát. Ott volt. Nagyon is!

Jól nézett ki, koncentrált volt, a hangja működött, és ami legalább ennyire fontos, az egész előadásból sütött az a fajta magabiztosság, ami nélkül szerintem ez a produkció pillanatok alatt paródiába tudna fordulni. Mert azért valljuk be, amit Marilyn Manson közel harminc éve művel a színpadon, azt csak teljes meggyőződéssel lehet csinálni. Félgőzzel rohadt kínos lenne.

Most erről szó sem volt… A zenekar is elképesztően egyben volt. Nem csak arról szólt az este, hogy mindenki nézze a főhőst, a többiek meg valahol a háttérben becsülettel lejátsszák a dalokat. A megszólalásnak súlya volt, a régi számok pedig olyan erővel szólaltak meg, hogy pillanatok alatt kiderült: ezek azért nem csak a fiatalkori emlékek miatt működnek még mindig.

Persze a setlistből én nyilvánvalóan azoknál a daloknál kezdtem igazán vigyorogni, amelyekhez húsz éve kötődöm.

Számomra az este csúcspontja egyértelműen a Great Big White World, a This Is the New Shit és a The Nobodies környéke volt. Ha valaki nagyjából azt kérdezné tőlem, hogy miért szeretem Manson zenéjét, ezzel a hármassal már elég jól el lehetne kezdeni a magyarázatot.

A Great Big White World nálam egyébként is a Mechanical Animals egyik csúcspontja, és élőben sem veszített semmit abból a furcsa, lebegő világából, ami miatt ennyire szeretem azt a lemezt. A This Is the New Shit pedig egyszerűen koncertre termett darab. Nem kell ezt túlelemezni. Megszólal, és működik.

A The Nobodies-nál meg nagyjából ott voltam fejben, hogy jó, akkor nekem már megérte eljönni.

Pedig maradt még muníció bőven. A koncert vége felé előkerült az mOBSCENE, majd természetesen a The Beautiful People is. Utóbbit lehet rongyosra játszott slágernek nevezni, lehet azt mondani, hogy mindenki ismeri, aki életében egyszer bekapcsolta valamelyik zenecsatornát a kilencvenes évek végén, de amikor élőben megszólal, ezek az érvek nagyjából értelmüket veszítik.

Ütött. Nagyon.

Talán az egész este legnagyobb pozitívuma mégsem egy konkrét dal volt, hanem maga Manson. Húsz évnyi zenehallgatás után könnyen előfordulhatott volna, hogy végre meglátom élőben, aztán csak annyit mondok: jó, ezt is kipipáltuk.

Ehhez képest pont az ellenkezője történt.

Nem egy kötelező nosztalgiakört kaptam, hanem egy olyan előadót láttam, aki jelenleg láthatóan ismét nagyon egyben van, és akinek még mindig baromi jól állnak ezek a dalok. A régi klasszikusok nem múzeumi tárgyakként kerültek elő, az újabb szerzemények mellett pedig nem éreztem azt, hogy na jó, ezt most gyorsan essük túl, aztán jöjjön valami az Antichrist Superstar-ról. Ez azért nálam elég nagy szó.

Lehet, hogy húsz évvel korábban kellett volna először megnéznem Marilyn Mansont.

De az is lehet, hogy pont most. Mert ha ennyi várakozás után az első személyes találkozásból az marad meg az emberben, hogy egy közel tökéletes koncertet látott, akkor igazából nehéz bármi miatt panaszkodni.

A régi lemezek továbbra is pörögni fognak. Az újakat meg valószínűleg egy kicsit gyakrabban veszem majd elő. Mansonra pedig remélhetőleg nem kell újabb húsz évet várnom. [paff]

Maga a szokásos minőségben megkomponált setlist pedig pontosan úgy volt elénk téve, ahogy kell. Nem volt semmi cicoma és klasszikus koncertzárás, amilyen bele a közepébe kezdődött-, úgyanúgy a semmibe sétálva és kommentárok nélkül fejeződött be, a közel 80 perces koncertet szinte a teljes életútból szemezgetett trackekkel. Persze most sem fukarkodott a fricskákkal.

És, mi volt nálam a legjobb a setlistben? A Tourniquet, a The Nobodies, és nyilván már a felvezetésnek bejátszott Bauhaus cover is kinyitotta a nyomokban még ma is aktív gót énem pilláit felnyitva 80 percnyi Manson – életérzésre.

Ez az este összességében annyira rendben volt, hogy ha adódik lehetőségem, nem várok 9 évet egy következő koncertig. [Brigiri]

(Hivatalos fotózásra a koncerten ez alkalommal csak a saját mediumoknak volt lehetősége, így maradt a jól bevált kivetítős fotózásunk.)